Ha bárhol, akkor nem Magyarország, ha Magyarország, akkor Szeged

„Számomra nem volt kérdés, hogy visszajövök Szegedre” – mondja Srankó Beáta, aki több mint negyven évig élt a városban, mielőtt Érdre költöztek a fiatalabbik lányával, követve az idősebbet. Valójában sosem szerette a fővárost, egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb visszatér szülővárosába, amelyhez erős érzelmi viszony fűzi.

Ide köti minden. „Laknak itt még rokonaim, itt vannak a barátaim, itt van az egész életem. Itt jártam iskolába, a gyerekek is itt jártak iskolába.” Srankó nem tud úgy befordulni egy utcasarkon, hogy valami emlék ne jutna eszébe, pedig a több mint öt évtized alatt Szeged rengeteget változott.

Az utóbbi években például jelentősen csökkent a város népessége, ötrészes cikksorozatunkban most ebbe nyújtunk mélyebb betekintést a Szegederen. A sorozat első része, amelyben Szeged népességtörténetét vesszük át, ide kattintva olvasható. A természetes fogyás mellett sokan elhagyják a várost, ezúttal azonban olyanokat kérdezünk, akik mégis maradnak, vagy éppen visszaköltöztek.

Felgyorsult az élet 

„‘68-ban születtem, akkor egészen más volt a város. Még csak egy hídja volt Szegednek, nem voltak ezek a nagy bevásárlóközpontok. Nem volt ennyi út, nem volt autópálya Szegedre, a mi utcánkban kettő autó volt összesen. A belváros is másképp nézett ki, nem volt leaszfaltozva a Tisza-part.” Srankó ezt nem rossz értelemben mondja, szerinte „akkor úgy volt jó, most meg így jó”. Ahogy a világ változik, Szeged is változik, és elcsépelt gondolat bár, de nem tud jobb szót: ez egy élhető város.

2016-ban mégis el kellett hagyniuk Szegedet. „A nagyobbik lányom fölköltözött Budapestre a párjával, mondta, hogy menjünk utánuk” – eleveníti fel a költözést a nő. „Elég nehéz volt Szegedről följárni Pest megyébe. Mindenhol néztünk, végül Érden találtunk olyan házat, ami nekünk megfelelt, és a pénzünk is elég volt rá.”

A kisebbik lány egyáltalán nem bánta, hogy el kellett hagyniuk Szegedet, eleve csak budapesti szakokra adta be a jelentkezést. Ott végezte az egyetemet, és nagyon élvezte a fővárosi életet. Édesanyja kezdetben Érden, majd Budapesten dolgozott. A pörgésben ő is megtalálta a pozitívumot, azt tapasztalta, a fővárosban sokkal gyorsabb és gördülékenyebb az ügyintézés, mint vidéken. „Most az OTP-ben voltam, és féltem, hogy nem érek ide az interjúra. Egy óra hosszát vártam, pedig nem volt sok ember.” 

Srankó szerint Szegeden szabálytudatosabbak az emberek, aminek örül, de ez lassítja az ügyintézést, ő pedig mégiscsak megszokta hét év alatt a gyorsaságot, ezért mindig meglepődik. A pesti pörgést ellensúlyozta az érdi kertváros nyugalma, ahol jó környéken, szép házban laktak. 

„Életem első magánháza volt, végül is tök happy lehetett volna minden, de fél év után azt mondtam, hogy visszajövök Szegedre.”

„Érden belül autó nélkül gyakorlatilag nem nagyon tud közlekedni az ember. Na most nekünk nem volt autónk” – meséli. Budapest felé viszont egész jó a közlekedés, kivéve a kései órákban, de erre csak akkor jöttek rá, amikor már ott éltek. „Amíg a nagyobbik lányomék fönt laktak Pesten, addig rendszeresen jártam színházba, mert addig tudtam náluk aludni. Hogyha nem éri el az ember az utolsó buszt vagy vonatot, akkor Érdre már nem lehet hazamenni.” Szegeden szerinte simán haza lehet sétálni a színházból, nem is nagy távolság, és félni sem kell, míg Budapesten nem szívesen sétálgatott egyedül éjszaka.

A legnagyobb sokkot a budapesti kórházak állapota okozta számára. „Sajnos elég sokat járok orvoshoz. Nincs pénz, omlik össze a kórház, gyakorlatilag semmi nincs, mindent magamnak kellett bevinni.” Ezzel szemben Szegeden szerinte nagyon jó klinikák vannak, jól fölszerelt, új épületek és jó orvosok. „És itt az Anna-fürdő, aminek a gyógyászata világszínvonalú, engem ott újratanítottak járni már egyszer. Ötször akkorát kellene belőle csinálni, mert nem férünk el.”

Azt is észrevette, hogy Pest megyében egészen más az emberek mentalitása. „Érden viszonylag jómódú emberek élnek, és nem közvetlenek, eszméletlenül bezárnak, féltik mindenüket. Nekem nagyon furcsa volt, én azt gondoltam, ott majd összejárunk a szomszédokkal. Mi mindenkivel jóban voltunk, énhozzám jöttek át szomszédok, mert hívtam őket, de minket soha senki nem hívott. Azt gondoltam, hogy ha sütünk valamit, akkor átadjuk, mint ahogy az én gyerekkoromban csináltuk Szegeden. De nem, ez már nincs így. Ott nincs szomszédi kapcsolat. De lehet, hogy már itt sincs, az egész világ megváltozott.”

Mégha így is van, Budapesten sokkal nehezebb volt ismerkedni. „Énnekem ott a hét év alatt egyetlenegy barátnőm lett, egy volt kolléganőm, az érdi óvodából.” Srankó nem találta a helyét, folyton ment egyik helyről a másikra. „Pest megyében több munkahelyem volt hét év alatt, mint itt harminc év alatt” – meséli a pedagógus, aki végül talált egy nagyon jó iskolát Budapesten, ahol szeretett dolgozni, de ott sem maradt sokáig, mert ekkor már nagyon visszavágyott Szegedre.

Időközben a nagyobbik lánya a férjével együtt ki is költözött egy másik városba, gyereket vártak, úgy gondolták, vidéken jobb lesz neki felnőni. Így Srankó már csak arra várt, hogy a kisebbik lányával mi lesz. „Hazaköltözik, külföldre megy, nem megy, hol telepszik le végleg. Aztán rájöttem, hogy ő nem telepszik le végleg.” Hét év után újra el kellett játszani ugyanazt visszafelé, Srankó lejárkált lakást nézni Szegedre, és közben árulta az érdi házat. Amikor elkelt, rögtön felmondott az iskolában és már csomagolt is, most meg örül, hogy újra a Szegeden lehet.

Nemcsak nyugodtabb és biztonságosabb a város, szerinte itt lakosságarányosan sokkal több a tér, mint Pesten. „Sétálsz az utcán a hatalmas házak között, be van építve és a nap se süt oda, szörnyű. Itt egész más a kialakítása a városnak. És ezt imádom.”

Nem is beszélve arról, hogy Szegeden gyalog vagy biciklivel bárhova el lehet jutni. „Én szinte nem is mentem még busszal vagy villamossal, talán egyszer-kétszer. Tavasztól őszig mindig kerékpározom, a kerékpáros közlekedés itt nagyon klassz.” Szerinte itt kevesebb az egy főre jutó hajléktalan is, és sokkal tisztább a város. „A IX. kerületben dolgoztam, és reggelente úgy mentem, hogy szlalomoztam. Néztem a járdát, hogy ne lépjek valamibe bele, engem ez megőrjített.”

Mindezek ellenére sokan költöznek fel Budapestre, szerinte leginkább a pénz miatt. „Ott annyival nem költenek többet, mint amennyivel többet keresnek” – mondja. „Itt mondjuk egy garzonlakást 120 ezer forintért már ki lehet venni, Pesten 150, és nem 30 ezer forinttal keresnek többet az emberek”. Úgy vette észre, hogy Budapesten az élelmiszerek sokszor olcsóbbak, mint Szegeden, de a választék is nagyobb. Ugyanakkor Srankó úgy látja, hogy a fiatalok nemcsak az anyagiak miatt költöznek Budapestre, hanem szeretnek is a fővárosban élni.

Van egy frusztrációja a fiataloknak, hogy Pestre kell menni

Csapó Gergely már inkább kényszernek tudja be a Budapest felé áramlást. „Van egy ilyen frusztrációja a fiataloknak, hogy Pestre kell menni. Valamiért úgy érzik, hogy el kell menni Szegedről, és multinál kell dolgozni” – mondja Csapó, aki a szegedi alapítású IT-cég, a Rackhost tulajdonosa, de részmunkaidőben az egyetemen is tanít, és a saját hallgatóin figyelte meg a jelenséget. Szerinte ez vagy szülői nyomás, vagy társadalmi elvárás lehet, de azért van gyakorlati oka is, legalábbis az általa jól ismert IT-szektorban.

„Mindenki, aki Szegeden él és marad, annak azért elég fontos dolog, hogy Pestre járjon, vagy Pesten legyen egy jelenléte. Kivéve akkor, amikor valami olyan nemzetközi dolgot csinálsz, aminél mindegy, hogy hol vagy.” Csapó előző cége, az ingatlannet.hu például egy időben indult el a rivális ingatlan.com-mal. „Nekik óriási előny volt az, hogy Pesten vannak. Az értékesítők átmentek a szomszéd irodába, és lebeszélték a nagy bizniszeket a többi céggel, mert minden cég Pesten van. Szegeden nehéz volt nekünk ebben az időszakban növekedni.”

Csapó heti egy-két alkalommal felmegy a fővárosba munkaügyben, de szerinte „a Pestre járás egy katasztrófa”. Úgy gondolja, a Budapest–Szeged közötti 160–180 kilométer távolságnak egy órának kellene lennie vasúton, mégis több mint kétszer ennyit kell utazni. Ezért inkább autóval jár, háztól-házig 1 óra 50 perc alatt megteszi az utat, ráadásul „elektromos autóm van, és még hogyha egyedül megyek, az is olcsóbb”. Felköltözni viszont biztosan nem fog, inkább ingázik.

„Őszintén megmondom, hogy soha nem laknék Pesten, nekem az egyik legrosszabb nagyváros, amiben töltöttem időt” – mondja. Ha Pestre kell mennie, próbálja úgy intézni, hogy ne kelljen ott aludnia. A főváros szerinte túl nagy, koszos, és az emberek sem barátságosak, semmi sincs ott, ami megfogná. „Nyilván Szeged is koszos, de a szegedi kosz az a miénk”, teszi hozzá.

Bár Veszprémben született, „amióta tudja, hogy hol lakik, azóta itt lakik”, Szegedre járt óvodába, már a szülei is Szegeden voltak egyetemisták. „Van elég jó összehasonlítási alapom arra, hogy lássam, a világban máshol milyen lehetne élni. Ezek közül Szeged egy egészen jó lehetőség, egy egészen jó hely” – mondja a cégtulajdonos. Munkájából adódóan sokszor utazik külföldre, járt már Dél-Amerikában, Ázsiában és Afrikában, de többször élt fél-egy évet Németországban, a gimnázium első évét pedig Kaliforniában végezte.

„Még nem kezdődött el a tanév, elmentünk megnézni az iskolát. Ott állunk és beszélgetünk, és mellettünk valaki megszólal magyarul, hogy sziasztok, ti is magyarok vagytok-e. Beszélgettünk velük, és kiderült, hogy ők is szegediek voltak” – mesél egy kaliforniai élményéről. „Amerika nagyon jó hely  – állítja. – Viszont én azt vettem észre, hogy az emberek közül nagyon sokan, akik elköltöznek, nem boldogok.” Ő valahogy mindenhol idegennek érezte magát, Németországban kifejezetten, de Amerika még ahhoz képest is más volt, „ott mindenki idegen”.

Szerinte az jó, hogyha az ember világot lát, mert abból a pozitív példákat magával tudja hozni. „Nem vetem meg azt, hogy utazzak és éljek más helyen is, de hosszú távon itt képzelem el az életemet.”

Csapót az fogta meg Szegedben, hogy szerinte pont ideális a mérete. „Át tudsz sétálni az egyik végéből a másikba, ha éppen olyan kedved van, és akárhol laksz, haza tudsz sétálni este a szórakozóhelyről. Ha rollered van, még jobb. Pesten csak az, hogy kijössz a városból az M5-ösig, annyi időbe tart, mint a városhatártól eljutni Szegedig.”

Az M5-ösön is nagyon megnövekedett a forgalom, rengeteg a külföldi autó, mondja. „Amikor kezdődnek a szünetek, mennek a vendégmunkások, végtelen forgalom szokott lenni.” Azért azt hozzáteszi, hogy „Szeged is eléggé durva tud lenni”, reggel és délután 4–5 körül óriási dugók vannak a belvárosban, szerinte „ezen valamit itt változtatni kell”. Egyébként azt mondja, alapvetően rendezett a város, de lehetne még többet költeni a kátyúk eltüntetésére, meg „szépítgetésre” is.

„Jó az egyetem, ami magával hozza azt, hogy van kultúra, színház, hangversenyek, kulturális programok.” És még a külföldieket is bevonzza, csak „az a kérdés, hogy ezeket a külföldieket miért nem tartjuk meg itt”.

A Szegedre települő multik is problémásak szerinte, „ezek elvonzzák a szegedi jó embereket, ami azt eredményezi, hogy a helyi vállalkozásoknak nehezebb lesz, hátrányból indulnak.” Csapó a Szegeden épülő elektromos autógyárra is reflektált. „Most a BYD is óriási támogatást fog kapni, 46 milliárd forintot költenek infrastruktúrára. Én mint szegedi vállalkozás, nem kapok semmit.” Csapó webszolgáltató cége, a Rackhost az EPAM szoftverfejlesztő cég hatását is megérezte, de át tudták vészelni, ellenben a kisebb vállalkozásoknak szerinte nehezebb dolga van.

Úgy látja, az pozitív, hogy a pénz legalább itt költődik el. „Lehet, hogy a szegedi szoftverfejlesztő cég csődbe megy, mert nem talál programozót”, de a kisbolt, a kávézó az EPAM mellett, vagy mondjuk a fodrász, aki a munkások haját vágja, nyereséges lesz. De ezek inkább rövidtávú előnyök, szerinte hosszútávon jelentős hátrányt okoznak a multik.

Azt sem tartja jó megoldásnak, ha szabályokkal helyhez kötik az embereket. Nem ért egyet például azzal a 2011-es törvénnyel sem, miszerint aki egy állami ösztöndíjas képzés elvégzése után külföldre megy, annak vissza kell fizetnie a tanulmányai díját. „Sokkal jobb az, hogyha azért laknak Szegeden, mert az jó. És valahogy azt kellene kitalálni, hogy miért jó Magyarországon lakni, miért jó Szegeden lakni.”

Csapó szerint aki elmegy akár Budapestre, akár külföldre, az itt is meg tudná találni a szerencséjét, mert Szegeden is vannak jól fizető munkák. Úgy gondolja, hogy „a fizetés hajhászása sem biztos, hogy megadja a boldogságot”, persze azért érthető a motiváció, hiszen „mindenkinek van egy rokona, ismerőse, aki felment Pestre és quadrilliárdot keres”.

Vannak, akik a távmunkában látják a megoldást. „Sok olyan szegedi van, aki szeret itt lakni, és azt a fizetést kapja, amit mondjuk Amerikában kapna egy menő szoftvercégnél. Évente egyszer esetleg van egy egyhetes csapatépítés, arra elmennek, ott találkoznak, de amúgy igazából távmunkában dolgoznak.” Ő maga is nagyjából 10–15 olyan szegediről tud, aki külföldi IT-cégnek dolgozik, de akár százak is lehetnek. „Olyat is ismerek, aki ezt csinálja és járja a világot. Mert igazából totál mindegy, hogy hol van. Utazgat.”

Mikor költözöl már Amerikába?

„Nem érzem, hogy Szegeden élek. Egy műhelyben élek és azzal foglalkozom, ami ott van. Ha ez egy másik városban lenne, szerintem észre se venném” – mondja Parrott Ananda, akit valóban nem érdekel, pontosan hol lakik, csak meleg legyen.

Ananda szerint Szeged biztonságos, nyugodt és csöndes, viszont nagyon kiszámítható is, ami hátrány. „Ugyanazok a diszkók vannak, és ugyanolyan rossz, mint tíz éve. Nem változik semmi, nem tudsz minden hétvégén új helyekre menni, a fiataloknak szerintem nagyon unalmas.” De őt ez egyáltalán nem zavarja, mert nem érdeklik az ilyen dolgok, huszonéves létére úgy él, „mint egy nyugdíjas”.

Ennek ellenére bár jelenleg Szegeden él, nincs semmi, ami maradásra bírná. „Én sem tudok hozzátenni a városhoz, meg a várostól sem kérek semmit” – mondja újszegedi otthonuk nappalijában. Egy melegebb helyre, mondjuk Dél-Ázsiába vagy Olaszországba menne szívesen, Magyarországon belül nem látná értelmét a költözésnek, mert szerinte túl pici az ország ahhoz, hogy nagy különbségek legyenek. „Ha elköltözök egy másik magyar városba, az ugyanolyan lesz, mint ez, csak más a térkép. Ugyanannyit keresnek az emberek, kivéve Pesten.”

Azt el tudná fogadni, hogy nyáron Szegeden van, „ha nem kell találkozni senkivel, és látni, milyen szomorúan élnek itt az emberek, akkor úgy tök jó.” Szerinte ha valaki huszonéves mint ő, „semmi esélye nincsen. Ha nincsen jó családja, vagy nem nagyon-nagyon jó mérnök vagy orvos vagy jogász, vagy valami, akkor nem tud előre lépni. Csak túlélni tud itt, és ez érződik a közhangulaton. Azon gondolkozik mindenki, hogy hova költözzön. Aki meg itt marad, az szerintem föladta a folyamatos törekvést egy jobb jövőre.”

Anandát gyakran kérdezik, hogy miért van még itt. „Szentesre a hulladéktelepre ha kimegyek, az ott dolgozók is mindig látják, hogy én ott vagyok, tolmácsolok, mindig azt kérdezik, hogy te mit csinálsz itt? Van egy gyerek, aki mindig ezzel kezdi: »Na, Amerikába’ laksz már? Mikor költözöl már?«”

Ananda édesapja is gyakran megkapja ezt a kérdést. Parrott Jeremy angol származású, angolt tanít, és a híres angol író, Charles Dickens kutatója. De mit keres Szegeden? „A rendszerváltás után nagy angoltanár-hiány volt az országon, és mivel én tapasztalt angoltanár vagyok, kaptam ezt a lehetőséget, egy új tanszéket indítani az egyetemen. 1991-ben érkeztem először Magyarországra, az elején a szerződés két évre szólt. Utáltam Szegedet, utaláltam Magyarországot – meséli. – Nem sok, de voltak külföldi barátaink, lektorok több országból, kíváncsiak voltak, hogy milyen ez a Magyarország rögtön a rendszerváltás után. De mindenki egy-két évre maradt csak, utána elmentek. Egy-két év elég. És valamiért én maradtam.”

Azóta inkább megszokta, mintsem megszerette a várost. Időközben lett párja, született három gyereke, eladta az angliai házat, vett egy szegedit. „Jó, azért szép ház, nem panaszkodom emiatt, csak ha eladok mindent és visszaköltözöm Angliába, hát mit tudnék venni Londonban? Egy garázst.”

A Brexit is megbonyolította a dolgokat, Jeremy át sem tudná vinni azt a negyvenezer könyvet, amit évtizedek alatt gyűjtött össze. Magyarország EU-csatlakozása után abban bízott, hogy ha magyar állampolgárságot nem is kap, legalább örökké EU-polgár lesz, de a Brexittel elveszítette ezt is. „És csak így maradtam, egy csapdába estem. Nem akarok itt maradni, nem nagyon akarok visszamenni Nagy-Britanniába. Csak nem foglalkozom az egésszel, mert van a munkám, és dolgozom, és kész” – mondja.

Az egyetemen már nem tart előadásokat, de otthon, Dickens-kötetekkel berendezett dolgozószobájában zavartalanul tud dolgozni – úgy mint Ananda a néhány sarokra található műhelyében. „Nem szoktam panaszkodni, mert hiába, itt lakom.” Jeremy szerint Szeged jobb hely, mint harminc évvel ezelőtt, szebb, sok épület fel van újítva, idetelepülésekor még nem voltak nagyobb áruházak sem.

„Mindenhol voltam, és Szeged a kedvenc városom Magyarországon. 

Ez egy kulturált város, van mit csinálni, színház, koncertek. Azt hiszem, liberálisabb valamennyire, a polgármester nem kormánypárti, és hát biztonság van.”

Bár az Alföld lapos tája számára unalmas, talált fotós témákat Szegeden, így szabadidejében sem unatkozik. „A Holt-Marosban absztrakt fotókat csinálok a víz felszínén, a virágokban a méhecskékről. Több tízezer makrofotót csináltam, kiállításom is volt.”

A sportolási lehetőségekkel is meg vannak elégedve, Jeremy versenyszerűen fallabdázik, szerinte a szegedi a legjobb squashklub az országban, Ananda a konditermeket dicséri. „Ami hiányzik itt Szegeden, az egy repülőtér” – mondja Jeremy. Vele szemben Ananda nem hiányol semmit, ha nem lenne itt egy műhelye, ahol tud dolgozni, akkor nem is lakna itt, ismétli meg. Egy dologban azért kiegyeznek: „Ha bárhol, akkor nem Magyarország, ha Magyarország, akkor Szeged.”