A lebontásra ítélt Máglya sori víztorony ikertestvérét örökségként védik Zágrábban

Lapunk írta meg elsőnek októberben, hogy a MÁV le akarja bontani az 1920-as években a szegedi Máglya soron felépített acélszerkezetes víztornyot, annak ellenére, hogy egy közel százéves ipari emlékről van szó. Hivatalosan nem áll semmilyen védettség alatt, amire bár szakértő szerint érdemes lenne, a városháza azt mondja, ezzel már elkéstünk.

Zágráb, Dombóvár, Berlin

Bár előző cikkünkben a viztorony.hu szerkesztője azt nyilatkozta, hogy teljesen egyedi építményről van szó, és nincs ilyen több az országban, kiderült, ez koránt sincs így: Dombóváron szintén áll ugyanilyen MÁV-víztorony, amiről eddig nem érkeztek bontással kapcsolatos hírek. Ami azonban érdekesebb, hogy

a horvát fővárosban, Zágrábban is található egy példány, a Strojarska utcáról jól látható az 1930-as években épült víztorony,

amit a helyiek is elkezdtek már felfedezni mint érték. Egy 2014-es újságcikk szerint ezt is le akarták bontani a szegedihez hasonlóan, ám mivel műemléki védettség alatt áll, nem konkrét bontásról volt szó, inkább relokációról, majd megőrzésről.

Zágrábban az egész vasúti komplexumot, az ún. Gredeljt védetté nyilvánították 2004-ben, de ezt a döntést később hatályon kívül helyezték, és csak három épület maradt védett – köztük a víztorony. „Már a kilencvenes években is az volt az álláspont, hogy a Gredeljt a legjobb lenne lebontani, és a helyén lakó–üzleti komplexumot építeni. Szerencsére ez nem történt meg, a területén felmértük és védelem alá helyeztük azt, ami a legértékesebb” – idézi a kilenc évvel ezelőtti cikk Biserka Dumbović Bilušić-t a Kulturális Minisztérium konzervációs osztályának műemlékvédelmi szakmérnökét.

De mit lehet kezdeni egy öreg és romos víztoronnyal? Berlinben egy hasonlóan elhagyatott vasúti területen álló, szintén évtizedeken át rozsdásodó víztorony köré kávézót nyitottak, a tornyot felújították, pirosra festették, az egykori pályaudvarra nőtt erdő pedig értékes városi park. Ami Szegeden sem lehetetlen elképzelés, hiszen a víztorony mellett található árvízvédelmi töltésre és a Boszorkányszigetre rengetegen járnak rekreációs céllal, az egykori Tisza teherpályaudvart pedig egyébként is előbb vagy utóbb lakó- vagy irodaparkká építik át, hiszen ez ma a legértékesebb rozsdaövezeti zóna Szegeden.

Gondoljunk csak bele, milyen különleges lenne egy modern és zöld lakóparki–irodai városrészben az 1920-as években épült acélvíztorony. Kilátó vagy más belső hasznosítás jó eséllyel nem jöhet szóba, de mint a városrész éke, jellegzetes látványosságként lehetnénk rá büszkék. Vagy ilyet csak Berlinben játszik?

Nem merik felvállalni?

Nagy Gyula, a szegedi egyetem Gazdaság és Társadalomföldrajz Tanszékének adjunktusa bár jelenlegi állapotát nem ismeri a víztoronynak, azt mondja, az „kinézetre is és ipari műemlék értékét tekintve is értékes lenne, megőrzésre alkalmas, Magyarországon azonban alapvetően az ilyen indusztriális építmények és épületek kevésbé tekinthetők olyannak, amit a szélesebb közönség védelemre érdemesnek tart”. Szerinte ez az, amiért sok esetben az önkormányzatok nem vállalják föl a védetté nyilvánítást, ráadásul ha egy ilyen nyilvánosságot kap, politikai visszhangja is van, sokszor azt a narratívát mondják, hogy milyen felesleges ilyen roncsra, romhalmazra pazarolni a pénzt.

„Ráadásul konfliktusforrás, mert nem a városé, így a védetté nyilvánítását kezdeményező önkormányzat és egy állami nagyvállalat között feszültség alakulhat ki, amit nem feltétlenül szoktak bevállalni”

– vélekedik a szakember. Hasonló építmények akár a Kárpát-medencében is védettek, ami a Nagy Gyulában azt erősíti, hogy nemcsak kinézete és megjelenése, hanem az üzenet miatt, amit hordoz, alapvetően jogosan védendő lenne a szegedi víztorony is, hiszen ez egy olyan építmény, ami Szeged Trianon előtti és utáni szerepváltozására is utal. Ráadásul egy olyan közlekedési korszaknak a lenyomata, amit ma már kevésbé érthetünk meg, viszont hasznosítható lenne egyéb célokra is akár.

A szakember egy utat lát a megmentésre, ami egy ipari műemlékekhez kapcsolódó európai uniós forrásnak a lehívása. „Akár úgy, hogy a MÁV valamiféle civil egyesülettel közösen pályáz, vagy úgy, hogy az önkormányzat átveszi az építményt és a Monarchián belül hasonló építményekkel egy közös kvázi hálózatot alkotva ipari műemlékek újrahasznosítása címmel készít egy pályázatot.” Persze egy ilyennek az előkészítése hosszadalmas, és nem biztos, hogy nyer is a pályázat.

Értékvédelmi dokumentáció? Nincs

Mit mond a szegedi városvezetés? Megkerestük Nagy Sándor városfejlesztési alpolgármestert is, hogy mi a város álláspontja a bontásról, hogy lehet, hogy egy ilyen idős ipari építmény nem élvez semmilyen védettséget, mit tudnak, valójában milyen állapotban van a torony, mit gondol a zágrábi vonalról, és hogy mi a személyes véleménye.

Az alpolgármester azt írta, hogy kollégái utánanéztek, de nincs nyoma annak, hogy a víztorony helyi védelme akár csak ötletszinten felmerült volna, így értékvédelmi dokumentáció sem készült hozzá – a városnak tehát nemigen van hivatalos álláspontja arról, érdemes lenne-e megmenteni a közel százéves építményt.

A védetté nyilvánításra csak különböző véleményezési, egyeztetési és jóváhagyási eljárásokat követően kerülhet sor, amely hosszabb időt vesz igénybe Nagy Sándor szerint. „Az is vizsgálandó lenne, hogy statikailag van-e még olyan állapotban a víztorony, hogy megmenthető lenne” – írja, azzal folytatva, hogy „a MÁV-nak egyébként sajnálatos módon tényleg nagyon szűkösek a forrásai, és azt gondolom, hogy egy egyébként pénzbe kerülő bontásról csak akkor döntenek, amikor az elkerülhetetlenné válik”.

A bontási szándék mögött egyetlen okot emelt ki konkrétan a MÁV, mégpedig azt, hogy sokszor lehetett látni, hogy fiatalok felmásznak a víztoronyra.

A védelem alá helyezési eljárás rövidítésére, ideiglenes védelemre Nagy Sándor szerint nincs lehetőség, és a védelem alá helyezés jóval hosszabb idő, mint egy bontási engedélyt kérni, amire amúgy nem is lett volna szükség az alpolgármester kollégái szerint. Hogy az alpolgármester szerint megmentésre érdemes lenne-e a víztorony, nem tudtuk meg.

Nosztalgia és adrenalin

Ha a Szegeder nem szerez tudomást a még idénre tervezett bontásról, jó eséllyel úgy tűnik el a város harmadik legöregebb víztornya, hogy arról senki sem tud előre, és ezáltal társadalmi diskurzus sem indulhat. De szerencsére nem ez történt. Cikkünk valamelyest heves reakciókat váltott ki a szegediek egy részéből, de már az is sokatmondó, hogy a Facebookon cikkünkre érkezett 1400 reakcióból 900 volt szomorú vagy dühös, ami alapján talán kijelenthető, hogy nem állja meg a helyét, hogy senkit sem zavarna a víztorony eltűnése.

„Imádtam, a nagyszüleim itt randiztak annak idején” – ezt az egyik, a régi Szegeddel foglalkozó csoportban írta egy tag. Más azt fejtegette, hogy „aki született, tősgyökeres szegedi, annak vannak emlékei a város jellegzetes építményeiről, és természetes, hogy ragaszkodnánk azokhoz, hogy a város képét az utódok is tudják élvezni”. Megint csak más szerint az öreg építmény egyszerűen „ócskavas”.

Nincs egy mindent átívelő konszenzus arról, hogy megmentésre érdemes-e a Máglya sori víztorony. Az idősek jelentős része kiáll mellette, ami érthető, hiszen sok mindenhez ragaszkodnak, ami fiatalkorukra emlékezteti őket. És itt jönnek a fiatalok, akik már egy kicsit más miatt tartanák meg: azért, hogy felmásszanak rá. A Máglya sori víztorony ugyanis népszerű urbexes (urban exploration – elhagyatott városi helyek felfedezése és dokumentálása) hely lett az utóbbi években, néhány éve párszor én is megjártam a „csúcsot”.