A Boszorkánysziget régen tényleg egy sziget volt

Felmerül néha a szegediekben is talán, hogy milyen klassz lenne, ha Szegednek is volna egy Margit-szigete, vagy valami ahhoz hasonló a Tiszán. Aztán eszünkbe juthat, hogy vajon miért hívják a Boszorkánysziget nevű Tisza-partszakaszt úgy, ahogy, ha az egyáltalán, még csak kicsit sem felel meg a szigetekkel szemben támasztott elvárásoknak? Mint kiderült azért, mert a folyószabályozásig tényleg egy sziget volt.

Van egy 1786-os Tisza-térkép – ez a nyitóképünk is –, amely bár szokatlan tájolású, mégis tökéletesen látható rajta, hogy a mai Boszorkánysziget valóban kettészeli a Tiszát. A folyó igen hosszan kerüli meg a szárazföldi részt, melyet egy későbbi, 1848-as térkép Boszorkány porondként jelöl. A Móra Ferenc Múzeum 1959-es évkönyvében sikerült fellelnem egy részletesebb leírást a helyszínről, amely szerint a Tisza alsóvárosi folyása a vasútépítés előtt, a mai gyermekklinika táján kettéágazott. Nyugati mellékágának Sebösfok volt a neve, és a Boldogasszony sugárúttal, Róka utcával (ma: Bem tábornok utca) és Hattyas sorral nagyjából párhuzamosan, de tőlük keletre folyt, és a Ballagitó déli részénél ömlött újra a Tiszába. Ez ma lemérve nagyjából három kilométert jelent, ami azt jelenti, hogy

az egykori Boszorkánysziget még a Margit-szigetnél is hosszabb volt.

A Boszorkánysziget neve ugyebár onnan ered – bár ezt a történetet a legtöbben hallhatták már –, hogy itt végezték ki a boszorkányperek áldozatait annak idején. Környékén valamikor hatalmas, ősi erdőség terült el, amelynek Kerekerdő volt a neve, ezt a XX. század legelején irtották ki.

Az 1786-os térképen is látható Boszorkánysziget azonban, mint tudjuk, ma már csak nevében sziget, földrajzilag már köze nincs egy szigethez, köszönhetően a folyószabályozási munkálatoknak, melyek 1834-ben kezdődtek a Tisza felmérésével. Ezt megelőzően Széchenyi István 1833. augusztus 31.–szeptember 3. között kipróbálta az I. Ferenc gőzhajóval a Tisza alsó szakaszának hajózhatóságát, majd Vásárhelyi Pál mérnök javasolta neki, hogy először magát a Tiszát kell szabályozni, árterületeinek mentesítését pedig meg kell oldani.

A Tisza-völgy szabályozásáról elképzelések készültek már az 1840-es évek elején, de Vásárhelyi felhívta a figyelmet arra, hogy csak egységes tervvel lehet tartós, hosszú távú hatást elérni. Ő javasolta, hogy a szabályozást a Tisza mellékfolyóira is terjesszék ki, és ezt erősítették meg az 1844–45-ös árvíz hatására bekövetkező károk is. Széchenyi kinevezése a Közlekedési Bizottmány elnöki tisztségére jó alkalmat kínált a Vásárhelyi tervei alapján végrehajtandó Tisza-szabályozás megszervezésére.

A csekély esésű, ún. középszakasz-jellegű folyó természetének megfelelően legelőször a folyó lefolyási viszonyait kívánták kvázi megjavítani az óriási, szabálytalan kanyarok átvágásával (ezen kanyarok láthatók alábbi képünkön is, ami a fentebb említett, 1786-os térkép egy tágabb részlete). E változtatás következtében az árvizek levonulása gyorsabbá válhatott, ami előfeltétele volt az eredményes ármentesítésnek.

Százegy átvágást javasoltak, ami a Tisza hosszát egyharmadával csökkentette volna,

ugyanakkor az árhullámok hevesebbé váltak ennek hatására. Ez utóbbi hatás miatt Vásárhelyi szerint a töltések megépítése kiemelt feladat volt, ezen töltések előtt azonban előteret kívánt biztosítani, és ide erdősávok telepítését javasolta azért, hogy a gátakat a hullámveréstől megóvja. Tehát ha jön a víz, akkor az először ne a gátat rombolja, hanem az ártérben (a folyómeder és a töltés között) található fás, erdős területet. 1846. augusztus 27-én reggel Széchenyi tette meg az első kapavágást, majd a Tiszadob–Szederkény közötti átvágás munkálatai jelentették a rendszeres Tisza-szabályozás kezdetét.

A szabadságharc után jelentősen csökkentett költségvetéssel és számos kompromisszummal valósult meg végül a szabályozás, amelyet Pietro Paleocapa, a Pó folyót is szabályozó mérnök irányított. A szabályozás eredményeként a folyó új hossza 1419 helyett 962 km lett, született 136 km új, épített meder, valamint maradt 589 km holtág a levágott kanyarokból. A folyó esése a kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re növekedett, és amíg a szabályozás előtt mintegy két hónap alatt ért le az ár a Szamostól Szegedig, ma mindehhez 1–2 hét elegendő. A szabályozás nem volt minden tekintetben kielégítő, és erre leginkább az 1879-es szegedi katasztrófa figyelmeztetett, de ez már egy másik történet.

A szabályozás következtében pedig a szegedi Boszorkánysziget megszűnt szigetként létezni. Pedig milyen klassz lenne ma egy sziget a Tiszán, Szegednél!