A Grasahu Fesztivál egy olyan házibuli, ahová nem hívtak meg

Negyedik alkalommal került idén megrendezésre a Grasahu Fesztivál, melynek otthonául ismételten az elmúlt évben már bevált Üllés melletti Pusztaszínház szolgált. A beharangozó az alternatív rockzenétől a világzenén át az elektronikus tánczenéig és a különböző kreatív foglalkozásokig sok mindent felsorakoztatott, amiből mi keveset kaptunk, ugyanis egy álmos szombat délutánon vágtunk neki a fesztiválnak.

Talán nem a legszerencsésebb, és a messzemenő következtetések és nagy kritikák szempontjából sem a legkifizetődőbb az, ha az ember az utolsó napon érkezik meg egy fesztiválra. De nekünk most ez, egy az unalom malomkövei közé szorult szombat délután jutott, így nem is az érdekelt igazán, hogy szakmaiságát tekintve hol helyezkedik el ez a dzsembori a hazai minifesztiválok kínálatában, hanem az atmoszféra, hogy milyen nyomot hagynak a homokban a puha hippitalpak. És mielőtt belekezdünk, a korrekt és hiteles tájékoztatás jegyében szükséges megemlíteni, hogy kollégánk, Bába Csanád is a szervezők közé tartozik.

Tiszta udvar, rendes ház

A tervezetthez képest másfél órát késett az indulás, de ezzel csak a múltbéli énünket csaptuk be, ami az Üllés felé vezető, néhol úttalan utakat hajtva már nem is számított igazán. Mivel nem terveztünk semmit, nem is késhettünk el sehonnan. Még egy rossz lehajtó is belefért, ami kb. tíz percet rakott rá a menetidőre, de végül a helyünkre kerültünk. Számomra ismeretlen volt a helyszín, érkezésünk után meg is lepett, hogy az előzőleg a képzeletem alkotta melankólikus, mély pusztaság képéhez képest egy zártabb környezet fogadott. A fesztiválnak helyet adó teret egy szomszéd tanya és különböző fasorok fogták közre, a távolban szóló kommersz zene meg mintha lyukat ütött volna a Grasahu testén. Talán valaki ellenházibulit indított.

A bejárattól a fesztivál velejéig vezető utat a sátortábor szegélyezte, a fákra akasztott függőágyak mint az elmúlt esti bulizók bábjai lógtak. Pillangókat nem láttunk, így gyanítható, hogy reggelre mindenki az maradt, aki volt: a pajta mellett békésen zenélgető alter arc vagy a chillben fetrengő színes ruhás hippi. Érkezésünkkor már különösebb műsor nem volt, a színpadon halkan hangolt a hari_drama, a körbeülő társaságok neszelését csak a szélben eregetett ernyő puffanásai törték meg.

Ha a várakozásaimmal ellentétben zártabb is volt a helyszín, felszereltségét tekintve minden adott volt egy kisebb fesztiválhoz. A sátortábor jól elkülönült a koncerteknek helyet adó pajtától, a vécék és a zuhanyzók az utolsó napra is kulturált állapotban voltak, és a pihenésre, lazulgatásra kijelölt helyek is jól illeszkedtek a tájba. Külön meglepő, hogy a földön egy eldobott csikket vagy szemetet sem lehetett látni, mind a fesztiválozók, mind a szervezők felé maximális tisztelet a gondos odafigyelésért.

Minifesztivál vagy nagy házibuli?

A gondozott környezet ellenére, vagy éppen amiatt is, de nem tudtam szabadulni a szorongató érzéstől, hogy mennyire nem tartozok ide. A szétszórtan ülő társaságok egy összefüggő belsős közeg hatását keltették, ahol mindenki ismer mindenkit, így a minifesztiválok csapdájába esve

a Grasahu is inkább hasonlított egy a hétvégi telken megrendezett nagy házibulihoz,

ahová nem hívtak meg. Szorongásomat az amúgy teljesen korrekt áron kínált hosszúlépés sem oldotta nagyon, így egyre szimpatikusabbá vált, és egyre nagyobb sorsközösséget éreztem azzal a hátán fekvő léggyel, ami a pulton nyögte haláltusáját.

Valahogy mindig olyan disszonáns érzéseket keltett bennem a modern hippiség. A társadalomból való kivonulás, mint tiltakozás és kritika a mindenkori rendszerrel szemben, az alternatív életstílus, mint leszámolás a társadalmi kötöttségekkel és a ránk erőltetett normákkal, úgy látom, mára színes ruhákban, élvezeti szerekkel felöntött buta ezotériában és a markáns különbözni vágyásban kulminálódik olyan mértékben, hogy a vége csupa üresség, formára öntött viselkedés és felvett póz.

Ez nem feltétlenül a Grasahu közönségére vonatkozik, hiszen annyi időt nem mártóztunk a forgatagban, hogy ez kiderüljön, de a történeti hűség jegyében fontosnak tartom megemlíteni, hogy valami ilyesmin agyaltam, miközben a fesztivál kínálta étkeket vettük sorra. A korrentség sem árban, sem minőségnem nem maradt el itt sem: tisztességes, bár elsózott zöldséges pizza, fűszeres krumpli és falafel barátkozott a pénztárcánkkal, miközben a színpadon egy elég színvonalas előadást rakott az érdeklődők elé a hari_drama.

Valami hiányzik

A színes programkínálattól eltekintve a Grasahu érzésben és külsőben sem mutatott olyat, amit eddig ne láttunk volna. Különösképpen új, kreatív megoldásokban nem bővelkedett a helyszín, ami betudható az alacsony költségvetésnek, bár szokták mondani, hogy a kis büdzsé megnyitja a kreatív csakrákat – itt ilyen nem történt. Ránézésre elmondható, hogy az amúgy szép számmal jelenlévő közönség mind a délutáni chillben, mind az esti bulikban jól szórakozott, ami azért is pozitív, mert mi a legfáradtabb napon érkeztünk, meg mert rövidtávon amúgy is csak ez számít. Kíváncsian várom, hogy hova növi ki magát a fesztivál az elkövetkezendő években, hiszen van benne potenciál.

Az esemény bemutatkozójában az olvasható, hogy a Grasahu szétrobbanó esőcseppeket jelent, melyet a boromédekhez és azok Aarjivata nevű istenéhez kötnek. A leírás szerint a boromédek táncos-zenés eseményekkel adóztak istenüknek, aki kitartó munkájuk jutalmaként egy hatalmas vízcseppet dobott a nekik rendelt ígéret földjére, ebből lett a Kárpát-medence, tejjel-mézzel folyó Kánaánjuk. Teremtésmítoszok, „újkeletű ősrobbanás”, „szétrobbanó esőcsepp” ide vagy oda, a Grasahuból nekem hiányzott valami. Valami, amit az esőcseppes vonalon haladva talán a legjobban a petrichor fejez ki, az eső utáni föld illata, valami, ami ha egy kis ideig is, de nyomot hagy.