Az operába nem járunk hetente, az új Tiszavirágba viszont érdemes lehet

Maga a hely műemlék épületben foglal helyet a Hajnóczy utca elején. Az Alabárdostól portfólióját tekintve annyi mindenben tér el, hogy a különbségeket kell inkább sorolni. A Tiszavirág ugyanis egyben reggeliző, kávézó, bisztró, bár, étterem és hotel, csak nyilván Szegedről nézve nem ez utóbbi tűnik fel vele kapcsolatban. A belső terek jellemzői alapján egy boutique hotelről/étteremről van szó, amit mint stílusjegyet talán úgy lehet összefoglalni, hogy általában egy tematikára épülő, egyedileg válogatott berendezési tárgyakkal felszerelt helyről van szó, ahol a modern megoldások mellett felújított, régi bútorok, illetve a műemléképület eredeti részletei teszik otthonossá a környezetet.

A szobák egyedisége a lakrészben elhelyezett fürdőkád, ami a kikapcsolódás magas szintjét helyezi kilátásba. Ha már kikapcsolódás: a pinceszinten egy mini spa várja a vendégeket szaunákkal, gőzkabinokkal, tengeri sós szobával és a kötelező kiszolgálóhelyiségekkel.

A reggelit és az ebédet egy napfényes, utcafrontra néző teremben fogyaszthatjuk el, míg az étterem és a bár a belső udvarra néz, ahová jó idő esetén ki is ülhetünk – ha így teszünk, olyat láthatunk, amit ritkán. Az idő lehet jó vagy rossz, de a konyha egy hatalmas üvegfelület mögül tárul elénk. Ez pedig nem hétköznapi dolog, ugyanis az összes fogás transzparens módon, az orrunk előtt készül el.

Mondanom sem kell ez (is) a minőség és a (jogos) magabiztosság egyik jele. Itt nem az a trükk, hogy a mikróról leszerelik a csengőt, hogy ne hallja a kedves vendég, amikor „kész” a fogás, hanem az, hogy itt nincs mikró.

Ez a cikk a Sunseaty gasztroblog és a Szegeder együttműködésében jelenik meg a Szegederen is. A Sunseaty szerzői független tesztelők, akik sem pénzbeli, sem egyéb ellenszolgáltatást nem fogadnak el a kipróbált vendéglátóhelyektől, így biztosítva véleményük hitelességét.

A vendéglátást sem érintették jól az elmúlt évek sokszor tárgyalt folyamatai, mint a világjárvány, vagy a gazdaság abból, és más körülményekből eredő instabilitása. Ez mind kihatással volt az árakra, és egy erős átrendeződést eredményezett a gasztroszektorban is. Bejáratott, jól működő helyek zártak be, vagy alakultak át.

Bár a minőségre még nehézségek esetén is általában tovább áll fenn a kereslet, a jobb helyeket is érintette ez a folyamat. Az Alabárdosról újjáéledése után, annak apropóján emlékeztünk meg, hogy bekerültek abba a szűk, Michelin-kalauz által ajánlott vidéki körbe – Szegeden ráadásul az elsők közt – akiket a híres tesztelők erre érdemesnek találtak.

Tóth Pál séfet egy idő után Karakas Dávid váltotta, aki több évnyi franciaországi séfkedést követően vált az Alabárdos, majd a Tiszavirág konyhájának vezetőjévé. A két étterem – amelyek ugyanazon tulajdonosi kör alá tartoznak – nemcsak szellemiségükben, de minőség iránti elköteleződésükben is rokonok.

Vagy rossz tesztelők vagyunk. Ez is lehet persze, de az eredményen nem változtat, mert nem kötelező tudni, hogyan, miből készül, ami finom. Ahogy az operában sem hallja mindenki az összes taktust külön-külön, a végeredmény mégis lehet lenyűgöző. Ahogy azonban operába/színházba sem járunk hetente, a gasztronómia felsőbb házába is csak kivételes esetben kirándulunk havi több alkalommal.

Ennek prózai okai is vannak, a legtöbbször az idő és a pénztárca ad szűkös kereteket. Miért szeretnék mégis minél több olvasót rávenni arra, hogy áldozzon egy órát, és majd 5 ezer forintot legalább ebédidőben néha a Tiszavirágra? Mert egész egyszerűen el kell fogadni, hogy egy ebéd is lehet élmény, nemcsak valami, amin túl kell esni, gyorsan. Lehet belőle olyan emlék, amit bármikor vissza tudunk idézni. Visszacsatolva a színházra: egy jó előadásra minden bizonnyal örökké emlékezni fogunk, akkor is, ha ritkán vesszük a fáradtságot arra, hogy kiöltözzünk, és teret engedjünk a régimódi, lassú „szórakozásnak”.

A hosszú bevezetés után tehát szögezzük le: a Tiszavirág egy különleges hely, az arra fogékonyak találhatják meg itt számításukat, ha valami egyedi – és ezt is le kell írni – nem olcsó gasztroélménnyel szeretnének gazdagodni. Igen, lehet menüt enni 2 ezer forint körül Szegeden, teljesen érthető és elfogadott, hogy van, aki nem vágyik ennél többre, sőt sajnos vannak, akik rendszeresen nem engedhetnek meg maguknak ennél drágább ebédeket.

A folyamatosságot – a minőség mindenek elé helyezésében kiváltképp – tetten érhetjük Karakas munkájában. Ő ráadásul nemcsak az étlap megálmodásában, de a mindennapi feladatokban is teljes erőbedobással veszi ki a részét. Nevéből fakadóan tehát a Tiszavirág állandóan megújul – nézzük, mivel várják ismételt elismerésben alappal bízva a Michelin-kalauz tesztelőit!

A korábbi tesztünk meglehetősen „unalmasra” sikeredett. Eltekintve attól, hogy a blogunk eleve egy ajánló, tehát igyekszünk csak a pozitív élményeket átadni, mégis törekszünk arra, hogy objektíven, lehetőleg építő kritikákkal tegyük ezt.

Az Alabárdosban nehéz dolgunk volt, mert egyszerűen nem volt mibe – még látszatszinten sem – belekötni. Ez ritkán fordul elő, de igazából ennél is van feljebb. Ha sokat főz, kóstol az ember, eljut oda egy idő után, hogy fűszereket, elkészítési módokat, kis apró trükköket maga is megtanul felismerni, elkészíteni. Van azonban a gasztronómiában az a szint, ahol már annyira „komplex” az eredmény, olyan sok technika, kis apróság összpontosul egy-egy akár egyszerűbbnek tűnő fogásban is, hogy nem lehet „szétszedni”, mert nem 1–2, hanem 11–12 fűszer és íz adja ki a végén az eredményt – míg máskor, máshol elég, ha valami kakukkfüves vagy borsos, a Tiszavirághoz hasonló helyeken harmóniát élvezünk, egy olyan összképet, ami nem bontható egyértelműen elemeire.