100, külföldön élő szegedit keresünk, aki segít a városnak erős független nyilvánosságot építeni.
„Tudjuk, hogy karácsonykor nagyot fogunk enni. Hiába mondja Szabó Magda és az apja, hogy a karácsony lelkiállapot, nem étkezés”
– nézett az ünnepi időszak elébe Dr. Forgács Attila gasztropszichológus kedd este Szegeden, a Mentorháló rendezvényén, ahol a karácsonyi túlevés pszichológiájába vezette be a közönséget.
A viselkedésvezérlésnek van egy tudatos és egy tudattalan, impulzív, automatikus rétege, előbbire vagyunk büszkék, az evés vezérlése azonban alapvetően utóbbi kategóriába esik. Ami pedig tudattalan, az nagyon ősi – ezen a ponton kapcsolhatjuk össze a karácsonyi viselkedést olyan történelmi tapasztalatokkal, mint az, hogy ekkoriban, a téli napforduló idején éhínség van a mi féltekénken. „Amikor a karácsonyi ünnepek eljönnek, akkor fityiszt mutatunk a természetnek, mert nem kellene tudnunk enni, magyarán elesszük az ősfélelmeinket” – fogalmazott a szakember, továbbszőve a gondolatot a böjtre is, amikor pedig „spirituális értelmet adunk annak, hogy nincs mit ennünk”.
Ennek érzékeltetésére Forgács Attila a csecsemőket említette, akik mindent a szájukba vesznek. Valójában azonban már a magzati szakaszban is megvan ez az ösztön, a modern képalkotási eljárásoknak köszönhetően felvételeken is jól látható, ahogy a gyerek már az anyja hasában is a szájába veszi az ujját. Forgács úgy fogalmazott, a szájingerlés ősemóciókat képes kezelni: egy kisgyerek a cumiját is felfokozott érzelmi állapotban kéri el, és azzal, hogy megkapja, ezeket az érzelmeket nagyítja tovább. De a felnőtteknél is kapcsolatban állnak az emóciók és a szájon keresztüli élmény. „Mikor iszunk? Ha nyer a Szeged. Vagy, ha veszít a Szeged” – példálózott a szakember.
Evolúciós evésszabályozás
„Az igazi őslelet a viselkedés. Amilyenek vagyunk, abból vissza lehet következtetni az őstörténetünkre” – fogalmazott Forgács Attila. Érzékletes szemléltetést nyújt erre a jó és rossz emésztő majmok esete: a bőgőmajom szinte bármit meg tud emészteni, ebből kifolyólag a lajháréhoz hasonló, egészen lusta életmódot folytat, hiszen nem kell törnie magát, hogy számára megfelelő táplálékhoz jusson. „Csak az emésztéssel túl tudja élni az evolúciót” – foglalta össze a pszichológus.
Ezzel szemben a pókmajom gyomra rossz, csak az érett, friss gyümölcsöt tudja befogadni – számára az ételhez jutás sokkal körülményesebb, ehhez pedig széles skálán fejlődtek ki készségei: igényes, tér- és színlátó, ügyes, szociális, kíváncsi, jó a memóriája és rendkívül tanulékony. Látható, hogy mennyi humán viselkedésbeli elem vezethető vissza egyetlen fajtörténeti pontra – arra, hogy a két majom közül az egyik jó, a másik rossz emésztő.
Hasonló szelekción ment át az ember is, kialakult egyfajta evolúciós evésszabályozás. Az igényesség itt az ízpreferenciáinkra értelmezhető: az érett gyümölcs nyomán szeretjük az édeset, ahogy a természetben korlátozottan hozzáférhető sósat is. Az ízirritációink pedig olyan dolgokhoz kapcsolódnak, amelyeket nem szerencsés fogyasztanunk: nem szeretjük például a keserű ízt, ami többek között a mérgezéssel hozható kapcsolatba, ahogy a savanyút sem, ami pedig a romlott ételek sajátossága.
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek
Bár a csimpánz az ember legközelebbi rokona, az evéssel kapcsolatban van egy komoly alapvető különbség a két faj viselkedésében: a csimpánz nem osztozik a zsákmányon társaival. Hogy ez az eltérés miért alakult ki, arra Teleki Géza természettudós magyarázatát ismertette Forgács: a majom éppen annyi élelmet szerez, amennyit el tud fogyasztani, ha többletet gyűjtene, azt nem tudná transzportálni.
Ezzel szemben a homo erectusnak felszabadultak a kezei, emellett ügyes vadász is volt – utóbbit onnan is lehet tudni, hogy ismétlődően haltak ki nagyvadak ott, ahol megjelent. Nála kialakult a gondoskodás viselkedésformája, ennek bizonyítéka, hogy kutatások az egykori emberi táborhelyeken a zsákmány maradványait fedezték fel. A gondoskodásnak köszönhető az is, hogy ekkoriban bizonyos sérülések már nem jelentettek halálos ítéletet az emberre, mert a társa vigyázott rá. Forgács szerint ebbe a mintázatba illeszthető be a modern udvarlási forma, amely során a férfi meghívja enni a nőt.
„Minden, ami közösségi ünnep, az végül közös evésbe fordul át” – összegezte Forgács Attila. Ráadásként olyan eredményeket is ismertetett, melyek szerint minél többet eszünk együtt, annál többet eszünk fejenként. A társaság tehát serkenti a fogyasztást, és amint Forgács rámutatott, számos irodalmi példa fejezi ki a jelenséget, többek között Arany János („Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek”) és Petőfi Sándor („Bármilyen barna is az a kenyér. Itthon sokkal jobb ízü énnekem. A fekete, mint máshol a fehér”) is írt erről.
Nem karácsonykor, hanem két karácsony között hízunk el
Forgács Attila magyarázata szerint a szavannai ember akkor tudott enni, ha jól sikerült a vadászat, a természet velejárójaként megtapasztalta a koplalást, de a bőséget is – azt, hogy időnként mértéktelenül lehet hatalmasat enni. Ez a bőségideál jelent meg a művészetében, gondolhatunk itt az olyan korai alkotásokra, mint a tan-tani vagy a willendorfi vénusz, de
szinte a teljes paleontológiai művészet arról szólt, hogy mi lesz a vacsora.
A modern ember életében éppúgy megmaradt ez a motívum, a néphagyományban ott van például a terülj-terülj asztalkám, vagy a kolbászból font kerítés, a műirodalomban pedig Móricz Zsigmond Tragédia című novellája tematizálja a bőségvágyat.
„Azt tanultuk, hogy akkor együnk, amikor van, nem akkor, amikor éhesek vagyunk, mert akkor általában nincs mit” – érzékeltette Forgács. A mondást, miszerint az asztalon hagyott étel kétszer olyan gyorsan fogy el, alátámasztja az a vizsgálat, mely során irodai adminisztrátorok közelébe helyeztek ki süteményt. Amikor eléjük, a látóterükbe helyezték, csaknem kétszer annyi fogyott belőle, mint amikor mögéjük, néhány lépés távolságra tették.
Forgács szerint a hagyományos félelem az, hogy karácsonykor elhízunk, ez azonban koránt sincs így. Karácsonykor túlesszük magunkat ugyan, ám nem másnap szembesülünk azzal, hogy „honnan ez a plusz harminc kiló?”, ez egy kitartó túlevés következménye. Az élettani igényeken felül napi 100 kalória többletfogyasztás, ami nagyjából egy szaloncukornak feleltethető meg, egy év alatt 5–6 kg-os hízást eredményezhet, ráadásul ezt a bizonyos igényt egyre nagyobb mértékben haladja meg az emberi fogyasztás. „Aki egész évben szorgalmasan evett, azon a karácsony alig fog meglátszani” – összegezte a pszichológus.
Ennek leadásában pedig nem az ételmegvonás segít, hanem ezt a 100 kalóriát kellene megtalálni, például napi 2 kilométert sétálva. Koplalás esetén ugyanis végül belép az evolúciós adaptív reflex, amely az éhségre azt a megoldást követeli, hogy együk meg, amit csak lehet.
Bár nincs még egy olyan termék, eszme vagy ideál, amire annyira vágynának az emberek, mint a sovány testre, a fogyókúrás reklámok – amelyek a kereskedelmi televíziózással egy időben, a kilencvenes évek végén jelentek meg nálunk – sem akadályozták meg, hogy az elhízás azóta megduplázódjon – mondta Forgács.
