Ibafáról származik, de nincs fapipája, van viszont egy megjelent, és több készülő kötete. Egyes helyzetekben költő, máskor inkább közösségszervező, de bármelyik szerepében bátran szembemegy a mainstreammel, akár művekről és műfajokról, akár aktivizmusról van szó.

Veszprémi Szilveszter soha össze nem jött szülők gyereke, aki a mélyszegénységből tört ki, hogy szabadon úszkálhasson a szegedi irodalmi életben, akár egy teknős a Zápor-tóban. Munkahelyére, a tarjáni Megálló Közösségi Házba kicsit túlságosan is egyszerű bejárni, a civil szektorban viszont nincs pihenő – de minden ilyen nehézség mellett is meglepően fiatalon és helyi kötődés nélkül kapott meg egy rangos vajdasági díjat, aminek az átadását is végül maga szervezte.

Sziszi tinédzserként a két legfontosabb tulajdonságának a melegséget és az olvasás szeretetét jelölte meg, de az már a véletlenek összjátéka volt, amikor ez a kettő először kapcsolódott össze. Egyszer ugyanis megakadt a szeme egy könyvtári könyv borítóján, amelyen két férfi szerepelt.

Azóta sorra olvassa a „meleg könyveket”, de nagyon kevésben találta meg azt, amit keresett. Hiányérzettől fűtve saját blogot indított, és tudatosan dolgozik azon, hogy a melegekről szóló művek ne csak könnyen elérhetők legyenek, de tényleg a melegeket is szólítsák meg. Néha hetekig nem is gondol a szexualitására, az apja nem is tud róla.

Egy őszi délutánon találkozunk Sziszivel egyik munkahelyén, a Megálló Közösségi Házban, amelyhez ő „kínosan közel lakik”, néha még papucsban is átugrik, ha gyorsan el kell intéznie valamit. A Megálló Tarján, az egykor rosszabb hírű szegedi városrész egyetlen igazi közösségi tere. Többek között irodalmi workshopokat és társasjáték-esteket szerveznek itt, nemrég emberi jogi plakátkiállítás is volt a helyszínen. Ez a Komposztfutárok, a Thealter-csapat és a szegedi LMBT egyesület bázisa is, egyszer még a “halhatatlan” Balog József is tartott egyszemélyes Hamlet-előadást az egyik teremben.

Ahogy Sziszi körbevezet minket, rájövünk, hogy a Megálló még akkor is életteli, amikor épp nem zajlik rendezvény. Az ajtón belépve már egyből színes plakátok fogadnak, az asztalon radiátorokat ábrázoló grafikák hevernek, amelyeket egy külföldi látogató készített, mert mulatságosnak találta, hogy mi, magyarok melegeknek hívjuk a homoszexuálisokat. Még a mosdó is tele van kötetekkel és képekkel, Sziszi laptopja meg a ‘80-as években alkotó new yorki graffitiművész, Keith Haring grafikáival. Ekkor érezzük igazán, hogy mennyit mesélnek az emberről az ilyen apró díszletek.

A hippis gyújtó és a mesekönyv

Nem tulajdonítok annak túl nagy jelentőséget, amikor megdicsérem a színes, mintás öngyújtóját, mire rávágja: „amúgy nem vagyok hippi.” Rá is jön, hogy ezt azért kellett leszögeznie, mert szorong attól, hogy kisajátít kultúrákat – hiszen vannak, akik az övét sem megfelelően képviselik.

„Mélyszegény származású meleg fasziként nagyon sokszor érzem, hogy olyan emberek beszélnek a queer kultúráról, akik nem azt mondják el róla, amit én fontosnak tartok“ – mondja, de hozzáteszi, gyakran maguk a melegek is mondanak szerinte káros dolgokat, mintha elfelejtették volna, kiknek kell mozgalmat csinálniuk. 

„Gyűlölöm, ha azok miatt kell szégyenkezni, akik ugyanazt gondolják, mint én.”

Nagyon károsnak tartja például a melegség es a magyarság szembeállítását. „Lehessek magyar és meleg, lehessek büszke a magyar identitásomra. Mert nem Orbán Viktor a magyarság, hanem a nyelv, a kultúra, a gulyásleves, a vasárnapi ebéd. Ezeket az értékeket, gondolatokat kellene képviselni.”

De ennél továbbmegy, és az ellenzéki nyilvánosság részéről hatalmas sikernek elkönyvelt több százezres 2025 nyári felvonulást is kritikával illeti. „Nem Karácsony Gergelyről kellett volna szóljon a Pride, hanem azokról, akiknek nehézséget okoz a saját identitásuk megélése vagy felvállalása.”

A kisvárosokban, falvakban élő tinikről, akik öngyilkos gondolatokkal küzdenek azért, mert a saját nemükhöz vonzódnak vagy transzneműek. Azokról, akiket hátrány ért kisebbségként, például egy kedves tanár barátjáról, akit aktivista tevékenysége miatt kirúgtak az iskolájából. És a diákokról, akiket emiatt nincs ki tanítson. „Értük felelősek vagyunk mozgalmárként.”

Sziszi is sokáig nehezen fogadta el önmagát. „Nekem a melegség átsírt éjszakákat jelentett először” – emlékezik vissza gyerekkorára, amelyet Ibafán töltött. A falu környékén több meleg srác is élt, de egyikük sem vállalta fel teljesen az identitását. A többiek ott is maradtak, ő viszont egy élhető várost keresett. „Ezáltal az én melegségem megélhetővé vált, nekik meg nem.”

Ahogy bejövünk, szemügyre vesszük az LMBT-könyvespolcot, amely sátáni propagandát terjeszt, legalábbis egy „nemzeti radikális” rádió szerint. Az „ördögi” művek között kiszúrjuk a Magyarország legismertebb „meleg könyvét”, a Meseország mindenkié című mesekönyvet is, amit Dúró Dóra mi hazánkos politikus YouTube-videóban darált le.

Bár az LMBT-közösséget körülvevő kultúrharc legfontosabb szimbólumává vált, ez automatikusan nem garantálja a kötet minőségét. Sziszi lerendezi annyival, hogy buta – ami egy gyerekeknek szóló mű esetében sem elfogadható. „Az első szövegben azért lesz transznemű egy szereplő, mert bántják, és egy lányt nem lehet bántani.” Ez pedig nem épp az az üzenet, amit a legtöbb transznemű fontosnak tartana elmondani.

Sziszi sokszor tapasztalta, hogy az LMBT-közösséget megcélzó könyvek nem a számukra valójában lényeges témákkal foglalkoznak. Ezért is kezdett el dolgozni egy ifjúsági regényen, mert „nem szól semmi arról, hogy melegnek lenni egy kulturális identitás is”.

De nem olyan, mint a Netflixen, mondja, amikor a nyugati sorozatokban fellelhető „kvótameleg” karakterekről kérdezem. „Nem tartom jó reprezentációnak a szomszéd fiút, aki egy meghatározott karaktertípus. Nem zavar, ha vannak random meleg karakterek, csak legyenek egyéniesítve.”

Lepkék és teknősök

Ekkor észreveszek a karján egy tetoválást, mit sem sejtve a jelentéséről. Sziszi felvilágosít, hogy a tűmunka egy királypillangót ábrázol, amely egy első generációs értelmiségi toposz is lehet Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című szövege nyomán. Az amerikai vándorló faj annyira sérülékeny, hogy az őszi hidegben akár egy egész generációja kipusztulhat. „Kockázatvállaló dolog első generációsnak lenni, de jó, hogy nem mindig halunk bele” – fűzi hozzá.

Már most gondolkodik a következőkön. Egy kánya mindenképp díszíti majd a bőrét, de egy úszó teknőst is szeretne, mert bár ezek a hüllők lomha, nehezen mozgó állatoknak tűnnek, a vízben kecsesek és szabadok, de akár a kitartás jelképei is lehetnek.

Nem véletlen, hogy mind állatos minta: következő verseskötetében, a Vijjogókban nagy szerepe lesz a faunának, mivel az irodalom egy különleges szeglete, a gazdag szimbólumrendszerrel bíró cigánymesék birodalma inspirálta.

„A cigánymesék nem kerekedtek le 300 év alatt. Nem tudnak gyerekmesék lenni, sokkal felnőttesebbek. Az volt a funkciójuk, hogy az írás helyett őrizzék az emberek tudását, normáit” – világosít fel az alkalmazott irodalomtudós végzettséggel is rendelkező költő.

A kortárs irodalomról is kérdezem, amelyről meglepően jó véleménnyel van, főleg 2017-hez képest, amikor belépett. „Idegen volt az egész közeg. De az elmúlt években folyamatosan fiatal íróműhelyek jöttek létre, és elkezdett mozgalmárkodni az irodalom.”

Szerinte a minőségre még az sem jelent veszélyt, hogy ma már gyakorlatilag bárkiből lehet író, költő. „Nem biztos, hogy ugyanaz a igényesség jelenik meg egy pályakezdő művében, mint amit mondjuk a Jelenkor lehozna. De van egy szakmai szűrő, egy műhely, szerkesztők, mentorok közössége.” A Megállóban is otthont ad egy ilyen nyitott közösségnek, a Törzsasztal Műhelynek, ahol nagy csoportban véleményezik egymás verseit, rövidebb prózáit, és az írói pályázatokra is felkészítik a fiatal alkotókat.

„Részvételibb az irodalom, mint valaha volt.”

Ez kifejezetten igaz egy megosztó műfajra, amelyben Sziszi is alkot. A slam poetry a költészet, a próza, és sokszor a zene határterülete, és ennek megfelelően minden oldalról meg is kapja a kritikát. Talán azért, mert ahogy Sziszi mondja, „80–90 százaléka nem nagyon alkalmas arra, hogy elolvassuk otthon”.

Ő leginkább a színházhoz sorolná a slamet, mert van forgatókönyve és dramaturgiája is. A többinél sokkal alanyibb műfaj, nem mindegy, hogyan olvassák fel, és kell az előadó saját kiállása hozzá. „A szövegen nem biztos, hogy látszik, ha gúnyos, szarkasztikus”, ezért nem érdemes függetleníteni a szerzőtől.

„Sokszor nagyon közhelyszerű, ezért megvan a valid kritikája. A slam egy nagyon alacsony küszöbű dolog. Van egy mikrofon, három percig azt csinálsz, amit szeretnél, és utána meg fognak tapsolni.”

Ám szerinte ezt is lehet jobban csinálni, és ezt a saját példáján tanulta meg. „Mindent jól megmondó, nagy igazságharcos, áldozati kártyákat jól használó slammer voltam, és ezt meg kell haladni.” Mégpedig úgy, hogy bemutatjuk a frusztrációt, de nem áldozati szerepből.

Arra számítok, ma már máshogy értékelné azt a szöveget is, amellyel 23 évesen harmadik lett egy slamversenyen – de kiderül, hogy már az előadáskor sem szó szerint értette az alábbi gondolatokat.

„Utálunk titeket, utáljuk magunkat, utáljuk a világot, utáljuk, hogy dolgoznunk kéne, utáljuk, hogy kizsákmányolnak minket. Nem neveltetek minket elég erősnek. Anya, apa, nem várom el, hogy megértsetek, mert soha nem fogtok. A szavakat sem értitek, amiket használok. De ne várjátok el, hogy megértselek titeket, mert soha nem lennék rá képes. Próbáljátok meg nem tanítani élni, mert utálnám, ha olyan lennék, amilyenek ti vagytok. Légyszi, csak fogadjátok el, hogy elegem van, és mondjuk jó lenne, ha megpróbálnátok hinni bennem” – olvasok fel egy részletet a slamből.

Első hallásra indulatos szövegnek tűnik, amelyben nem sok megértés fedezhető fel a szülők iránt, és a fiatal generációval szemben is kritikus hangot üt meg.

„Nem a valódi apámnak és anyámnak szólt, hanem annak a generációnak, ami tönkrement abban, amit az élet csinált velük” – mondja Sziszi. Azoknak, akik érzik a korosztályok közötti ellentéteket, és úgy élik meg, hogy „meg akarják nekik mondani, milyen felnőttek legyenek”.

Ő pedig hitelesen tudta képviselni ezeket a gondolatokat, mivel „nem volt meg a fedezete annak, hogy a szülei élni tanítsák”, nem lehetett minta, ahogy ők éltek. Az apja például „nagyon egyforma helyeken” dolgozott fizikai munkásként évtizedekig, a fiatalabb korosztályok élettapasztalata pedig teljesen eltér ettől.

A fenti szöveget azonban már nem is lett volna értelme a szüleinek címeznie. „Az anyukám meghalt, amikor 17 éves voltam, ezért neki nem tudott szólni. Az apámmal való viszonyom pedig rendeződött.”

Ehhez több hónapnyi terápia kellett, amelynek a végén rájött, hogy a szülei a legjobb szándékkal nevelték.

„Soha össze nem jött szülők gyereke vagyok. A rossz viszonyukat örököltem meg, és amikor meghalt az anyám, csak ez a dühös viszony maradt köztünk. A terápiának köszönhetően viszont elkezdtem megérteni, hogy az apám mennyire becsületes, szorgalmas, alázatos, mennyire fontos munkát végez, mennyire nem tanult meg szeretni.” A folyamat kölcsönös volt: ő is megértette, hogy a fiából nem lesz favágó.

„Az apám nem tudja, hogy meleg vagyok, hogy költő vagyok, hogy slammelek. Nem tudja, hogyan működik a telefon, a tévé vagy a vízforraló. Nincs annyira beavatva az életembe, de tudja, hogy egy érvényes életet fogok élni.”

A Biblia és a hímzett terítő

Az érvényes élet jegyében elindulunk a trolimegállóba az őszi napsütésben. Szóvá teszem a zsebéből kikandikáló kötetet, és kiderül, hogy a költő szemei is felfigyeltek már erre a képre, ami egy Ady Endrét idéző istenkeresésbe visz át.

„Annyira kövér vagyok, hogy a farzsebemben elfér egy közepes méretű Biblia. Akkora a fejem, hogy megakad benne a rózsafüzér” – írja Sziszi egyik versében, amelyben testalkata csupán költői eszköz, valójában azt jelképezi, hogy milyen érzés nem beleférni a keretekbe.

„Katolikus nevelésben részesítettek. Hittanra meg misére jártam, ministráltam, és azt gondoltam, ha meleg vagyok, akkor az Isten nem szerethet.” Egy időre el is távolodtak egymástól, megromlott a viszonyuk.

Egy szimbolikus helyen, az egyik kapolcsi templomban talált vissza a hitéhez. 17 évesen önkéntesként vett részt a Művészetek Völgye fesztiválon a csuklóján egy szivárványos karkötővel, és azzal reménnyel, hogy ott majd találkozhat hozzá hasonló emberekkel. Ám egyszer csak eleredt az eső, amely elől az Isten házában keresett menedéket. Mások is így tettek, sokan hallgatták a falu közepén a templomi kórust, már csak az első padban volt szabad hely.

„Isten szeret” – állt a pad fehér terítőjén fehér hímzéssel. „Nagyon jelszerűnek éreztem és elkezdtem bőgni. Következő nap láttam először kézenfogva két fiút. Ez az első próbája volt annak, hogy elfogadva érezzem magam. És sikerült.” Ez a helyszín és helyzet adta meg azt az otthonosságot, amit mindig, a mai napig is keres.

Azóta közelebb érzi magát Istenhez, de egy kicsit még mindig fura, ellentmondásos a viszonyuk. Ő így fogalmazná meg: „Félek bízni az Istenben. Túl nagy ahhoz, hogy be tudjam fogadni.” Bár örülne neki, egy kicsit meg is rémisztené, ha valaki gondoskodna róla.

Valójában nem is érzi ezt, szerinte nem így néz ki, ha valakiről gondoskodnak. Rendkívül nehéz számára a civil szektorban nap mint nap kitartani, ha közben az alulfizetettség miatt mindenkit fenyeget a kiégés, mert az ilyen munka az ember egész lényét kívánja. És ő is „szívesen beletenné a lelkét, ha el tudna menni nyaralni”. De igazából bele is teszi, mert hinni akar abban, hogy az élet – ha nem is szép – széppé tehető.

A Megállóval egy projektben most éppen Tarjánra fókuszálnak, amelyről sokak szerint még mindig alapvetően negatív kép él a szegediekben, pedig számos lehetőséget rejt. „Teljesen élhető, sok a családos. Tarján az a városrész, ahol az építők nem gondolták azt, hogy mindent le kell betonozni, emiatt nagyon zöld és emberléptékű.”

Viszont nagyon hiányoznak a közösségi terek és a köszönésen túli szomszédsági viszonyok is. „Ez nekem megvan, de nem nekem kell meglennie, hanem az egész közösségnek. Ehhez az kell, hogy ezek az emberek ismerjék egymást és a saját igényeiket, érezzék, hogy van beleszólásuk a helyi ügyekbe.”

„Minden ház előtt van egy néni, aki gazolja a kertet és tök egyedül érzi magát, akkor segítsünk neki. Süssünk egy kalácsot és osszuk meg egymással.” De nem veszíthetünk azon sem, ha például kiírjuk, hogy szedjük össze együtt a csikkeket a játszótéren, vagy kiteszünk egy befőttesüveget a dohányosoknak oda, ahol nincs kuka.

Tapasztalataik szerint ha egy emberrel beszélgetsz, akkor ő nagyon támogatja mindezt, de a lépcsőházban továbbra is mindenki passzív. „A kezdeményezésre kell megtanítani az embereket” – összegzi.

A 19-es troli és a demokratikus radiátor

Közben megérkezik a járművünk, ami bevisz minket a belvárosba. „Ez a táv, amit arra használok, hogy átkapcsoljak az egyik munkahelyből a másikba” – mondja Sziszi a 19-es trolin, amellyel végigrobogunk a tarjáni víztoronytól egészen a Múzeumig, hogy átsétáljunk a Grand Caféba.

Ott aztán bemutatja nekünk „Szeged legjobb radiátorát”, a „demokratikus radiátort, ami fűti a várost”, és cigizés után jó megtapogatni, mielőtt fellépcsőzünk a második emeletre, ahol tavaly átadták interjúalanyomnak a Sziveri János-díjat is.

A fiatalon elhunyt vajdasági költő nagy hatású folyóirat-szerkesztő volt, a lírája pedig „öntörvényű és felszabadító”, de legfőbb hagyatéka talán a bajtársiasság, ami ma is él az irodalmi közegben.

„Egy hétfőn kaptam egy emailt, hogy elfogadnám-e a díjat, ami nagyon meglepett” – emlékezik vissza Sziszi. Nagyon fiatalon, 28 évesen kapta meg, ráadásul vajdasági kötődés nélkül, ami számára zavarba ejtő volt. Szerinte valószínűleg közrejátszott a döntésben az is, hogy ilyen körökben mozog, ismeri azokat az embereket, akik ezeket a díjakat odaítélik.

Márciusban volt az átadó, ahova azonban nem tudott elmenni, ezért végül áprilisban pótolták be a Grandban – és mint a belvárosi kocsma közösségszervezője, maga felelt a rendezvényért. Az átadás tehát nem szolgált nagy meglepetéssel, de még így is megható volt számára.

„Azt hiszem, ez egy megelőlegezett díj volt, ami segíti a pályámat. Jelzi, hogy fontos, amit csinálok és érdemes folytatni. Mert Sziverihez mégiscsak fel kell nőni.”

Sziszi jelen tervei alapján úgy tűnik, hogy fel is fog, vagy legalábbis jó úton van. Jelenleg több irodalmi eseményt is szervez: az Irodalom Belügyei rendezvénysorozat például arra keresi a választ, hogy miért nincs kulturális koncepciója Szegednek, és milyenre lenne szükség, de lesznek klasszikusabb olvasókör-jellegű estek is.

Tarjánban, a Megállóban sem áll meg az élet, a Komposztfutár csapattal nemrég kezdtek bele a helyi zöld aktivizmus fejlesztésébe.

Mivel mindkét munkahelyén a számára lehetséges legmagasabb pozícióban van, felfelé már nem lát utat – csak előre. Még vannak kihívások, de már kezd beállni a rutin, és ha megfelelő körülmények lesznek, el tudja képzelni, hogy még sokáig Szegeden marad.

„Szerintem itt fogok meghalni“ – jegyzi meg.

A cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült. A tartalom kizárólag a szerző(k) véleményét tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a támogató álláspontjával.