Balog József sokkal többször meghalhat, mint aki csak egyszer fog

Balog József a szegedi kulturális élet meghatározó szereplője, nevét sokan a média tanszék oktatójaként vagy a nyári nemzetközi színházi fesztivál, a THEALTER kapcsán ismerik a városban. Színészként azt mondja, meghalni a színpadon nagyon hálás dolog, iszonyú szabadságot ad. Igazi egyéniség, konformitással nehezen lehetne vádolni. Tudományos pályára sosem lépett, de komoly rádiós múlttal rendelkezik, ismeri az analógot és az analógiát, a katedrára színpadként, önmagára pedig csak „embergyűjtőként” tekint.

Jókedvű, segítőkész, lelkes, jó ember. Amikor a legtöbb tanár csak célozgat, ő kimondja a véleményét és mindenkit erre biztat. Progresszív értékelő, de a követelményeiből nem enged. Nem fogja fel tudományosan a nem tudományosat. Igen sokat beszél, sokszor ő sem tudja követni a saját gondolatmeneteit. Van egyfajta humora, amit kevesen értenek. Teljesen bolond, de ezt olyan gyönyörűen tálalja, hogy egyszerre szórakoztató és lenyűgöző. Bár minden tanár olyan lenne, mint ő! – többek között ezekkel a szavakkal írták le tanítványai a nyugdíjba készülő Balog Józsefet.

Egyszer a Megálló Közösségi Házban tartott egyszemélyes előadása előtt kérdezte valaki tőlem, hogy ő mit is tanít az egyetemen, mire egy kis gondolkodás után azt válaszoltam: önmagát. Mindegy, mi volt írva a kurzushoz a Neptunban – rádiós ismeretek, kreatív írásgyakorlatok, vagy épp kommunikációs készségfejlesztés – órái erősen performatívak és személyesek voltak. Nehezen felejtem el, amikor egy felespohárral és egy bögrével jött be, aztán levette a cipőjét, amikor parfümöket fújkált szét a teremben, vagy amikor egy papírra egy kimondható és egy kimondhatatlan vágyat íratott fel velünk, majd mindannyiunkét eltette egy borítékba.

Azon kevés oktatók közé tartozott a média tanszéken, akik kölcsönösen magázódtak a hallgatókkal, mégis bensőséges viszonyt ápolt velük. Szenvedéllyel és komolysággal beszélt nekik politikáról és emberi lélekről egyaránt.

A katedra mint színpad

„Sem az előadásaimon, sem a szemináriumokon nem nagyon rejtem véka alá, hogy mit gondolok arról, ami éppen történik, de ezt inkább egy tágabb perspektívában szeretem elbeszélni” – mondta augusztus elején, amikor THEALTER-előadások között elkaptuk a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán egy beszélgetésre. „Biztos, hogy nem kezdek el észt osztani” – fogalmazott, hozzátéve, a katedra önmagában nem arra való, hogy elmondja, ő személyesen mit gondol a világról. A közügyek inkább a hallgatók gondolatain, tapasztalatain keresztül jönnek szóba.

„De ez nem azt jelenti, hogy politikai orientációról vagy pártállásról direktben beszélnénk. Ha valakinek meg nincs erre érzékenysége, én azt is tiszteletben tartom.”

És bár a most egyetemista korú generáció sokszor megkapja az apolitikusság vádját, Balog szerint egyáltalán nem azok, inkább más csak formában politizálnak, mint elődeik.

Például volt, akiről kiderült, „az elmúlt egy–két évét azzal töltötte, hogy tüntetésekre járt, vagy a saját véleménynyilvánításának a különböző fórumait keresi”. A mesteresek közül pedig sokan civil szolgálatokban dolgoznak, „szoktam is egy ilyen kört menni, hogy ki milyen típusú társadalmi szerepvállalásban van, és általában mindenféle segítő és önkéntes tevékenységek derülnek ki.” Meg az is kiderül, hogy egyetemi keretek között nem szoktak erről beszélni. Meg másról sem nagyon.

A közönség reakciói sokszor meglepőek és nem is egységesek, „olyan helyeken nevetnek, amiről a rendező nem gondolta volna, akkor azzal mit kezdjen, azt meg kell erősíteni, vagy úgy kell hagyni? A másik közönség ott sem nevet, ahol kellene, a harmadik közönséget meg egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik, mert csak hype-olni jöttek magukat, meg szelfit csinálni a nézőtéren, meg elmondani, hogy itt voltak.”

De tényleg van idejük manapság arra, hogy végigüljenek egy előadást, ami nem érdekli őket?

„Hogyne lenne! Hát a hiúságra minden idő kevés. Ez egyáltalán nem szomorú, csak az emberi természethez tartozik hozzá. A színház sem őszinte dolog. Az egy csinált világ. Ki hiszi el? Ki hiszi el, hogy az egy szék? Majd ha ráül valaki.”

Ennyi erővel egy regényt is lehetne nem őszintének nevezni, vetettem fel.

„Csakhogy egy regénynek semmi köze nincsen a színházhoz. Mert egy regény. Önmagában az, hogy én előveszek egy regényt és elkezdek olvasni, ráadásul némán, ami csak egy 200–300 éves fejlemény, hiszen föl kellett olvasni, és abban a pillanatban már egy élő anyag lett belőle. De egy becsukott könyv, az egy halott dolog. Attól éled föl, hogy én kinyitom. Egy színházi előadás pedig mindig egy élő, egy azonnali visszacsatolás, egy együtt lélegzés, egy együtt mozgás, és akkor hogyha nekem megvan az a szabadságom a színpadon, hogy én mehetek a nézőkkel, és a jó energiáit fölhasználhatom, és visszaadhatom nekik.”

Egyszer volt olyan, hogy nem is jöttek el. „Nem jött egyetlen néző sem. Nem vettek előre jegyet, mert akkoriban még nem volt ilyen” – idézte fel. A színészek lélekben felkészültek, ott álltak a díszlettel, jelmezben az üres nézőtér előtt, és semmi nem segített, mert „ilyenkor a kocsma sem jó”.

Az is előfordult, hogy késtek. „Azért hívták a mi színházunkat 815-ös csoportnak, mert negyed 9-kor kezdtük az előadásokat. És olyan előadásunk is volt, hogy negyed kilenckor nem volt senki. És akkor jött egy ember, utána jött kettő, tehát végül hárman voltak. De ha egy ember van, az már jó.”

Azt azért lehet sejteni, hogy egy teli nézőtérrel szemben a háromemberes közönségtől nem kell vastapsot várni, de mint mondta, a mély csönd is ugyanolyan energiát közvetít és pozitív visszajelzés lehet, ha például egy komoly darabról van szó. Szerinte amúgy is „attól szép a színház, hogy nincs két ugyanolyan este”.

Gyuri cica csak Isten teremtménye lehet

„Szomorúság az mindig van, de az nem bennem van” – mondta, amikor rákérdeztem, jól érzékelem-e, hogy rossz kedve van. „Ahogy a legkisebb fiam szokta mondani, az univerzum elintézte ezt meg azt.”

És mit intézett?

„Hát legutóbb vett egy autót, és annak intézte az ügyeit. Mentek valamelyik nap Budapesten, amikor még nem volt meg az autó, csak ki lett választva, és szemben állt egy ugyanolyan Škoda, mint amit ő vásárolt. És azt mondta, hogy ez az univerzum üzenete, hogy jól választott. Így érti ő az univerzumot.” Ő maga „nem feltétlenül” így érti az univerzumot, sőt leginkább teljesen máshogy, mint a fia.

„Azon szoktam gondolkodni, miközben Isten létén vagy nemlétén gondolkodom – ami eleve egy ostobaság, mert mi vagyok én, vagy ki vagyok én, hogy ezen gondolkodjak, de közben meg természetes, hogy gondolkodom rajta, gondolom én, mert már mást is hallottam erről gondolkodni –, hogyha minden az univerzumban egy, akkor az az egy én is vagyok, nincs értelme annak, hogy külön legyen egy, aki ezt az egyet teremtette.

Ezen általában akkor szoktam gondolkodni, mikor Gyuri cica üldögél az ölemben. Mert amikor Gyuri cica ott ül az ülemben, akkor Isten létét teljesen bizonyítottnak érzem, hiszen Gyuri cica csak Isten teremtménye lehet. Ha nem is Isten teremtette, hanem az ő ismeretlen cica szülei, akkor meg az jól van, de az biztos, hogy Gyuri Isten. Mivel az ölemben üldögél, kézzelfoghatóan, nem kell Isten létén gondolkodnom, hiszen ott ül az ölemben. Gyuri cica képében.”

Állt néhány éve a nemrégiben megvásárolt házuk kertjében, és látott a szomszédban egy hófehér és egy szürke cicát. A fehér továbbment, a későbbi Gyuri cica pedig átment a kerítésen, odasimult a lábához, lefeküdt, és azóta együtt vannak.

Egy harry potteres hasonlattal élve mondhatnánk: a pálca választja a varázslót, és nem fordítva. De szerinte „a varázsló választja a pálcát, mert Gyuri a varázsló”.

A név teljesen véletlenül jött, vagy ha hiszünk az univerzumban, akkor persze egyáltalán nem véletlen. A házhoz járt egy kádfelújító – amely foglalkozás szintén Isten létét bizonyítja –, aki mondta, hogy az ő szomszédja, Gyuri szándékosan nem eteti a macskáit, ezért bosszúból róla nevezte el a sajátját. „És akkor éreztem, hogy a számomra ismeretlen Gyuri cica valójában a kádfelújító szeretetének a kivetülése a világegyetemben, és úgy gondoltam, hogy ebből a szeretetből én is részesülhetek, és ezt a szeretetet átvittem Gyuri cicára, és azóta ő is Gyuri” – mesélte Balog József.

Hozzátette, nem tudja, miért hitte el a férfiról, hogy képes erre, sőt, az is felmerült benne, hogy nem-e szélhámos, aki meg akar lógni a riportermagnóval. De valahogy megérezte, hogy jó riporter lesz – és igaza lett, a férfi évekig dolgozott a műsorban.

„Szerettem a rugalmasságunkat, és hogy nem volt a kollégákban irigység vagy féltékenység. Nem kérdőjelezték meg a szakmai autoritásomat. Volt, akinek a piperekészletével kellett egy hétig jönni-menni, hogy valamit megcsináljon. Elfogadtam, hogy neki ez a ritmusa” – emlékezett vissza.

Ő maga nagyon kevés „igazi” riportot készített. „Merthogy igazából én nem értek ahhoz. Mások anyagait szerettem vágni.” Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy a feszes adásmenet miatt nem mutathatták be a teljes valóságot, csupán annak az esszenciáját. „De ha mások hozták az anyagot, akkor ez nem zavart. Ha másnak segítettem vágni, abban nagyon gyors voltam, azt nagyon hamar átláttam. A sajátomat nem, mert nem tudtam biztonságosan kialakítani azt a nézőpontot, amivel elégedett lettem volna.”

Nagymamát játszani és meghalni

Bár a rádióban ilyen értelemben a háttérben maradt, a színházban ez már teljesen másképp működik. A személyesség, a közvetlenség, és a közéleti szerepvállalás pedig ugyanúgy jellemző a színházi, mint az egyetemi előadásaira. Szerinte l’art pour l’art – művészet a művészetért – nem is igazán létezik, mindig van egyfajta szerepvállalás.

„Mindenkinek, akivel volt szerencsém együtt dolgozni, volt olyan szándéka, hogy valamit az éppen valóról megmutassunk. Akkor, amikor egyébként hallgatnak valamiről, a színház úgy dönt, hogy nem akar hallgatni róla”. Ez lehet személyes történet, politika, vagy egy társadalmi kérdésnek az „így vagy úgy való ábrázolása”, kibontása.

„De ez sem úgy történik, hogy csinálok egy politikailag nagyon pikáns előadást, amiben mindenről szó lesz, amit arról gondolok, hogy hogyan kéne működnie egy országnak, mert akkor agyonnyomja ez a szándék. De minden színházi előadás politikai tett, akkor is, hogyha egy szó politika nincs benne. Hát hogyne lenne az?”

Persze van, aki direktben szeret fogalmazni, mert kíváncsi az arra adott reakciókra, akár nézői, akár kritikusi részről. És van, aki másként csomagolja be az üzenetet, mert azt gondolja, hogy finoman kell hozzáérni.

„Van, aki azt mondja, én most ütni fogok. Ütni fogok, mert engem is ütöttek, és nem tudom másként kifejezni ezt, csak azzal a dühvel, hogy ezt egy az egyben meg akarom mutatni. Az egyik színházi előadás el tudja találni, hogy mi van a levegőben akkor is, ha egy mondattal nem politizál, egy másik meg nem tudja eltalálni akkor sem, hogyha arról beszél, hogy mit művelnek a gazdagok, hatalmasok, meg az emberek, meg a banditák, bűnözők.”

Talán nem is az a lényeg, hogy mit mond egy előadás, hanem hogy azt hogyan mondja. „Tudom, hogy egy színpadon egy mondat úgy jó, ahogy van, de azt nem tudom, hogy honnan tudom, csak egyszerűen tudom. Hogyha odaáll valaki hátra, akkor ott mást jelent, ha mond valamit, mintha ide áll elém.”

Ha hátul mondja, akkor előredől a néző. Ha elöl mondja, akkor belemegy az arcukba, ő meg azt gondolhatja közben, hogy „úristen, valószínűleg anyám nézett így rám, amikor 16 éves voltam, és éjjel kettőkor mentem haza bebaszva. Hogy fogok ebből kimászni? 64 éves vagyok, és még mindig félek attól, hogy anyám hogy néz rám. Nem fogom anyámat felrángatni a színpadra, de eszembe fog jutni, amikor Hamlettel beszélget az anyja, hogy az anyám hogy beszélgetett velem. És annak a 100 nézőből 50-nek eszébe fog jutni, hogy az anyja hogy beszélt vele.”

„Menyasszonyi ruhában férfiként nagymamát játszani, azt nagyon szerettem. Nehéz, bonyolult előadás volt” – mondta, amikor a legizgalmasabb szerepeiről kérdeztem. Egy Tolsztoj darabról van szó, a főszereplőnek szép sorban meghalnak a lányai, meg ő is.

„Az mindegy, hogy most te mi vagy egy színpadon. Én voltam a színpadon, nem kezdtem el elváltoztatni a hangomat. Kicsit megnövesztettem a melleimet. Jobb színésznő voltam, mint az ott rendelkezésre álló színésznők, illetve azok a színésznők, akik játszottak abban a darabban, abban a karakterben jobbak voltak, amilyen szerepet kaptak. Az pedig, aki azt a nagymamát azzal az energiával és azzal a pusztító önkénnyel, amivel én játszottam, el tudta volna játszani, olyan meg nem volt a társulatban.” Meg nem is akart hívni a rendező olyat, mert ott volt Balog József.

„Ott meg is kellett halni a színpadon, ami egy nagyon hálás dolog” – mondta egy másik darabról, amiben Salieri olasz zeneszerzőt alakította. „Meghalni jó egy színpadon. A legjobb. Iszonyú szabadságot ad, mert senki nem tudja, hogy milyen meghalni. Én sokkal többször meghalhatok, mint egy civil ember, aki csak egyszer fog meghalni, de az legalább valóságos. Ez csak játék. Fogalmam sincs, hogy halok meg.”

„Nem teljesen egyértelmű, hogy a saját történetünk elmondható, képviselhető, vagy egyáltalán kíváncsi rá valaki. És hogyha én kíváncsisággal megyek be az óráimra, akkor általában elég nagy meglepődés van. Mi olyan dolgokról szoktunk beszélni, amikről – mint kiderül később, évek múlva – itt volt először szó.”

Ez lehet akár szexuális orientáció, akár a családi helyzetről vagy a társadalomról való felfogás. „Tök egyszerű módon megkérdezem például, hogy kinek milyen a szobája, vagy milyen volt a gyerekkori szobája, és nem feltétlenül tudják, hogy közben elmondanak egy csomó viszonylatot. Az apukámnál ilyen szobám volt, az anyukámnál olyan szobám volt – ebből én tudom, hogy hányféle élethelyzet vagy életmód van, miközben én nem mondtam, hogy hozzátok azt a statisztikát, hogy a mai házasságok 54 vagy 55 százaléka bomlik föl. Nem kérdezek rá erre direktben, de meg szoktam hallani ezeket.”

A hallgatók tehát maguk hozzák fel a témákat egy ártatlan, felszínesnek tűnő kérdés nyomán – milyen útvonalon jössz el az egyetemig, hova jársz el, kikkel találkozol –, és a nyitott, biztonságos közeget látva sokszor egészen súlyos történeteket osztanak meg.

„Nem volt olyan évem, és nem volt olyan csoportom, hogy ne lett volna két–három ember, akivel bizalmas viszonyba kerültünk, és ennek a feltárulkozásnak ne lett volna pozitív hozadéka. Most is van olyan diplomásom a telefonomban, aki hosszan megírta, hogy mit köszönhet nekem, hogy mit nyitottam ki benne, vagy mit mutattam meg a világból” – mesélte Balog.

És ez az a pont, ahol a színészi és a pedagógusi hivatás összekapcsolódik.

Balog több évtizedet töltött egy olyan színházi közegben, ahol egymásnak az érzelmeivel, érzékenységeivel, történeteivel bántak. Szerinte mindegy, hogy Shakespeare-en, Csehovon, vagy akár egy hétköznapi példán keresztül beszélik el a saját történetüket, a lényeg, hogy bátorságot, kiállást, nyitottságot tanulhatnak belőle.

„Nem teszek különbséget. Bizonyos értelemben egy szemináriumi termet is egy olyan színpadnak gondolok, ahol a legérdekesebb, vagy a legizgalmasabb az, amikor abban a bizalmi légkörben valaki egyszer elkezdi mondani, hogy én ez vagyok.”

Egy kitérőként megkérdeztem Balogot: ő hogyan definiálná magát? „Ó, hát voltak olyan korszakaim, amikor megrögzött definiáló lettem volna, de ez nagyjából elmúlt. Egy fiatal dramaturg kolléga kérdezte ezt, amikor most együtt próbáltunk a Pinceszínházban nyáron, és akkor én valami olyasmit mondtam neki, hogy szerintem én embergyűjtő vagyok, de ez félreérthető is, meg talán nagyképű is” – válaszolta.

Az embergyűjteményt úgy érti, hogy van az a több száz ismerős, akivel valaha bármilyen dolga vagy kapcsolata volt, és úgy érzi, mindből lehet tanulni vagy épülni. Ennek részesei lehetnek a hallgatók is. És hogy mit tanult a tőlük? „Mindent, ami egy embernek a történetében van.”

Hiányozni fog, az biztos, jegyezte meg, amikor az előbb-utóbb aktuális nyugdíjba vonulásáról kérdeztem. Mint mondta, már beszélt a tanszékvezetővel arról, hogy mi lesz az ő „nagyon szabadon kezelt tárgyaival”.

Azt nem mondaná, hogy különösebben készül erre, de tisztán emlékszik a pillanatra, amikor ez először felmerült benne. Idén tavasszal egy napon ment a folyosón, háromnegyed tíz múlt három és fél perccel. El kellett jutnia a négyes teremből a rádióstúdióig, ami amúgy kevesebb, mint fél perc séta. „És volt egy teljesen tiszta villanásom, vagy üzenetem, belső hangom, ami azt mondta, hogy Józsi, lejárt az időd. Olyan nagy a távolság köztem és egy 18 éves között – főleg szakmailag –, hogy én már nagyon nehezen tudok rajta átbeszélni.”

A 2000-es évek elején, amikor elkezdett tanítani, a hallgatói – akik most már 40 év fölöttiek – még a hagyományos médiavilágban szocializálódtak, amelyben a televíziónak, a rádiónak és a nyomtatott sajtónak volt a legnagyobb szerepe, Balog pedig mindegyikben dolgozott is.

„Ez annyit változott az elmúlt 25 évben, hogy már össze sem lehet hasonlítani. Az a fajta rádiózás, amiben mi felnőttünk, gyakorlatilag megszűnt. Akik idejönnek, teljesen új médiaviszonyok közé kerülnek, amiben a saját tartalomgyártásnak, vagy éppen a személyességnek teljesen más szerepe van. És nem biztos, hogy át tudtam magamat állítani erre az új típusú médiafelfogásra” – fogalmazott.

A felvett anyag tizede

Ahogy beléptünk a rádióstúdióba, rögtön megértettük, miről beszél. A mai fiatalok többsége fel sem ismeri azokat az eszközöket, amelyeket akkoriban használtak. Bár az e-sajtósoknak van eszközhasználat órája, amelyen tanulhatnak róluk, nagy szükségük már nincs erre a tudásra, hiszen a legtöbb már nem is kompatibilis a mai technikával, vagy egyszerűen nem korszerű.

„Az utcáról és a nulláról is be lehetett kerülni a rádióba” – idézte fel az időszakot, amikor a Magyarországról jövök című rádióműsor főszerkesztője volt.

„Egyszer bejött egy fickó délután ötkor, és mondta, hogy ő riporter akar lenni. Kérdeztem tőle, hogy csináltál már ilyet? Nem – mondta –, de hallgatom a rendőrségi csatornákat, és mindig én vagyok ott elsőnek az ilyen baleseteknél. Mondta, hogy hallott valami sztorit, 200 kilométerrel odébb. Mondom, oké, de nem tudunk kilométerpénzt fizetni. Beül ő az ócska BMW-jébe. Mondom, oké, akkor itt van egy magnó, és majd meglátjuk. Reggel ott volt 140 perc, amit fölvett a sztoriból. Összeraktunk belőle 15 percet, és délután 5 órakor vele kezdődött a műsor” – mesélte.

„Hát ebben a történetben is nagyon sok szomorú dolog van. És nagyon sok szeretetről szóló történet is van, és mivel a szomorúság és a szeretet kézen fogva járkálnak a világban, vagy ha úgy tetszik, az univerzumban, hát ezért én sem tudok mindig eltekinteni ettől a kettősségtől” – fűzte hozzá.

És ez a családjára is meglehetősen igaz. A feleségével majdnem elkerülték egymást, mivel ő Bajára ment volna a tanítóképzőbe, ahova az édesanyja nem engedte el, így végül ő is magyar–történelem szakra ment. Ráadásul eredetileg egy évvel későbbi férje alatt járt, úgy érte utol, hogy Balogot elvitték katonának 11 hónapra.

Így Szegeden megismerkedtek, majd mint ahogy sokan akkoriban, egy–két éven belül összeházasodtak, és – az 54–55 százalékkal ellentétben – azóta is együtt vannak. „Titka az nem nagyon van. Méltatlan lenne másokkal szemben, ha azt mondanám, hogy mi jobban becsültük a gyerekeinket, mint a saját boldogságunkat” – fogalmazott.

A felesége pedig már kislány korában elhatározta, hogy nem viszi tovább a transzgenerációs traumáit, és „ha gyerekei lesznek, akkor másként fogja őket nevelni”. Párterápiára sosem mentek, noha „szükség biztos, hogy lett volna rá” – inkább egymás terapeutái voltak.

„Még a legdurvább válságaink közben is ezt az egy dolgot megtartottuk, hogy kommunikálunk. A durva válságok rendkívül egyszerűek. A megoldás tényleg annyi, hogy ha tudsz beszélgetni, és valamilyen módon nyugvópontra tudod ezeket a válságaidat hozni, akkor ki lehet belőlük keveredni. Nem szoktunk arról beszélgetni, hogy hogyan szeretjük a gyerekeinket, mert arról nem beszélgetsz, hanem azt csinálod valahogy.”

„Van egy fiú, aki a csernobili robbanás után született öt nappal. Csernobil eleve egy olyan történet, ami ugye megszüntette a szocializmust és a Szovjetuniót. Tehát ilyen szempontból az első fiúnk már egy új világnak a gyermeke, csak ezt akkor még nem lehetett tudni, hogy ez valójában az általunk ismert világnak a vége. A középső, a 88-as, ő aznap született, amikor beléptem a Magyar Rádióba. Amikor bementem az irodába, ott zokogott a titkárnő leborulva az asztalra, és azt hittem, hogy meghalt valakije. És csak annyit tudott mondani, hogy József, József, fia született! Egy nagyon érzékeny asszony volt, aki az örömben is a szomorúságot élte meg.

A legkisebb fiam vasárnapról hétfőre virradó éjszaka született. Én vasárnap este ügyeletes voltam a rádióban – ez azt jelentette, hogy enyém volt a hétfő reggeli műsor, csak egy kolléganőmmel nagyon berúgtunk. Ő akkorákat büfögött, hogy zengett a Széchenyi tér tőle, Unicumot ivott, ami borzalmas ilyen szempontból, és ezért későn értem haza. Az apósom kalapban és kabátban némán ült az üres lakásban a hitvesi ágyunkon, és ebből tudtam, hogy Évikét beszállították a kórházba. Egy égzengés-szerű, megállíthatatlan részeg női büfögés kísérte akusztikusan a legkisebb fiam megszületését.”

Ezen a ponton mégiscsak rá kellett kérdezni, szégyelli-e, hogy dohányzik vagy iszik. „Nem szégyellem, csak nem kéne. 60 fölött már semmiképpen. A nagyon nagy dohányos barátaim azok 10–15 évvel ezelőtt megijedtek a betegségektől, és egyik napról a másikra letették a napi két doboz Marlborót. Amit én sose csináltam.”

De szokott szünetet tartani, amiről előre sosem tudta, mikor ér véget. Egyszer négy és fél évig nem ivott semmit. „Aztán egy bemutatóm után a rendező barátomtól kaptam egy üveg pezsgőt. Egy másik barátommal beszélgettem a színpadon, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megittam az üveg pezsgőt. Nem értettem, hogy. Volt három hullám az életemben, ami nagyon értelmezhetetlenül rossz volt, 10–12 évenként. És akkor valami mindig megállított.”

Ahol nem voltak osztályok, csak rangok

„A mi laktanyánk egy kicsi laktanya volt” – mondta még a katonaságra visszatérve. „Olyan 300–350 katona volt, és 60–80 körüli tiszt, meg parancsnokok” – idézte fel. Bár sokan rühellik a katonaságot, neki rendkívül hasznos időszak volt, hiszen máshol nem találkozhatott volna „bölcsészekkel, reálosokkal, proletárokkal, besorozott mindenféle csávókkal, akik 15 évesen már drogosok voltak, meg alkoholisták, meg banditák, és kurva jó emberek voltak”. Hogyha megunta az egyik társasággal a filozófiai vitát, akkor kisétált a sofőr haverjaihoz, hogy valami másról beszélgetésen velük. És ők is nagyon megszerették, mert elfogadta őket.

„Nem érzek osztálykülönbséget, sosem foglalkoztam senkinek a státuszával, mert a faterom állatorvos volt, és ő mindenféle emberrel ugyanúgy bánt. Azt láttam gyerekkoromban, hogy nincs különbség. Te tehetsz különbséget, de akkor lemaradsz egy csomó olyan tudásról, amit egyébként nem szerezhetnél meg.”

A cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült. A tartalom kizárólag a szerző(k) véleményét tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a támogató álláspontjával.