Életének 80. évében elhunyt Szávay István, a Délmagyarország egykori újságírója és szerkesztője, aki 1970-től 2009-ig dolgozott a lapnál, meghatározva annak szakmai működését és belső légkörét. „Hogy állsz idővel?” – szállóigévé vált kérdése évtizedeken át a szerkesztőségi munkaszervezés része volt a lap megemlékezése szerint. Pályája során gyakornoktól főszerkesztő-helyettesig jutott, miközben fotózott, publikált, és több sajtódíjjal ismerték el munkáját.

Szávay István 1946. július 10-én született. A Szeged.hu nekrológja szerint a Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd 1968-ban magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett a Szegedi Tanárképző Főiskolán. Újságírói képzettségét a MÚOSZ kétéves iskolájában szerezte meg 1971-ben, 1976-ban pedig tördelő- és képszerkesztői diplomát kapott a Radics–Ritter-féle tipográfiai stúdiumon. A József Attila Tudományegyetem filozófia szakát 1989-ben végezte el.

Újságírói pályáját az egyetemi lapnál kezdte, majd 1970 áprilisában csatlakozott a Délmagyarország szerkesztőségéhez. Pártonkívüliként 1972-ben várospolitikai rovatvezetővé nevezték ki, később vezette a gazdasági rovatot, dolgozott szerkesztőként, főmunkatársként, 1983 és 1989 között pedig főszerkesztő-helyettesként is. Újságíróként és szerkesztőként a Délmagyarország mellett a Délvilág szerkesztőségében is dolgozott.

Fotográfusi tevékenysége szintén meghatározó volt. 1965-től vett részt a Szegedi Fotóklub munkájában, alapítója volt a Kör ’68 szegedi alkotócsoportnak, és az 1970-es években részt vett a Szegedi Fotószalonok szervezésében. Fotói mintegy 60–70 hazai és külföldi kiállításon szerepeltek, több díjat nyert. Szakíróként félszáz fotóelméleti tanulmánya és kritikája jelent meg, többek között a Fotóművészet, a Fotó és a Tiszatáj folyóiratokban, a Népművelési Intézettől pedig 1969 és 1971 között fotó szakírói ösztöndíjat kapott.

Nyugdíjba vonulása után sem hagyta el a szakmát: 2011 és 2015 között fotóelméletet oktatott a Szegedi Tudományegyetemen. Többéves kutatómunkával megírta családja történetét, családfáját az 1300-as évekig vezette vissza, és hozzálátott a Délmagyarország történetének feldolgozásához is, amelyet már nem tudott befejezni.

Bár több helyről hívták, Szegedhez egész életében ragaszkodott. Itt talált párjára is: felesége, Fekete Klára szintén a Délmagyarországnak írt. Halálhírét ő közölte a közösségi médiában.