„Inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon” – hangzik egy régi mondás, amellyel ma már biztosan sokan vitatkoznánk, mindenesetre a szegedi farsangi szokások őrizték ezt a szemléletet.

A farsang több hetes időszak január 6-án, vízkereszt napján kezdődik és hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tart (tehát csak félig mozgó ünnep). Ez az ünnepkör az ősi tavaszvárás időszaka, legjellemzőbb érzése az öröm, amely az evés-ivás, a lakodalmak, a disznótorok, a jelmezes–álarcos felvonulások és mulatságok köré szerveződik.

A középkorban az egyház nehezen tűrte az efféle hedonizmust, képviselői az ördög művének tartották és szüntelenül tiltakoztak ellene. A tradíciók azonban erősebbnek bizonyultak a prédikációknál, sőt, koronként újabb elemekkel gazdagodtak. Városon és falun, társadalmi rétegenként eltérő szokások alakultak ki, és a különböző régióknak is megvolt a saját hagyománya.

Hogyan ünnepelték Szegeden a farsangot?

A 19. század elején még megvolt Szegeden a „télkihordás” ősi képzetekben gyökerező hagyománya. Ez abból állt, hogy egy vénasszonnyá formált rongyvázat levittek a Tisza partjára, és ott vagy meggyújtották, vagy pedig a folyóba lökték, hogy így elűzzék a telet.

Emellett Szegeden jellemzőek voltak a felvonulások és a fogyasztás köré szerveződő rendezvények. Ilyenkor jó zsíros ételeket főztek és sokat ettek, mivel abban bíztak, hogy így bő lesz a termés, és kövérre híznak a disznók. Alsótanyán, Szeged déli tanyavilágában fánkot sütöttek, és úgy vélték, hogy akit farsangkor nem vendégelnek meg, az rühessé válik.

Népszerű volt Szegeden a céhek által szervezett felvonulás, a céhlakozás is, amelyről Varga Ferenc történetíró így emlékezett meg:

„A céhlakozások sokszor három, sőt több napokra is kiterjedtek. A gyönyörűen sujtásolt magyar nadrágba, ezüstgombos mellénybe, piros vagy sárga szattyánból készült sarkantyús magyar csizmába öltözött tizenkét hívogató mesterlegény, remekül kihímzett bőujjú borjúszájú patyolatingével és egyik sarkánál fogva feltűzött hófehér kötényével, fejükön zsinóros kalpaggal s kezükben citromba szúrt fényes görbe karddal valóban festői látványul szolgáltak, amidőn harsogó zene kíséretében ujjongva, táncolva vonultak be a mulatság színhelyére, hol már a meghívottak által roppant mennyiségben összehordott étel- s italneműek súlya alatt görnyedező asztal várta a mulatni vágyó vendégeket.”

A csizma, amit a felvonuló legények viseltek, szattyánból, azaz kecske, esetleg borjú vagy juh növénnyel cserzett bőréből készült. Ezt az anyagot jellemzően élénk színűre festették. Nadrágjaikat kacskaringós, lapos zsinórok díszítették, ezeket nevezték sujtásoknak.

A céhlakozás hagyománya még a századfordulón is élt a batyubál formájában, amely egyes helyeken kompániabál, párosbál vagy embörpárosbál, míg Tápén borbál néven maradt meg. Az ilyen események során valamelyik helyi vendéglőbe a családok vitték a süteményt, kalácsot és hideg sültet, míg a borról, muzsikáról a vendéglős gondoskodott.

Farsangkor még vasárnap is lehetett házasodni

Ahogy az egyes elnevezések mutatják, a farsangi báloknak nagy szerepe volt a párválasztásban. Ez nem is annyira választás, mint inkább elvárás volt – főleg a lányokkal szemben.

A hagyományos paraszti életben jellemzően még ebben az időszakban meg is tartották a lakodalmakat. Az eladósorba került lányok tehát nem kaptak túl sok időt: egészen húshagyókeddig, a farsangi időszak végéig reménykedhettek, ezután már vénlányként tekintettek rájuk.

A farsang kedvéért még az egyház is engedményt tett, ebben az időszakban vasárnap, az Úr napján sem tiltotta a házasodást. Így a vízkeresztet követő vasárnapokat elsőmenyegzős, másodmenyegzős, harmadmenyegzős stb. vasárnapnak is nevezték. Ez később a szegedi és a kalocsai nép körében rövidebb formában maradt meg: első vasárnap, második vasárnap, harmadik vasárnap.

Magát az ünnepséget a gyakorlatban nem ezeken a napokon tartották, de a szószékről ilyenkor hirdette ki a pap a házasulandókat.

Kicsúfolták, aki nem ment férjhez „időben”

A vénlányok nem úszták meg gúnyolódás nélkül, igen változatos módon csúfolták ki őket a tréfás szólásoktól a durva figyelmeztetésekig. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódóan több szegedi szólás is fennmaradt. A zsörtölődő vénlányra, aki „folyton a világot vádolja”, azt mondták, „vén lánynak mindég kurta a farsang”. Aki nem házasodott meg időben, az pedig „kimaradt a farsangból”.

A vénlánycsúfolás központi eleme a tuskóhúzás volt, amelynek tájegységtől függően változott a menete. Sok helyen egy tuskót rögzítettek a szekér mögé és egy lánynak öltöztetett bábut tettek rá, aki a település vénlányait szimbolizálta.

Szegeden a tuskóhúzást egy maszkos felvonulással kötötték egybe, melyen egy legény ostorral hajtotta a menetet. A farsangkor férjhez nem ment lányok ablaka alatt különösen nagy lármát csaptak. A tuskót is ilyen háznál hagyták, miközben a következőt kiabálták: „ju, ju, ju, vén ju, kimarattam a farsangbu!”

Dugonics András szegedi piarista szerzetes, író erről a szokásról úgy írt, hogy a tuskót nem a legények, hanem a lányok húzták. „Régenten azokkal az eladó leányokkal, kik farsangi napokon férjhez nem mehettenek, mint valami szilaj kancákkal hús hagyó szerdán tőkét húzattattak a Magyarok.”

A végén azért megenyhültek a csúfolódók. Azzal biztatták a vénlányokat, hogy „a jó lány farsang után is elkel”.

Hamvazószerdán pedig a szegedi legények között az volt a szokás, hogy egy vödör vízbe kormot áztattak, és a lányokat ebből a léből meghintették, „meghamvazták” – hátha ettől a következő farsangon találnak maguknak párt.