„A telet már csakugyan meguntuk, pénz mög nincs égy sé, amivel fát vöhetnénk”

Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1921. február 24. – Az ember annyi jóslatot, találgatást, rémhirt hall már ebben az ideges világban, hogy szinte bódul tőle a feje. Például azt irja az ujság, hogy zuhan lefelé mindennek az ára, öklével az asztalra csap és „hopp, ez az én időm!” felkiáltással kimegy a piacra gangosan.

— Hogy az a kis koszos malac? – kérdezi hetykén.
— Hatszáz! – mondja szerényen az eladó.
— No lám, hát mégis igaz!
— De pöngő ám és nem korona! – teszi hozzá idejekorán a kupeces ember.
— Hát mégsem igaz!

De próbáljuk a parketot. Azzal is ugy vagyunk, sőt még ugyabbul, mert az pláne éppen felfelé zuhant.

Azután hallja az ember, hogy június 26-án elvesz a világ, mert beleszalad egy üstökösbe. Erre esténként már kémeli az eget a szem s kutatja a világcsavargó égitest kard alaku farkát. Megint hiszi, hogy vége lehet a földnek s nem jut eszébe, hogy hős apáinkat 1826-ban, azután 46-ban, 72-ben, 76- ban, sőt 84-ben is ezzel riogatták. Bozsérné szomszédasszony galambom azt mondotta 84-ben, hogy egy nagy zászló hull le a földre s a jók az alá gyülve megmenekülnek. Én láttam az üstököst, mely fenyegetett bennünket. Bizony elment a kis öreg annélkül, hogy valami hibát csinált volna.

Igy lészen az mostan is, nem kell hát azt a pézfélét sé elásni, sé elmulatni, mert szükség lesz rá augusztusban is. Hanem ami azt illeti, nem ártana, ha egy kicsit mégis megsimogatná az az üstökös például Olájországot, meg a Podiebrád várossát... Mikor gyertyaszentelő napja volt, rettentően lestük az eget. A csizió ugyanis azt mondja rá, hogy: ha fénylik gyertyaszentelő, az iziket is vedd elő! Mert azt gondoltuk, hogy vége van a télnek s a kritikus napon az öreg nap hosszu bujdosás után ránk kacsintott. Kissé elszomorodtunk, de ott motoszkált szivünkben a reménykedés: hátha nemcsak a muzsikaszó, hanem a jövendölő, is hazudik.

De azután a bétyár mindönit neki nagyon hamar rájöttünk, hogy bizony igazat mondott s hogy a fa halhatatlanul drága. S ma megint jóslással állunk szemben. Ma van Mátyás, még pedig jégtörő Mátyás napja. Azt tartja róla a csizió, hogy ha jeget nem talál, csinál. Ha talál, rombol. Ha igy marad az idő, ahogy szerda reggel állt, akkor csak rombolhat az öreg. Hanem ha vele is ugy járunk, mint gyertyaszentelővel, akkor már nem panaszkodunk, hanem ütünk, mint Krausz bácsi. A siklón utaztak ifju Jéghegyi Mórral, aki nagyon aggságoskodott a sikló veszélyessége miatt.

— Hátha elszakad a drót? – kérdezte Jéghegyi.
— Akkor ott a biztosító fék! – felelt Krausz.
— Hátha az is eltörik!
— Akkor ott az önműködő vasgumó, mely megfogja a kocsit!
— Hátha a vasgumó is elromlik? – folytatta Jéghegyi. Krausz bácsi megunta a lilikes kifogásokat s dühösen szólt:
— Akkor ugy váglak pofon, te taknyos, hogy a sikló csakugyan felfordul!

Hát ha Mátyás sem embereli meg magát, akkor mi is pofonra szoritjuk az öklünket s azt mondjuk, hogy gyurjad Anti, azt a bétyár mindönit neki, mert a telet már csakugyan meguntuk, pénz mög nincs égy sé, amivel fát vöhetnénk a granicsároktól!

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Reggeli Ujság című lapban jelent meg 1921. február 24-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.