Színésznyomor Szegeden

Szegedi Uj Nemzedék, 1921. február 4. – Amióta a város falai között templomot emelt a szinmüvészet, soha olyan megrázó dráma nem játszódott le a szinpadon, mint amilyent tegnap az élet – ez a brutális szerző – rögtönzött a kulisszák között.

A történtek előzményeihez tartozik, hogy a karszemélyzet férfi tagjai fizetésemelést kértek. Mozgalmuknak azzal a nyomós érvvel akartak sulyt adni, hogy ha az igazgatóság nem teljesiti kérelmüket, sztrájkba lépnek. A sztrájk leszerelése végett Palágyi Lajos szinigazgató társulatát megbeszélésre hivta össze a szinpadon, hogy közösen határozzanak azokról a módozatokról, amelyekkel a kar eddig igazán el nem képzelt nyomorán segiteni lehet.

Elsőnek Palágyi Lajos emelt szót. Ismertette a kórusnak azt a mozgalmát, melyet abban az irányban inditott, hogy egységeiket az igazgatóság 7, illetve 4 ponttal felemelje. Beismeri, hogy az az 1200 korona, melyet egy kórista havonként megkeres, csak éhenhalásra elég, de – felteszi a kérdést – tud-e segiteni rajtuk, amikor a kiadások százszorosan megnövekedtek, a helyárak azonban csak nyolcszor magasabbak a békebeli áraknál. A saját zsebéből többet áldozni nem tud. A megoldás módját csak abban látja, ha a társulat nagyobb fizetésü tagjai lemondanak fizetésük egy részéről.

Ezután felolvasta azt a beadványát, melyet a tanácshoz fog benyujtani, hogy a helyárak emelésében szabad kezet engedjen neki. Bizik benne, hogy a szinház szorult helyzetét méltányolni fogja a tanács, mert be kell látni, hogy a társadalom nem birja fenntartani a szinészetet, amelynek sorsa az lesz, hogy szét fog hullani.

Végül kijelentette Palágyi, hogy két ponttal felemeli a kar egységeit, ennél többet nem tehet anélkül, hogy az összhang a társulat fizetésében fel ne boruljon. Ha ezt nem fogadják el, kénytelen szélnek ereszteni őket s olcsóbb személyzettel betölteni a helyüket. Palágyi szavai után egy kórista állott a középre. Kopott télikabátját felemelte a lábáról. A nadrágjának csak a szára volt meg, a cipőjéből pedig épen hogy ki nem bujtak a lábujjai. Ekkora nyomort tényleg elképzelni sem lehetett!

A megrázó jelenet után, amelyhez hasonlót talán még nem produkált szinpadi rendező a világot jelentő deszkákon, Szilágyi Aladár terjesztette elő javaslatát. Inditványozza, hogy a jobb fizetésü tagok annyi pontot ajánljanak fel a kóristák részére, hogy egységeik számát kettővel felemelhessék. A szinészek a jószivüségnek megható tanujelét adták, mikor az öreg Szilágyi javaslatát egyhangulag elfogadták.

A karszemélyzet e mozgalma mellett nem mehetünk el anélkül, hogy egy szóra meg ne állnánk. Be kell ismernünk, hogy városaink között, melyekben hajléka van a szinmüvészetnek, egy sem volt olyan mostoha a szinészethez, mint Szeged. Viszont soha nem volt kedvezőbb alkalom, mint most – amikor délen Szeged lett a magyar kultura végvára —, hogy a város ezt a szükkeblüségét nemes elhatározással jóvá tegye. A városnak le kell vennie a terhet a válságba jutott szinházról a tanácsnak pedig nem szabad elzárkózni az elöl, hogy a helyáremeléseket teljesen az igazgatóra bizza.

Palágyi az adott helyzettel bizonyára nem fog visszaélni, mert tisztában van azzal, hogy a helyárak emelésekor a szinház látogatottságát kockáztatja, bár, ha a közönség megértő, ezt kizártnak kellene tekintenünk. Az ország szinházai között nálunk vannak a legolcsóbb helyárak s kétségtelen, hogy alacsony árak mellett nem lehet azt a szintet fenntartani, amelyet épen a közönség követel meg a szinháztól. Meg vagyunk róla győződve, hogy Palágyi Lajos szervező képessége és még ellenfeleiben is tiszteletet gerjesztő müvészete kellő megértéssel és lelkesedéssel párosulva olyan tőke leend a kezében, melynek segitségével a városi szinházat a vidéken páratlanul álló müvészi szintre tudja emelni.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Uj Nemzedék című lapban jelent meg 1921. február 4-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.