Lovasrendőrök a tanyavilágban

Szegedi Friss Ujság, 1927. január 7. – Régebben perzekutorok, ma lovasrendőrök járják a tanyavilágot. A kettő között annyi a különbség, hogy mig a perzekutorok annak idején a szökött katonákat és a betyárokat fogdosták össze, addig a mai lovasrendőrök az általános közbiztonságra ügyelnek fel. Nem azért, mintha sok lenne a külterületi bünösök száma, hanem épen ellenkezőleg, el ne szaporodjanak a csirketolvajok, a tanyai gazda nyugodtan hajthassa le fejét a kis gazdaságban s hogy a szilajvérü legények a vasárnapi táncmulatságok alkalmával egymásnak ne rontsanak. A lovasrendőr az a kapocs, amely a messzi tanyavilág legtávolabb eső lakói és a város közigazgatása között az állandó összeköttetést fentartja. Betyárüldözésről s hasonló esetekről már nagyon régen hallgat a krónika. Még kisebb büncselekmények is csak elvétve fordulnak elő, ezek is csak egészen piciny kiadásban. Ha akad is vállalkozó, az is hurokra kerül rögtön. Még annyi idő sem kell neki, hogy valaki egy pipa dohányt elszivjon, már megfogta a drót!

Egy ilyen portyázó lovasrendőr járőr tért be a minap egyik csorvai tanyába, ahol a gazda és a családja épen ebédnél ültek. A tanya előtti eperfáról hatalmas varjusereg csapott a magasba s a ködös, párás levegőben rémes károgással csakhamar eltüntek. A kutyák már majd szétszedték a keritést, amikor a lovak prüszkölésére és a kardcsörgésre a gazda legény fia kilépett az udvarra.

— Mi járatban vannak, őrmester ur? – kérdezte a legény, akinek hol az egyik, hol a másik lovasrendőrre vetődött a tekintete.
— Majd megtudod ecsém, ha beljebb kerülünk! – válaszolta a kérdezett s lekászolódott a nyeregből. Nyomban utána a másik rendőr is, aki a lovakat a kut kávájához kötötte.

A zajra előjött a gazda is, alacsony, kis pörgő ember, aki a tekintély szempontjából, no meg hogy hatósági emberek érkeztek a tanyába – a rendestől eltérően, – tajtékpipából fujta a füstöt. Egy párszor nagyot csuklik, aztán a legnagyobb hidegvérrel azt kérdezi:
— Mi járatban vannak, őrmester ur?
— Majd odabent, Imre bácsi! – mondja az őrmester, aki fázósan öszszedörzsölte elgémberedett kezeit.
— No, gyerünk be! – igy a gazda s a következő percben már csak a két ló s az egyik lovasrendőr állt az udvarban. Kis idő mulva ujból megnyilik az ajtó s a kutyák még elő sem rugtathattak a meleg vacokból, amikor a két lovasrendőr már felvágtatott a tanyából.

Másnap reggel az összes szomszédos tanyában egyébről sem folyt a beszéd, mint arról, hogy Imre bácsiéknál házkutatást tartottak a lovasrendőrök. Voltak, akik azt is látták, hogy a rendőrök a tanya körül ásóval szurkálták a földet, de volt olyan is, aki égre-földre esküdözött, hogy látta, amikor Imre bácsi csizmája talpáról mértéket vettek a törvény emberei. Pedig sokkal ártatlanabb ügyben jártak ott a rendőrök. Járásbirósági idézőt kézbesitettek ki a gazdának valami becsületsértési ügyben, aki ebben sem mint vádlott, hanem csak mint tanu szerepelt.

A csizmamérés viszont abból állott, hogy az őrmester, akinek a gazduram uj csizmáján már az első pillanatban megakadt a szeme, csupa szokásból egy kicsit megtapogatta a száját. Olyan ez, mint amikor a jószágszerető ember vagy a cigány megveregeti az idegen ló nyakát. Csak igy tud az ember véleményt mondani.

Az ártatlan kézbesitésnek (kint a messzi tanyavilágban, ahol még mindig suttogva beszélnek az emberek), az lett a vége, hogy most, ha Imre bácsit bárki is meglátja, már jó messziről elkerüli. Mint a rossz nyavalyától, ugy félnek tőle az emberek. Ilyen veszedelmeket rejt magában sokszor egy takaros, szemre való csizma.

Ez a cikk eredetileg a Szegedi Friss Ujság című lapban jelent meg 1927. január 7-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.