Annyi bizonyos, hogy tél apónak nincs nagy érzéke a kozmetika iránt

Szeged és Vidéke, 1908. január 5. – Annyi bizonyos, hogy tél apónak nincs nagy érzéke a kozmetika iránt. Valami vad gyönyörüséggel csufitja el az utcán futkározó embereket. És amire legkényesebbek az asszonyok, leginkább az orruk szenved a tél maró maliciájától. Ezek a szép görög szabásu orrok, a római szabásuak és a nem rómaiak, a piszék és a fitos orrok, amelyek máskor szépek, bájosak, ma de nagyon megváltoztak. A márványfehérség, meg az alabastrom fehérség ijedt pirosra változott. Annyi piros orr bujik most szégyenkezve a muffokba, hogy látni is szomoruság. Mi lett azokból a szép orrokból, amelyek tavaszidőn liliomos halványsággal temetkeznek az ibolyák és gyöngyvirágok közé? Pirosra csipte őket a hideg és olyanok most, mintha csupán arra lennének jók, hogy bámulatos fintorokkal döbbentsék meg az asszony orrok rajongóit. Annyi bizonyos, hogy az a pirosság, amivel a tél kendőzi meg az asszonyokat, a szemnek nem nagyon kedves és talán csak azok békülgetnek ki vele, akik humoros oldaláról itélik meg a télnek ezt a hideg lánglobbanásait.

Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1908. január 5-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.