Lassan lekopik rólunk minden, ami szép volt s ami az életet kellemessé tette

Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1929. december 31. – Lassan lekopik rólunk minden, ami szép volt s ami az életet kellemessé tette. Lekopik az egész mult, régi, jó szokások. Ami megmaradt, az az emlék ma. Ilyenkor, ó év utolsó napján mentek a templomba az emberek. Kis subában öregedő férfiak, akiknek járása kemény volt és méltósággal teljes. Ha visszanéztek, egészen megfordultak. Nem ugy mint mi, félvállról, a levegőbe nézve, hanem egészen, hogy a kis suba libbent s ők hátra szegték a büszke fejüket. És nyájasok voltak, harag nélkül valók és mosolygósak. Mi is elmegyünk a templomba, de a mosolyt elfelejtettük. Aztán a kis béres, meg a kanász. Jöttek haza ilyenkor, régen. Minden évben egyformán, mintha ugyanazok lennének. Most is jönnek, csak a nóta nem a régi: Szöged felől gyün egy üveghintó, abba ül a Stammer szolgabró... Most? Te mégy jobbra édes babám, én meg megyek balra, sárba taposom a fotográfiádat s nem veszlek el soha!... Soha. Minek is? Bár a csizmát ma a nők hordják, de a szerep meg van cserélve. Aki a bagariát felhuzza, az nem megy se a liba után, sem acatolni a szántóföldre. És mi maradt még meg? A vidámság: szegények vagyunk, de jól élünk! S ebben a legtöbb igazság. Egy kis mámor, meg a bufefejtő valami. A többi semmi.

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Reggeli Ujság című lapban jelent meg 1929. december 31-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.