„Karácsony rohamosan közelg, a magyarok fele pedig csakolyan szomoru, mint tavaly volt”

Vásárhelyi Ujság, 1921. november 25. – Tél apó biz némelyikünk örömére, némelyikünk szomoruságára is beköszöntött. Néhány nap, itt van Mikulás és már karácsony is rohamosan közelg. A magyarok fele pedig ma is csakolyan szomoru, mint tavaly volt. Ahelyett, hogy egymásért és egymásnak dolgoznánk, ahelyett... eh, hiszen ugyis hiába. Szép a tél, sőt mondhatnók gyönyörü, de ma a sok keserüség, ami nyomában fenyeget, megrettent töle. A sok fázó vagyonlakó nyomora és kinja nehezedik lidércként lelkünkre. Mikor jutnak ezek vajjon a jó meleg kálya közelébe? Ott künn a nagyállomáson is láttam ilyen szerencsétlen testvéreket. Vasházikókban dideregnek éjjel, nappal s a kisgyermek könnyei hullanak a hidegtől a megjegesedett vaggonra. Rideg a ma tele. És nincs aki megvigasztaljon, nincs aki reményt nyujtson nekünk egy jobb, vagy már megelégednénk mondjuk, egy elviselhető jövendőre. Előttem öreg anyóka szedegeti az utcáról az elhullajtott rőzsét. Már tele van tarisznyája. Talán tovább is tart a tüze, mint az anyókában az élet. Megszólitom. Arcának ráncai félrehuzódnak, fogatlan száján nehéz sóhaj tör elő: Viszem a fát, mert szegény beteg kis unokám megfagy e hidegben. Nem szól többet, csak megy tovább dideregve, fogvacogva keresi a fát... az utcán.

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Ujság című lapban jelent meg 1921. november 25-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.