Kissági bábszínháza 0–99 éves korig kötelező. Utána erősen ajánlott

Alig több mint tíz perc odaérni a Feketesas utcai épülethez, mégis több ismerősével is összefutunk, mind valamilyen értelemben művészek. „Szinte mindenkit ismerek, vagy mindenki engem ismer, de ez a szegediség miatt is van” – mondja Ági.

Nem „ismerősgyűjtő”, hanem inkább „barátságápoló” alkatnak tartja magát. A Facebook-ismerősei háromnegyedével tényleg beszél, chatel, találkozik, viszont kevés nagyon közeli barátja van. „Mondjuk öt ilyen embert tudok mondani. Ha valakit megszeretek, megkedvelek, akkor azt nem nagyon lehet kirobbantani.”

Elhaladunk egy használtruhaüzlet mellett, szóba jön a környezettudatosság, amivel saját elmondása szerint a kollégáit is igyekszik „megfertőzni”. Egy–két egyedi cuccot szokott is használtan venni, de azért nem esik túlzásba.

Stílusával nem is egy ötvenéves benyomását kelti, ahogy mosolyogva tolja be az országúti kerékpárt a művészbejárón, hogy aztán körbevezessen minket a színes falfestményekkel tarkított épületben.

A színpadon még él a nagymama

Az irodájába belépve rengeteg képet, könyvet, bábot, dekorációt veszünk észre. Egyértelmű, hogy Ági szereti a tárgyakat, ami persze egy bábostól nem is meglepő. Kötődik is hozzájuk, szinte olyan, mintha a bábok is a gyerekei lennének. Nem is hajlandó olyat felvenni, amit nem ő mozgat, mert furcsa lenne „más gyerekével fotózkodni”.

Van egy báb, amihez viszont nagyon személyes viszony fűzi, egy saját darabjában ugyanis a nagymamáját mozgatja. Az előadás A vénasszony és a halál című mesét dolgozza fel. A történet szerint a halál minden nap eljön az asszonyért, aki viszont mindig el tudja küldeni azzal, hogy azt ígérte, holnap jön.

„A nagymamámnak ez volt az egyik kedvenc meséje, amit mesélt nekünk” – idézi fel. „Amikor ő meghalt, akkor megcsináltam előadásban úgy, hogy egy cirkuszi közegbe raktam. Megérkezik egy cirkusz a nagyi háza mellé. A nagyi tudja, hogy el akarja vinni a halál, és meg akar előle szökni, mert be akar állni a cirkuszosokhoz. A végén megszökik a cirkuszosokkal, kötélen táncol ég és föld, élet és halál között. És rám hagyja a házat, hogy csináljak belőle bábszínházat.”

Maga a történet nagyon mély, és megmutatja, hogy a báb terápiás lehetőség. Ám ebben az esetben azért működik igazán jól, mert feldobja a vidám, játékos előadásmód, az, hogy „mindenféle szédület van benne”, a halál például egy komikus, keménykalapos, énekes–táncos figura. Nagyon találó Kosztolányi Dezső 1927-es írása, miszerint „a báb teremtő ösztönünk dicsőítése, végtelenségünk hangsúlyozása, barbár önvigasz és csalafinta diadal, megcsúfolása a halálnak”.

Ági pozitívabban értelmezi a dolgot: szerinte az előadás azt is mutatja, hogy a kisgyerekek számára sem kell, hogy tabu legyen egy olyan komoly téma, mint a halál, a válás, vagy a tárgyvesztés, csak az nem mindegy, hogyan mutatják be. Volt olyan előadás például, amit végül nem is maga a durvaság miatt nem vittek színre, hanem azért, mert egy szereplő tettei következmények nélkül maradtak. Van valami, amit viszont tudatosan kerülnek, és ez az aktuál- és pártpolitika – szerinte az egyszerűen nem való a bábszínházba.

Rengeteg a lehetőség, csak nincs elég lehetőség

„Na, itt történik a magic” – mutat körbe színpadiasan, ahogy színészhez illik, ahogy belépünk a nagyterembe. A termet 2024 nyarán újították fel, már kerekesszékes helyek is vannak, meg indukciós húrok, hogy a hallókészüléket használó nagyothallók, hallássérültek is értsék a szöveget.

A széksorokon számok helyett állatok szerepelnek, a színészek ötletei alapján a közönség választotta ki a ponty, a tiszavirág, és a vízipók neveket, az utolsót pedig messzelátónak keresztelték el. Az előadások során a társulat figyel arra is, hogy a magas szülők a nézőtér szélére üljenek, és hogy lehetőleg a közönség tagjai ne telefonozzanak, mielőtt elhúzódik a függöny.

Bár napjainkban már látható maga a bábszínész, a saját mimikája, gesztusai nem fontosak, mivel az érzelmeket, gondolatokat a bábra projektálja. Ági szerint ezért nagyon kevés prózai színész tud jól bábozni, ugyanis azt szokták meg, hogy a testükkel dolgoznak, és őket nézik. A jó bábos vissza tudja fogni magát, az előadás alázatot követel tőlük.

Az emberszínházban van egy „itt és most” érzés is, amit egy bábjáték esetében már nehezebb átadni. „Nekünk közben az agyunk egy részét le kell választani, és arra kell gondolni, hova fogom rakni a lábát, miközben a kollégám viszi át a kezét. Hogyha ketten–hárman mozgatunk egy bábot, akkor mi magunk is kell, hogy mozduljunk, ami olyan, mint egy tánc. Előre kell gondolkodni, miközben az itt és mostban is kell lenni.”

Több ezer előadásból 10 sikerül igazán jól

Ági szabadúszó korában egy évben körülbelül háromszáz alkalommal, vagyis átlagosan két–három naponta lépett színpadra – mióta igazgató, az éves szám lecsökkent 20–30-ra. De mitől érzi, hogy sikeres volt egy előadás? – teszem fel a kérdést, amire már egyből három különböző szerepből kell válaszolnia, ugyanis aktívan játszik, 2020 óta igazgat, egyszer pedig rendezett is.

„Színészként nagyon becsapós. Volt olyan, hogy azt éreztem, elsüllyedek szégyenemben, és kiderült, hogy az egyik legjobb előadásom volt. Volt, amikor azt éreztem, hogy most odaraktam magam, és bűnrossz volt.” Szerinte minden színész életében legfeljebb tíz olyan alkalom van, amikor ő elégedett, és a nézők is azok.

Rendezőként már nem egy adott alkalom van a fókuszban, hanem inkább maga a folyamat. A társulat többi tagjával együtt szépen lassan tökéletesítik a darabot. Az első előadásokon az apróbb hibák tűnnek fel, minthogy nem tartják a tempót a színészek, vagy rossz a hangsúly. Az ötödik–hatodik alkalomra ezeket kijavítják, így már nem veszik el a részletekben a rendező, hanem egységben tudja figyelni, amit alkotott. Ekkor látja meg, ha valamit máshogy kellett volna csinálni.

Ági fontosnak tartja, hogy személyesen megkérdezze a nézőket is, ami „színészként a legérzékenyebb, mert az a te bőrödről szól”. Igazgatói szerepben meg mondhatni úgy viselkedik, mint egy „anyatigris”, hiszen az ő társulatának a tagjairól van szó. „Szeretem, hogyha visszajeleznek a nézők, és nem feltétlenül várom el, hogy puha kézzel tegyék” – mondja. Tapasztalatai szerint néha meglepően kegyetlenül mernek kritikát megfogalmazni, de ő gyorsan túllép ezen, hogy legyen ideje átgondolni a hallottakat.

Természetesen a nézői és a szakmai kritika nem minden esetben találkozik – a színikritikusnak viszont nagyobb a felelőssége, hiszen sokan adnak a szavaira. Ezért fontos, hogy az általános színházi elemek – rendezés, színészek, dramaturgia – mellett a kifejezetten bábos szempontokra is figyeljenek. Ahogy a nézőknek, nekik is meg kell tanulniuk „olvasni” az előadásokat.

Mókuskerékből két kerékre

Ezen a ponton felpattanunk, hogy élőben is megnézzük a színházat. Ági ragaszkodik hozzá, hogy célirányosan a munkahelyére menjünk – bár most van időnk sétálgatni, egy munkanapon neki nem férne bele a céltalanság.

Azért annyi belefér, hogy megmutassa az országúti kerékpárt, ami sokkal többre hivatott annál, minthogy valaki néhány utcányi távot tekerjen vele. Ki is használja. Szerinte az átlagnál többet biciklizik, de nem versenyszinten, csak hobbibringásként, „kirándulós, mocorgós emberként” tekint magára.

„A szerda az egyetlen nap, amikor reggel nem megyek be dolgozni, hanem elmegyek egy nagyon nagyot biciklizni. Akkor olyan 80–100 kilométert letekerek. Annyira sok mindent csinálok, hogy nekem sokat ad, hogy egyedül tekerek. A monotonitás azért lenyugtatja az idegrendszert” – mondja a heti egy szabadnapról, amit nem is ő talált ki magának, hanem a művészeti vezető, Schneider Jankó. Meg nem is teljesen szabadnap, mert reggel indulás előtt ugyanúgy megnézi az emaileket, aztán estefelé újra visszamegy dolgozni. „De hozzátenném, hogy ebben az évadban nem volt ilyen. Illetve, ha elmentem, csak 40-et tudtam tekerni, mert utána vissza kellett jönnöm.”

Nevével ellentétben sajnos elég kicsi ez a helyiség, a többi magyarországi bábszínházban a kamaraterem ilyen méretű. „A színrevitel jellege attól függően változik, hogy milyen és mekkora a tér. Minél kisebb, annál inkább beszűkíti a rendező koncepcióját. Kevesebb színésszel tud dolgozni, vagy ha sok színt választ, akkor sűrű lesz minden a színpadon” – magyarázza Ági. Az sem szerencsés, hogy a fal mögött már a Tisza Lajos körút van, tehát csak egy irányba tudnak kimenni a színészek.

Bár a kis teret meg lehet szokni, külön kihívást jelent, ha egy másik színházban vendégszerepelnek. Először is egy sokkal nagyobb térben kell felállítani ugyanazt a kicsi díszletet. „Mindenhol elveszik az intimitás, egyszerűen eltűnnek a finomságok, ha nem látják közelről”, így a befogadói oldalról sérül az alkotás. Nemcsak a látvány, a hang is más egy nagyobb teremben: úgy kell beszélni, hogy a hátsó sorokban is hallják, de egy erősebb hangtól megváltozik a játék dinamikája. „Nagyon ritkán van, hogy kapsz egy új teret, és kiderül, hogy ott még izgibb. Általában inkább rosszabb. Ezért kamaratermeken kívül nem nagyon tudunk hol játszani” – fejti ki.

De ez még a szerencsésebb eset, ugyanis egy kisteremben színpadra állított művet még meg lehet ismételni egy nagyobb helyen, de fordítva már aligha. Így aztán nem igazán tudnak vendégprodukciót hívni, mert más előadások itt nem férnének el.

„Vagy egy új helyre költözünk, vagy fölvásárol ingatlanokat az önkormányzat, és összenyitjuk. Előbb-utóbb muszáj lesz. Most egy ideig talán nem, mert nem bírnánk fenntartani.” Az igazgató elmondása szerint nagyon alacsony költségvetésből dolgoznak. A minisztériumtól kevés forrás érkezik, a fenntartó önkormányzattól sem sok pénz jön, a jegybevételekből és a pályázatokból befolyó összeg pedig szerinte „a kutya vacsorája”.

Pedig még rengeteg a tervük. Jelenleg egy bábrestaurálós és egy 3D-nyomtatós workshopot terveznek, hogy a múlt és a jövő is szerepet kapjon, de fontosak a nemzetközi fellépések is, hogy jó példákat lessenek el és kapcsolatokat építsenek.

Úgy látja, burokban élünk Magyarországon”, a színházi világ nagyon elhúzott mellettünk. „Még mindig nagyon történetmesélősek vagyunk, még mindig nagyon erős a dramaturgiai, lineáris vonal. Máshogyan is meg lehet ezt közelíteni. Komoly esztétikai és filozófiai kérdéseket lehet boncolgatni. Hogyan állunk hozzá a bábhoz? Létezik-e, hogyha csak le van rakva és nem nyúlunk hozzá?”

De nemcsak azt lehetne még fejleszteni, ami a színpadon történik, hanem van dolguk a közönséggel is, ami idővel közösséggé válhat. Az augusztus végi SZINkópé fesztivál is egyfajta „közösségépítő piknik, egy igazi környezettudatos összművészeti családi fesztivál”, ami segíthet a szegedi családoknak „összebandázódni”. Nem titkolt céljuk ezzel az is, hogy a szülőkből is önkénteseket tudjanak verbuválni az 50 órás középiskolások, a színházi önkéntesek, illetve az egyetemisták mellé.

Ági bízik a jövőben. Szerinte „nagyon színházszeretőek a szegediek”, és ez nemcsak az emberszínházra vonatkozik. Nem is kizárólag a gyerekek miatt ilyen népszerű a társulat, a nagyobb, felnőtt előadások is teltházasak szoktak lenni.

Minden bizonnyal a „nagymamucikák” is szívesen ellátogatnak néha a Kiskörútra, ha már 99 éves korig kötelező is nekik. Utána pedig erősen ajánlott.

A cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült. A tartalom kizárólag a szerző(k) véleményét tükrözi, és nem feltétlenül egyezik meg a támogató álláspontjával.

„Kissági vagyok. Így, egybeírva! Amikor először láttam a Vitéz László előadást, azt éreztem, barátok a nagymamucikáink, mert az enyém is sok palacsintát készített nekünk. Aztán bábos lettem, és azt vettem észre, hogy az egyik előadásom főszereplője a saját nagymamucikám. Majd vezető lettem és olyan bábszínházat álmodtunk meg, ahova a gyerekek a nagymamucikáikkal is szívesen jönnek” – valahogy így ír magáról Kiss Ágnes, az idén 80 éves szegedi Kövér Béla Bábszínház igazgatója, aki egy kicsit belegondolva éppen olyan, mint a szakmája.

Karinthy Frigyeshez hasonlóan „humorban nem ismer tréfát”, a színpadon, a fotókon és az internetes bemutatkozókban bolondos, játékos. Régies szóval élve „barboncás”, így hívják az egyesületet is, amelyben művészeti és bábterápiás vezetőként tevékenykedik. A számára fontos kapcsolatokat is ugyanilyen szenvedéllyel ápolja, nem „ismerősgyűjtő”, hanem inkább „barátságápoló” alkat.

Megjelenése, beszéde és hozzáállása viszont intézményvezetőhöz méltó módon komoly, határozott és összeszedett. Az általa több mint fél évtizede vezetett bábszínházban játszik is, rendezett már darabot, egyszer bábot is készített, de ebből nem csinál rendszert, mert erre megvannak a szakemberek.

Sokan „anyatigrisként” ismerik a munkahelyén, ahova biciklivel jár, és ha valamiért épp tolja, szinte minden sarkon ismerős művészekbe fut. Nem hajlandó céltalanul sétálgatni vagy olyan bábot felvenni, amit nem ő mozgat. Szerinte minden színész életében tíz olyan előadás van, amire igazán büszke lehet, és megijed, ha arról faggatják, hogyan jutott el odáig, ahol most van.

„Furcsa szakma. Érthető, hogy rettentően érdekli az embereket” – jegyzi meg, amikor egy meleg júniusi napon egy Szent István téri kávézóban mégiscsak felteszem neki a kérdést. „Megfogott a szenvedély, a játékosság, a spontaneitás, az a fajta izgalmas gondolkodásmód, amire egyébként az emberszínház nem képes.”

Kérésemre felidézi a múltat úgy is, mintha épp gyerekeknek mondana mesét: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki úgy érezte, hogy Játékországban akar maradni. Szerette volna, ha a játék az élete része marad örökkön-örökkös örökké, és ez most így is van.”

A kis Ágit Játékországba az apja vezette be, aki akkoriban kulturális eseményeket szervezett Szegeden, és az idén 101 éve született Kemény Henriket, Vitéz László megszemélyesítőjét is több alkalommal látták előadni. „Egy picit beleszerettem magába a bábszínészbe. Vagyis vélhetően csak a játékosságába” – jegyzi meg.

Középiskolás korában aztán sok szakmabelivel megismerkedett. Ebben az időszakban a legtöbben Kisságiként ismerték, volt, aki meg is kérdezte, mi az „igazi” vezetékneve, így ragadt rá végül az egybeírt alak a színházi közegben.

Az akkor szerzett ismerősei közül többen már intézményt vezetnek, vagy azóta nyugdíjba is vonultak. „Láttam őket dolgozni, és egyszerűen magába szippantott ez a világ” – idézi fel. Szerencséjére egy szegedi bábstúdió éppen akkor indított képzést, amit el is végzett, később pedig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszakját is.

Nem kicsiknek való, csak meg kell érteni

A bábosok munkája bizonyos szempontból hasonló más színészekéhez: náluk is vannak olvasópróbák, lejárópróbák, technikai próbák, színpadi próbák, főpróba. Ugyanakkor az animációs vagy rajzfilmekhez hasonlóan a báb is sokszor megkapja, hogy kizárólag gyerekeknek való. Kiss Ági ezt viccesen elintézi annyival, hogy „ez egy ugyanolyan műfaj, mint az opera vagy a balett, 0-tól 99 éves korig kötelező, utána erősen ajánlott”.

Abban van igazság, hogy a gyerekek könnyebben értik a bábot, mivel sokkal többet észrevesznek, mint azt gondolnánk. Ebben az életkorban még képi gondolkodás jellemzi az embert, így ők egészen máshogy állnak a tárgyakhoz, mint a felnőttek. Számukra szinte olyan, mintha azok is lélegeznének, élőlények lennének.

Ági hisz benne, hogy a többi korosztály is meg tudja tanulni „olvasni” a bábot. „Minél többet látsz, annál könnyebben dekódolod. Minél többet nézed, annál inkább felismersz dolgokat.”

Szerinte a bábjáték különlegességét az adja, hogy ez az a művészeti ág, ami a leginkább „sűrít”, hiszen sok mindent szavak nélkül is meg tud mutatni. „Valójában egy összművészeti forma, mert nagyon erősen ritmusra, tempóra épít, és képileg, képzőművészetileg, mozgásban is erős.” A zene sem elsősorban aláfestő, kiegészítő funkcióval bír, mint a színdarabok nagy részében, hanem a történetmesélés fontos része lehet.

A dramaturgia a bábszínházban más színházi ágaktól egészen eltérően működik, a szöveg ugyanis nagyban meghatározza azt, hogy milyen bábbal, és hogyan játszanak. „Egy kesztyűsbáb-technika esetében sokkal pörgősebb nyelvezet kell, mint egy lírai árnyjátéknál. Vagy nem is biztos, hogy kell textus, hanem a narratíva a mozgatáson és a helyzeteken, a szituációkon keresztül bomlik ki, feszítődik szét.” A mozgatás különlegessége az is, hogy a bábszínház nem ismeri a gravitációt, és ez új lehetőségeket nyit meg a művészi kifejezés előtt.

Míg más színházi műfajok díszlete egy enteriőrt varázsol a színészek köré, a bábszínház esetében általában csak nagyon minimálisan illusztratív. Sőt, előfordul, hogy a díszlet egyetlen animált tárgy, mondjuk egy szék, ami „egyszer csak átfordul, a funkciója megváltozik”.

Példaként említi az UN-DEAD című, felnőtteknek szóló bábjátékot, amelyben megidézte Lugosi Bélát, a Drakula gróf alakjának megformálása révén világhírűvé vált színészt. „Ebben az előadásomban egy koporsó körül forog minden. A koporsó egyben a pottyantós budi, a színpad, a fésülködő tér, a gőzhajó, a vitorláshajó is.”

A bábosok kijöttek a vízből

Ági máshol is beszélt már arról, hogy a bábosok „kijöttek a vízből”, már nem kell „elbújniuk” a paraván mögé, „egyfajta egyedfejlődés következett be itt is”. Ez ugyanis nem volt mindig így, sőt, volt idő, amikor gyakorlatilag az összes előadásban használtak paravánt. „Szegeden még a 90-es években is volt, hogy színészek mondták fel a hangokat is. Bábszínészek mozgatták a bábokat, de nem az ő hangjuk szólt. Leválasztották a hangot a testről meg a mozgásról. Nagyon bizarr volt szerintem” – jegyzi meg, hozzátéve, ez akkor még inkább egy amatőr mozgalom volt, a buli kedvéért csinálták, és nem volt olyan tudatos, mint ma. Már nagyon ritka a paravános játék is, Magyarországon mindössze 10 százalékra tenné az arányát.

A paraván elhagyásának köszönhetően a bábos viselete is egy újabb értelmezési keretet nyit meg. Ha például fekete, csuklyás ruhában van, akkor a közönség nem tudja, hogy ki a bábos, nem is érdekli, csak arra fókuszál, hogy hogyan mozog a báb. Van olyan, amikor a ruhája finoman utal a díszletre, kiegészíti, vagy a jelmez maga a díszlet. Néha ketten mozgatnak egy bábot, és úgy öltöznek fel, mint a szülei. Sőt, akár egy teremtőt, istenszerű karaktert is játszhatnak, az említett UN-DEAD előadásban például Kiss Ágnes a Halál szerepébe bújva ébresztette fel Lugosit.

Mindegyik megoldás más viszonyrendszert kíván. Ha például egy fiatalember mozgat egy időskori bábot, és ugyanúgy vannak felöltözve, akkor teljesen egyértelmű, hogy ugyanazt a személyt alakítják, csak különböző életszakaszokban.