Szegedi boszorkányperek: a város hírneve miatt próbálták titkolni

Tizenhárom embert, köztük egy korábbi szegedi főbírát végeztek ki a magyar történelem legtöbb áldozatot szedő boszorkányperében. A vádat hivatalosan az évek óta tartó szárazsággal kapcsolatban emelték, a politikai elit ezt a válságot kívánta bűnbakkereséssel „orvosolni”. A kínvallatások során megtört vádlottakból olyan vallomásokat kényszerítették ki, mint hogy hét esztendőre eladták a csapadékot a töröknek.

Mindez 1728-ban történt, amikor egy ilyen eset inkább hatott megdöbbentőnek, mintsem elfogadottnak a közgondolkodásban. Emiatt nem meglepő, hogy a pert gyakorlatilag megpróbálták eltitkolni. „Ez a maga korában egy viszonylag kései boszorkánypernek számított, a 18. században már nem nagyon voltak ilyenek, úgyhogy ennek a híre futótűzként elterjedt Európában” – meséli Dr. Balogh Elemér jogtörténész, az SZTE professzora a Szegedernek a perről, amely a teljes eljárást tekintve több évig húzódott, a fenti évszámmal csak a tizenhárom kivégzés miatt forrt össze.

Nehéz pontosan szondázni a korszellem rezdüléseit, hogy mit is gondolhatott a társadalom a perről. Konkrét történet ehhez kapcsolódóan mintegy száz évvel későbbről maradt fenn, amikor egy pesti újságíró érkezett Szegedre, és kikérte – mintegy mai közérdekű adatigénylésnek megfelelő formában – a peranyagot. A kérést megtagadták, azzal az indoklással, hogy az a város „hírének kímélése végett” nem közzétehető.

„Kecskén fellovagoltak a Gellért-hegyre”

Balogh Elemér hajlik arra a feltételezésre, hogy a szegedi per leginkább koncepciós jellegű eljárás lehetett, bár nem minden boszorkányper volt az. „Ezek zömében tendenciózus perek voltak, a közgondolkodásban benne volt, hogy vannak gyanús személyek, akik az ördöggel való cimborálás révén különös képességekkel rendelkeznek, leggyakrabban – de nem kizárólag – ártó tevékenységet folytatva” – magyarázza a professzor.

Hogy az 1728-as eset nem illeszkedik ezek sorába, arra legerősebben az utal, hogy az elítéltek egyike Rózsa Dániel, Szeged egykori főbírája. Az akkor 82 éves férfi tevékenysége, kapcsolatai, érdekeltségei sokak szemét szúrhatták, bár ezeket a szálakat adatok híján nem tudjuk pontosan felfejteni.

A per egészéről viszont Balogh szerint nem mondható el, hogy politikai alapon zajlott volna. „Ez egy alapos, rendes korabeli per volt” – fogalmaz az eset formaiságáról. A háttérben volt egy általános népharag az aszály miatt, ennek kapcsán indult be a bűnbakkeresés, és a helyi politikai és jogi elit megfelelő elintézési formának tartotta ezt a „klasszikus boszorkánypert”, amilyen akkor már nagyon régen nem fordult elő.

A bíróság abban is adott a látszatra, hogy rengeteg tanúvallomást jegyeztek le, igaz, ezekben bőven előfordul abszurditás – mint hogy a vádlottak kecskén fellovagoltak a Gellért-hegyre –, olyan mondatok, amelyeket nyilvánvalóan a tanúk szájába adtak. „Lezajlott egy kihallgatás elég durva körülmények között, aztán ennek a rezüméje a jegyző agyán átszűrve leírásra került” – összegezte Balogh Elemér.

Nincs nyoma fellebbezésnek

Perjogi szempontból a leginkább hiányérzetet keltő vonása az ügynek, hogy nem történt fellebbezés, holott egy szabad királyi városban egy helyi polgárnak kellett volna, hogy legyen lehetősége erre. Balogh szerint itt minimum eljárásbeli mulasztás történt, de könnyen lehet, hogy kategorikusan meggátolták a vádlottakat abban, hogy ezzel a jogukkal éljenek. Rózsa Dániel korábbi főbíra például tökéletes pedigrével bírt, jogi öntudata is adott volt, így az, hogy akkoriban egy hozzá hasonló személy halálos ítéleténél ne legyen nyoma fellebbezésnek, minimum gyanús.

Az eljárásban mutatkozó hiányosságok összessége lehetett az egyik fő oka annak, hogy igyekeztek elhallgatni a pert. Emellett a 18. században összességében egy egyre felvilágosultabb korszellemről beszélhetünk, bár még benne volt a közgondolkodásban az említett bűnbakkeresés, amely korábban tipikus motivációja volt a boszorkánypereknek, de az idő előrehaladtával egyre groteszkebbnek, egyre inkább szégyellnivalónak hatottak ezek a halálos ítéletek. Ez vezethetett oda, hogy a peranyagot a titkos levéltárban helyezték el.

Az mindenesetre feltételezhető, hogy a nép komoly érdeklődést tanúsított a boszorkányper iránt, legalábbis erre utal, hogy a kivégzéseket a források szerint az egész város kivonult nézni. A máglyákat a Boszorkányszigeten gyújtották meg, amely ekkoriban valóban egy sziget volt, a feljegyzésekből is egyértelmű, hogy az elítélteket egy valódi szigeten égették el. Régi térképeken látható az akkor még létező Boszorkánysziget, amely azonban valamivel délebbre emelkedett ki a Tiszából, mint ahol mai névutódja elterül.

Egyházi és világi igazságszolgáltatás, és a „nem bírósági” út

Alapvető különbség a középkori és újkori boszorkányperek között, hogy míg előbbiek alapvetően eretnekperek voltak, amikben egyházi bíróságok jártak el (emblematikus példája ennek a műfajnak Jeanne d’Arc pere), addig később a világi igazságszolgáltatás elé kerültek a boszorkányvádak. A szegedi per is teljes egészében világi bírósági eljárás volt, Balogh Elemér szerint érthetetlen, hogy a temesvári püspök, aki az illetékes egyházi elöljáró volt ekkor Szegeden, miért nem emelt szót egy boszorkányperrel kapcsolatban, amelynek az egyházi, vallási dimenziói nyilvánvalóak voltak.

Szintén az újkori boszorkányvádak sajátja a perek tömeges jellege. Ez összefüggésben áll az esetek világi bíróságon történő vizsgálatával, korábban ugyanis az egyházi perek keretében rendkívül mély, nagy apparátust igénylő vizsgálatok folytak. Hozzá kell tenni, éppen a Jeanne d’Arc-pert vizsgálva szintén találni eljárásbeli hiányosságokat: a francia mártírnak épp úgy lett volna joga fellebbezni a szentszéki igazságszolgáltatás rendszerében – amellyel szándékában is állt élni –, mint évszázadokkal később a szegedi elítélteknek.

Egy másik érdekes választóvonal a boszorkányság kezelésében a nyugat-európai és az ortodox világ közti különbség – amikor boszorkányperekről mint bírósági eljárásokról beszélünk, az gyakorlatilag teljesen az előbbi kultúrkör sajátja. Ortodox országokban gyakorlatilag nem találunk ilyen pereket, holott boszorkányok, deviáns alakok itt is megjelentek. „Őket nem bírósági úton csinálták ki” – fogalmaz erről Balogh Elemér.

Az ördögnek nincsenek ferde hajlamai

A szegedi boszorkányper sajátossága az áldozatok száma mellett azok nemi megoszlása is: az egyidejűleg megégetett tizenkét illető között hat férfi és hat nő volt – a tizenharmadik elítéltet egy nappal korábban „kegyelemből” lefejezték, neki csak a holttestét vetették máglyára. Balogh Elemér szerint van némi tévedés abban, hogy a köztudat a boszorkányságot automatikusan a nőkkel azonosítja, viszont beszélhetünk olyan motívumokról, amelyek ezt a gondolkodást erősítették fel.

Az egyik „nőspecifikus” boszorkánymotívum eredője, hogy az ördögöt jellemzően férfiként ábrázolták, a korabeli prűd közerkölcs pedig féktelen szexuális étvággyal ruházta fel. Viszont „ferde hajlamokat” nem társítottak hozzá, így az ördöggel való hálást mint boszorkányságot, logikusan kizárólag nők „követhették el”.

Egy másik gyakori jelenség volt, hogy bábákat vádoltak boszorkánysággal – ezt a foglalkozást nők művelték, és ebben a szerepben rendkívüli bizalom irányult feléjük. Azonban ha valami baj történt körülöttük – ami a kor egészségügyi és higiéniai viszonyai közepette gyakorta előfordult egy szülésnél vagy abortálásnál –, a bizalom megingott, ellenük fordult és kivetette őket magából a közösség, és a férfiakból álló magisztrátus elé juttatta őket, sokszor nem csak boszorkányság vádjával.

Bécsi törvény a varázslásról

A szegedi boszorkányper nemcsak azért vert komoly visszhangot, mert a boszorkányperek jelentős része korábbra tehető, hanem azért is, mert ekkor már folyóiratok is léteztek Európában, amelyek gyorsan hírét vitték az ügynek. „Így akár Edinburgh-ban is értesülhettek arról, hogy ott, keleten tizenhárom embert boszorkányság vádjával megégettek” – magyarázza Balogh.

A bécsi kancellária részéről volt is némi számonkérés Szeged felé. Ekkor még vidéken nem működtek a mai értelemben vett bíróságok, a városi vezetőség látta el ennek szerepét is, az udvar velük tartotta a kapcsolatot.

„Valahogy mégis nyugvópontra jutott az ügy, Bécs úgy látta, hogy jó, ez lecsengett, lapozzunk”, nem történt hivatali felelősségre vonás. Már csak azért sem történhetett, mert a korban nem volt olyan jogforrás, amellyel a per szembe ment volna. Részben a szokásjog, részben idegen jogforrások alapján ítéltek, utóbbiak közé tartozott például a bécsi (pontosabban: alsó-ausztriai) büntetőtörvény, amely külön rendelkezett „a varázslásról”.

Nyitóképünk illusztráció.