Ha egy hajléktalan odamegy hozzád, csak azt hallod meg, hogy „bocsánat”

„Vakfolt az, amit nem veszünk észre. Egy láthatatlan zóna, ami szerintünk szépen szemlélteti azokat a társadalmi problémákat, amelyek mellett elmegyünk a hétköznapokban” – magyarázta Váraljai Anna, a szegedi bölcsészkar egyetemi adjunktusa annak a kiadványnak a címét, amit az egyetem két kara egy közös kurzus eredményeként hozott létre, és mutatott be a közelmúltban a szegedi underground élet egyik ikonikus kocsmájában, a Jazzban.

A dizájn- és művészetmenedzsment szak és a rajz-művészettörténet tanszék közös alkotása, a Vakfolt a humor eszközével akarja láthatóvá tenni az olyan társadalmi problémákat, mint a hajléktalanság, a háború és a szegénység, de a környezetszennyezés vagy a külföldi hallgatók helyzete is előkerül benne.

A címet a hallgatókkal szavaztatták meg, az esélyesek között volt még a Holttér, a Vaktérkép és A Föld a Holdról. Ezek is mind azt fejezik ki, hogy mennyire észrevétlenek a szociális problémák. „Kétfős csapatokban dolgoztak a hallgatók, mindegyik kapott egy témát, aminek utána kellett nyomozni” – mesélte Szalay Ignác, a rajz-művészettörténet tanszék oktatója arról, hogyan készült a kiadvány.

Ezen, illetve az emberek hozzáállásán szeretett volna változtatni maga a kurzus is, mert ahogy Váraljai Anna fogalmaz, „az emberek elég önzőek, vagy inkább túl fásultak” ahhoz, hogy szociális munkát végezzenek. A hallgatók szerint több ilyen kurzus kellene, mert köztük is volt, aki korábban nem foglalkozott még hasonló témákkal.

Ennek ellenére nem igazán botlottak nehézségekbe a félév során, sőt élvezték a közös alkotást, aminek meg is lett az eredménye: kettő kivételével mind a harminc példánya elkelt a Vakfoltnak, így közel hatvanezer forintot gyűjtöttek össze az alapítvány számára. Az oktatók szerint egyelőre ennyi fért a keretbe, de ha lesz lehetőség és igény is, lehet szó arról, hogy újranyomják a fanzine-t.

A Szegeder együttműködik a Telexszel, hogy az olvasók Budapesten és egész Magyarországon értesüljenek a legfontosabb és legérdekesebb szegedi és környékbeli témákról és történésekről. Ez a cikk ezen együttműködés keretén belül jelenik meg a Telexen is. Ha szeretnéd, hogy még több sztorit tudjunk feldolgozni és az ország elé tárni, támogasd a Szegedert! Az eddig a Telexen megjelent cikkeink ide kattintva érhetők el.

A különböző társadalmi problémákat papírcetlikre írták fel, és a kihúzott témákból állt össze az antológiaszerű, lazább szerkezetű képregény, vagy inkább fanzine (amatőr és nem hivatalos, papíralapú kiadványok összefoglaló neve), aminek az első oldalai például inkább plakátokra hasonlítanak.

Ezt a részt az egyetem könyvtárában sétálgató külföldi diákok inspirálták,

az alkotók azt próbálták meg benne kifejezni, hogy hiába a kulturális különbségek, nem kellene egymást kirekesztenünk.

A témákat minden csapat a saját szája íze szerint közelítette meg. „Örülök, hogy a hajléktalanságot kaptuk, jó volt ezzel kapcsolatban kutatni” – mondta a projektben részt vevő Nagy Eszter, aki először nem is tudta, miről szól a kurzus, csak kíváncsiságból vette fel. A téma feldolgozásához egy szegedi hajléktalan férfit választottak, akit a készítők szerint mindenhol lehet látni, már-már része a városképnek.

Viccesen próbálták ábrázolni az urat, majd azzal a problémával szembesültek, hogy ez gúnyosan hathat az olvasónak, mivel „az ilyen frusztráló témákhoz nehéz megtalálni a megfelelő retorikát”.

Később rájöttek, a humor az, ami közelebb hozza az embereket a problémához, így a grafikák sem gúnyosak, sokkal inkább kedvesen tréfásak lettek.

A rajzba a Kistehén Bocsánat című dalának szövegét is belecsempészték, szóközök nélkül és a zenekar albumborítóját idéző vörös színnel, hogy feltűnő legyen az oldalon. „Ha egy hajléktalan odamegy hozzád, nem fogsz fel sokat az élettörténetéből, mert nehéz befogadni. De azt mindig hallod, hogy

»bocsánat, hogy húzom az idődet, ne haragudj, hogy megint kéregetek«.

Ez az, ami leginkább megmarad, pedig amit elmond az életéről, az sokkal fontosabb” – indokolta Nagy Eszter a dalválasztást.

Egy negyvenoldalas füzet a munka látható eredménye. A láthatatlan részét főként a menedzserek végezték, akik Szeged vonzáskörzetében kutattak a témájukkal kapcsolatban és koordinálták a csapatokat. Ilyen volt Pataki Katalin mesterszakos hallgató is, aki a Teréz nagyiról szóló részről azt mesélte, hogy szándékosan rajzoltak meg minden karaktert más stílusban, ezzel is a sokszínűségre híva fel a figyelmet.

De jótékonykodtak is a kiadvánnyal. „A kutatási fázis végén kellett egy prezentációt tartani, és itt került szóba a Fatima Ház Alapítvány tevékenysége” – mondta Szalay Ignác. Szerinte annyira szimpatikus lett nekik a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szervezet, hogy felmerült a kiadványok után járó bevétel eladományozásának ötlete. Ezt is szavazásra bocsátották, és végül több szervezet közül választották ki a Fatimát, amely alapítványról itt olvasható el a riportunk.

A bemutatón Kiss Erzsébet, az alapítvány vezetője is jelen volt. Ő sokszor érzi úgy, hogy ők is láthatatlanok, szerinte „nem az érdekli az embereket, hogy ki segít, hanem az, hogy segítsen”. Úgy látja, a hátrányos helyzetű embereknek másfajta a gondolkodásmódjuk, és nincs elég olyan munkahely, ahol az alacsony iskolázottságúak elhelyezkedhatnének. „Nem könnyű ebből a miliőből kikerülni, de van, akinek sikerül” – mondta.