Csak izzadva tolj egy régi autót keresztül fél Alsóvároson, s meglátod, mennyi jó lelket rejt e vidék

Szeretett személygépjárművem, egy 1989-ben Seville-ban született porcelánkék Opel Corsa már hetek, lassan hónapok óta szervizben van egy sérült gömbcsukló miatt, ezért amikor egy kedves ismerősöm felvetette, hogy legalább nyolchetes munkanyaralása során átruházná rám hófehér 2-es Golfját, nem nagyon akartam ellenállni. Így történt, hogy hétfőn délután és este volt szerencsém ezzel a pofátlanul erős kisautóval (90LE egy tonnához, Istenem!) közlekedni Szegeden. Lemostam, megetettem, aztán elmentem vele vacsorázni.

Gond nélkül parkoltam le vele este, de kedden délután, amikor a szabó nénihez akartam elmenni a megvarrt ruháimért, azzal kellett szembesülnöm, hogy el van szakadva a gázbowden. Ez azért különösen érdekes, mert egyáltalán nem volt erőltetve a gép, néhány mérsékeltebb gázfröccstől meg csak nem szakad el, de mindegy, elszakadt, ez van. Csütrötökön felhívtam egy alsóvárosi VW-szervizt, hogy vihetem-e, amire azt mondták, igen, majd rögtön tanakvásba kezdtek, hogy na de mégis hogyan fogom eljuttatni hozzájuk a Golfot gázpedál nélkül. – Közel vagyok, eltolom – zártam rövidre.

Kigurítottam hát a Golfot a Rákóczi utcán az útra, aztán nekilódultam, hogy gyerünk, már csak másfél kilométer, az semmi! Mint kiderült, mégsem annyira semmi, de szerencsére nem kellett sokáig egyedül tolnom ahhoz, hogy rákérdezzen valaki teljesen random, hogy akarom-e, hogy segítsen. Egy huszonéves srác volt az, és mondta, hogy éppen a Tescóba megy, és mire elfogadtam a felajánlását, már hátulról tolta a Golfot, amit én ugye a kormánynál toltam/irányítottam. Egyetlen utcasarkot segített be a Gólya utcán, a Rákóczitól a Cserepes sorig, de az is tökre jóleső érzés volt. Ezután kanyar a Cserkóra, majd felálltam az első nagy akadályhoz, amit a Petőfi Sándor sugárúti élénk forgalmon történő átjutás jelentett.

Gondoltam magamban, hogy tutira mázlim lesz, és úgysem jön majd senki, ami annyiban volt igaz, hogy két autó után tényleg át tudtam tolni gyorsan, és még a Vám térről éppen induló 4-es villamos vezetője is volt olyan jó fej (vagy csak nem siette el a dolgot), hogy megvárta, amíg áttolom a kocsit a stoptáblánál sem megállva. Valahogy azt éreztem, amennyire szerencsétlennek tűnhetek, annyira előzékeny mindenki ezen a napsütötte csütörtök délutánon.

Ekkor tartottam úgy 350 méternél, és következett az út leghosszabb szakasza, az Alsóvárosi temető mellé húzott (vagy fordítva) Alsó-Nyomási sor, ami nagyjából egy kilométert jelentett. Itt például többen is inkább egy egész háztömböt megkerültek, csakhogy ne akadályozzanak. A Pireneusokat megidéző úton minden egyes kereszteződésben kiköptem a lelkemet is, mert kisebb emelkedők nehezítették az utat. Úgy 400 métert tehettem meg (összesen tehát már 750-et, ami félút), amikor egy szedán Škoda félreállt, és a vezetője megkérdezte, miben segíthet. Kötelünk nem volt, úgyhogy kiszállt, és azt mondta, tolja ő is egy ideig.

Inszisztált, hogy üljek be, majd tol ő, de végül ketten feszültünk neki a maradék 750 méternek. Egyedül akkor hagyta abba, amikor megállította a forgalmat a Vadkerti térnél, ahonnan már csak egy-két saroknyit kellett menni, és már le is tehettük a kocsit egy narancssárga bogár mögé az árokpartra. Végig jött velem, nem csak egy darabon, és ekkor rájöttem, hogy mindössze izzadva kell tolnod egy régi autót, és egyszerűen emberek odamennek, kedvesek és segítenek, és micsoda jó dolog már ez!

A sorozat korábbi cikkei:

• Elektromobilitás IRL