Gluzek Gyula tetőtlen elevátor-magtára kilométerekre beragyogja a pusztát

Egészen hihetetlen, hogy a mezőhegyesi pusztaság mennyi kincset rejt. Persze a településen is számtalan értékes épület van diadalívektől kezdve eklektikus víztornyon át az ország utolsóként megmaradt fagerendavázas szállodájáig, és akkor a híres ménesbirtokról még nem is ejtettünk szót, de túraajánlóink írásakor az egyik első számú szabály, hogy a természetbe invitáljuk a Szegeder olvasóit, és ne más településekre. Ki a város zúgó homlokzatai közül a mennyei, üdítő Alföldre.

Egyszer-egyszer eltértünk már ettől, legutóbb a kiszombori temetőnél, Mezőhegyes vidékén azonban biztosan nincs erre szükség. Nemrég Balogh Gergő kollégámmal két helyszínt is megnéztünk: a semmi közepén álló, hátborzongató bolondtoronyról írt cikke hamarosan érkezik, addig is én írok néhány bekezdést Gluzek Gyula elevátor-magtáráról, ami egy világvégi utca egyik végében áll roskadozva.

Néhány szegényes házikó az út egyik oldalán, a másikon hatalmas sertéstelep csücskében áll tetőtlen az arany órában a vidéket beragyogó tornyos épület, ami akár hisszük első hallásra, akár nem, egykor világszabadalom volt. Erről egy kicsit később, előbb ejtsünk néhány szót Gluzek Gyuláról, akinek neve a mai napig ott ül a főhomlokzaton.

A Temes vármegyei Lovrinban született, úgy hatvanöt kilométerre Szegedtől és a magtártól is, persze más irányban. Munkásságával a csőd szélén álló mezőhegyesi birtokot sikerült Európa egyik legnagyobb és legszebb mezőgazdasági gyárává fejlesztenie a XIX. század végére, sikereit a szarvasmarha-állomány felfrissítésével, a talajerő megújításával, üzemek (cukorgyár, szeszgyárak, kendergyár, malom) létesítésével, gépesítéssel, iparvasúti hálózat kiépítésével és a vasúthálózatba való bekapcsolásával érte el.

„Turisták hadát lehetne Mezőhegyesre csalogatni, hogy megszemlélhessék a Peregpuszta 57-es major kiemelkedő épületét” – írja egy 2010-es önkormányzati közlemény, és ezzel mi sem szállnánk vitába. Mezőhegyes csodálatos hely lehetne, ha az agrárturizmusra jobban ráfeküdtek volna, az omladozó, bedeszkázott épület azonban így is elkápráztat.

Nehéz visszaadni az élményt, amikor az ember a bolondtoronytól jövet megáll Gluzek igényesen kialakított elevátor-magtára előtt, és csak nézi azt. Az utcán senki, csak a látogató és a cirmos macska, akinek a magtár egyik ablakának belső párkányán van a tápja. Hiába az őrzés, a magtár pocsék állapotban van, az elevátorrész ki is égett, csak az ezernyi, feketére kormolt tégla emlékeztet arra, miféle faszerkezet lehetett itt egykoron.

Túrablogunkat azért készítjük, hogy olvasóink is tudják, mit és hol érdemes felkeresni Szeged környékén egy kellemes túrázáshoz. Ezért az itt bemutatott helyeket térképen is jelöljük, ami ide kattintva érhető el.

A fejlődés valóban elképesztő, Mezőhegyes telis-tele van mindenféle érdekes, sokszor elfeledett gyárral, üzemmel azokból az időkből, én például már kevéssel a Szegeder elindítása előtt belógtam egyszer a szintén legűnyöző mezőhegyesi cukorgyárba. A város körül úton-útfélen belebotlani a régi idők nyomaiba: majorok, zabsilótornyok között messziről észrevehető az eklektikus, hatemeletes elevátor-magtár is, ami a maga korában ugye világszabadalom volt,

ráadásul maga Gluzek tervezte meg.

A világon egyedülállóan gépi szállító-, emelő- és rostálóberendezésekkel volt felszerelve, a fából készült csövek úgy voltak elhelyezve benne, hogy osztályozni lehetett a kukoricát, amiből a magtár – ami mellett vasút is fekszik – egyszerre háromszáz vagonnyit tudott fogadni.