A kiszombori temető épp attól csodálatos, amit máshol szégyellnének

Sok helyre lehet ráhúzni Szeged vidékén, hogy alulértékelt, és ilyen a közel négyezres, a román határ mentén fekvő nagyközség, Kiszombor is. Mindamellett, hogy természeti kincsekkel is kecsegtet (mármint alföldi szinten értelmezendő természeti kincsekkel), elképesztő építészeti értékeket is rejt, van itt például Árpád-kori körtemplom, portikuszos magtár, és több kúria is. Mi most mégis a temető felé vesszük az irányt, ami az egyik legszebb a megyében, és nem azért, amiért azt gondolnánk.

A nagyközség déli végében, egy csodálatos természeti szpot, a Vályogos-horgásztó mellett (ez a hely külön is megérne egy misét, de a temető önmagában elég erre a cikkre) fekszik a három részre osztható sírkert. Először is ott van a hely nagyobbik részét adó, használt és gondozott temető, semmi különös, aztán van a Rónay család kriptája stációkkal, amit nemrég újítottak föl és egy valóban különleges épületegyüttes, a kettő közé ékelve pedig egy kietlen, elhagyatott rész tele betonból készült sírkeresztekkel.

És mi utóbbi miatt vagyunk most itt. A címben nem azt kívánom sugallni, hogy emiatt lenne okuk szégyellni ezt a helyet a kiszomboriaknak, de valamiért biztos vagyok benne, hogy vannak, akik szerint a temető kevéssé ápolt, gondozott területe nem mindenkinek a szeme fénye. Meg- és kidőlt sírkövek, körülöttük gaz és fű.

Most a kietlenség van, és talán ez az, amitől különlegesebb a kiszombori sírkert ezen szeglete. Túlzások nélkül állítható, hogy egyáltalán nem hajaz a sztereotipikus vidéki magyar temetőre. Egy galamb repül át a kopárság fölött, másnak esze ágában sincs ide eljönni. Ha messze nézünk, a temető használt részében, ahol betonjárdákat öntöttek a sírok közé, elvétve kerékpárok állnak letámasztva. Mindegyikhez egy-egy néni tartozik, ők gondozzák szeretteik nyughelyét, itt mégsincs senki, itt már nem szeret senki.

Valahol errefelé fekszik Hadfy Imre vitéz is egy hősi halottakról szóló adatbázis szerint. Ő a császári és királyi 5. bécsi gyalogezred hadnagya volt 1875-től, részt vett Bosznia-Hercegovina okkupációjában, Szarajevó és Livno bevételében. Az I. világháborúban az orosz fronton a 39. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka is volt, hadteste élén Erdélyben küzdött 1917 végén, az olasz hadszíntéren. A faluban halt meg 1936-ban.

Kiszomboron tudják, hogy a temetők köré nem kerítés való, hanem a természet, ezért itt egy gyönyörű fasorral vették körbe a telket. Ezen túl pedig földút, nádasok, tavak, és a végtelen termőföldek jönnek. Nincsenek zajok, friss a levegő, így aki ellátogat ide, annak mindenképpen ajánlott egy séta a kert körül is.

A Szegeder Túrablog helyszíneit térképre is tesszük, ami ide kattintva érhető el.

Sehol egy virág, egy mécses, és sokszor azt sem tudni, pontosan hol fekszik az elhunyt, hiszen tényleg csak keresztek állnak ki a földből, és gyanítom, hogy néhol ezek már hiányoznak is. Amelyek mégis megvannak még, érdekes elrendezésben hálózzák be a sírkert keleti felét: néhány egy sávban, közel egymáshoz áll, aztán akár tíz–húsz métert is sétál az ember, mire a következőkhöz ér.

A sírokra írottak olvashatatlanok, néhány kivétellel. Siskovics Etel 1903-ban, Balázs Bálintné 1948-ban került végső nyughelyére. Abban sem vagyok biztos, hogy csak annyi sír lenne, ahány sírkő, hiszen vannak sérültek, megdőltek, és olyanok is, amik már a földbe lapulva fekszenek. Néhány keresztet halott ágak ölelnek át, és a földön is sok helyen utalnak vágott ágak arra, hogy itt nemrég még a természet volt fölényben.