Kórkép

Beléptem a húgyszagú váróterembe. A fejem fájt, a szemeim égtek, mellkasom inkább méhkas. Leültem. Vártam. Izzadni kezdtem, levetkőztem. Tíz óra. A doktor már két órája rendel. De mozgás az nincsen. Levegő se nagyon. A szomszédos padsoron véres vatta és tízcentis hajszálak. Felhúzom a pulóverem ujjait. Olvasom a plakátokat. Krákogás és köhögés a sarokból.

Zoltán, negyvenegy, biztonsági szakember, hatalmas szívvel – állítja a plakát. Marcsi, kisnyugdíjas, a falu kedvence. Peti, autószerelő, őstehetség. A kullancs pedig nem válogat. Láttam, sőt, írtam már rosszabbat. Mondjuk lehettem vagy tizennégy, de hát az embernek be kell ismernie, ha.

Fúró kezd berregni. A gyomrom összeszorul ilyenkor. Járókeret csattogása balról. Nem látom a mellettem tornyosuló oszloptól, szerencsére. Nyögések, huppanás. Feltűnik. Járókelő csontváz, bézs ing, lakkcipő. Néhány szál zsírban tocsogó haja hátra fésülve lassan elfogyó koponyáján. Biccent. Biccentek. Ha biccentenek, megtanultam gyerekként: vissza kell biccenteni. Esetleg lehet tátogni is valamit, ha nagyon muszáj.

A túlsúly hatvannyolc százalékban hozzájárul az inkontinenciához. Le kellene fogyni, mielőtt. Bár addigra már minek. Merjen beszélni. Pont erről szoktak a magyar férfiak. Éppen erről. Kijön az asszisztens. Egy kövér férfi pattan elé.

– Beutalót kérnék – kezdi, majd halkabban folytatja – az urológiára. A nő néz. Visszakérdez. A pacák kénytelen hangosabban mondania. Érzem rajta, hogy hallja és érzi minden egyes férfitársa megvetését. Fülei vörösek lesznek. Az asszisztens bólint, körbenéz és bezárja maga mögött az ajtót. A kövér fickó lomhán visszaül a padra. Fülei még mindig izzanak. Megpróbálta, de kapufa lett és öngól.

Az öreg hátrabillenti a fejét. Lassan felém fordítja. Dermesztő látvány. Izzadok, levetem a pulóverem. Megdörzsölöm a szemeimet. Megvakarom az orromat, krákogok párat, lenyelem a turhát. Kiköpni mégse lehet ide, még ha azt is akarnám.

A fúró elhallgat. Egy rekedt, remegő hangú öreg hang csendül fel a túlsó sarokból.

– Harminckilencben kezdtem pecázni, gombostűvel! – jól kiemeli a gombostű szót, mindenki értse és előre tudja, mi is a mondandó lényege – Nem ám százezres botokkal! – nincs érdemi reakció. Valaki kifújja az orrát. A terem visszhangzik.

– Két évem van a kilencvenig – folytatja – az asszonynak egy, most szedték ki valamijét, jövőhéten jön haza, bár még nem tudjuk, hogyan.

– Gratulálok – feleli egy középkorú női hang. Az öreg nyögdécsel párat.

– Hát így megy ez már, na – mondja és kacag. Sétabot kopog. – Viszlát – mondja, szinte hallani, ahogy visszabiccentenek. Az ajtó nyikorog. Berongyol egy fiatal nő.

– Az orvosra várnak? – kérdezi. A hamarost szétfoszló öreg lassan előre biggyeszti súlyos fejét és halkan, fogtalan ínyei között kipréseli, hogy igen.

– Akkor előre megyek, nekem csak egy aláírás kell, a doktor úgyis most jön csak.

Negyed tizenegy múlt. A lőfegyvertartási orvosi engedély ára a mindenkori törvényi előírás.