Kádár népe él, és feljelent, mielőtt bármit is kérdeznél

Hétfő délután, a bevásárlásból hazafelé az év eddigi legnagyobb monszunjának közepén találtam magam. Hirtelen nem is tudtam, hogy mitévő legyek, de az autó volánja mögött töltött másfél perces agyalás után úgy döntöttem, hogy bevégeztetett. A garázs a lépcsőháztól túl messze volt, a tüdőgyulladás nem pálya, így a kocsit a lakáshoz legközelebb eső ponton helyeztem el, ahol az másokat nem zavar. Ott is maradt éjszakára.

Másnap a jármű még mindig ugyanazon a megszentelt, néhány négyzetméternyi, jó magyar földön pihent, ahol hagytam. Időközben kicsit benőtte a gaz és az ég madarai is belakták, hogy rohadjanak meg. Főleg a galambok.

A napi robotból hazafelé tekerve vártam már, hogy újra együtt legyünk. Virágos rétekre képzeltem magunkat, ahol kilincs a kézben futunk, majd a pitypangok közé heveredve vallunk szerelmünkről, de nem így lett.

Fél öt körül, mikor hazaértem, már nem volt egyedül. Látásból ismerős távoli szomszédok ólálkodnak körülötte, vetették rá buja pillantásukat, a króm fényezés félénken tükrözte, ahogy tekintetük indulattól izzik. Egyikük kezében telefon, s szája vadul nyöszögte sirámait a vonal túlvégén csüngő, vélhetően hivatalos szervnek, míg társa szilaj mód állva tartotta kordában családunk becses fétistárgyát. Izmaim elernyedtek, a fülhallgatók cuppantak, majd landoltak a földön.

Fogalmam sem volt, hogy egy kafkai perbe csöppentem.

– Valami gond van? – tettem fel a valaha volt legszebb háromszavas kérdést, melyre ékes anyanyelvünk, s nemzetünk épül. Kicsit az érzelmek is elragadtak ízes magyarságomban, de az autó tulajdonosára jégesőként ömlő vádak betoncsizmát öntöttek lebegni kész lábaimra.
– Rendszeresen itt áll! Itt, a zöldövezetben! Ide nem szabad állni! Tilos! – és már láttam is a hölgyet vörös vérbíró talárban, ahogy a hurkot lóbálja.

Túlélési ösztönömet elnyomta a sokk. Tegyek fel mindent egy lapra, vagy sunnyogjak el? Dehát a felvállalásról szólt eddigi életem minden mozzanata! Nem köphetem magamat szembe! Mi van, ha minden ami volt, mind ide vezetett?

Óvodai emlékek törtek fel. A számban éreztem a tökfőzeléket, amit nem ettem meg, hiába fenyegetett a dadus anyámmal. Ott volt a kezemben a csúzli, amivel nem lőttem rá a madárra, nézzenek le miatta a haverok, és egyszerre gördült le a nyelvemről minden szó, amivel valaha kiálltam magamért. Legyen.

Felvállaltam kis szemem fényének tulajdonjogát, és mire észbe kaptam, már a kérdést is feltettem, hogy ki van a vonal túlsó végén? Válaszok helyett azonban csak ködösítést kaptam. Beleállás és felelősségvállalás helyett csak eliszkolás; a pufajkába öltözött kutya képe tárult elém, aki bűzlő szégyenét maga mögött hagyja, de kínos performaszába belebonyolódva azért még hátravakkant valamit.

– Majd megtudja! – tett pontot a vitára.

Nem lehet így vége, így mi értelme volt? – tettem fel magamnak, majd belekezdtem monológomba, amiben a műveleti terület gyáva elhagyását firtattam. Szavaimra szavakat hánytam, kis katonáim a gondolatok hangsorokban, büszkén vonultak harcba, ám egy fenyegetően a magasba tartott mutatóujjtól semmivé vált az arcvonal. Görbe, csontos ujj. Hegyén gomolyfelhők közt villámok cikáznak. Látszott rajta, hogy évtizedek óta mutat az ég felé, körme alatt a gulyáskommunizmus jól ismert ízei. Rá kell ébrednem, hogy vélelmezett fölényem nem más, csupán kultúrmáz.

Szellemi képességeim mérőszáma egy pillanat alatt vált egyenlővé a cipőméretemmel. Egy kicsinyes, sértett, ordenáré proli lettem, és már csak fröcsögésre futotta.

– Rohadjanak meg! Szemét, vén komcsik! Ennyi örömük van az életben? A ravatalt hívogassák inkább! – szitkozódtam, de bíráimat már rég megették a lépcsőházi árnyak, az üres utcán át, majd visszaszálló átkaimmal maradtam magamra.

Percekig dohogtam. Szórtam a rontást, és egyre csak süllyedtem, sosemvolt tartásom némán gyászolt romjaim felett. Ez még mindig Kádár népe. Egy huzatos gang az ország, ahol minden házmester az úr, és én azóta is csak ülök a lépcsőn, és várom a fekete autót.