Úgy tartja a szokás, hogy a kizsírozott ügymenethez három birka kell

A jobb élet reményében magamhoz szegődtem. Elhagytam a közszférát, felmondtam, hogy egyedül, a piacon nézzem meg, mennyit is érek, ám hogy első utam a kormányhivatalba fog vezetni, azt a fene sem gondolta volna. Íme egy meghatóan pszichedelikus történet a hivatalról, birkákról és arról, hogyan szorultunk be a tizenkilencedik század legrosszabb mintáiba, és hogyan ült a vállamra dédnagyapám subája két korszak között a kormányhivatal bejáratánál.

Az új életem egyik ködös reggelén erős fejfájással ébredtem. Mire kikapartam magamat a nedves anyaméhhé izzadt matrac lázas öleléséből, a hetet verte az óra. Lassú reggeli, mosakodás szigorúan a minimumra szabva, és már a villamosmegállóban is találtam magam. A jóléti állam gondoskodik még az ilyen elfajzott zabigyerekeiről is – kongott belül anyám hangja –, menjél, kérdezd meg, mi van a munkanélkülivel! Hát a kormányhivatal felé topogtak lépteim.

Kormányhivatal, érdekes megnevezés. Ott laknak az urak! A privát helyiségek felé vezető folyosók végét gázlámpák festik jegesen kékre, és a velocipéddel közlekedő öltönyös alakok magasra emelik a kalapjuk, ha elsőbbséget ad nekik az ember. Iktatás, iktatás, adatok, adatok, a kattogó írógépek ziháló remegésétől vibrál itt a tizenkilencedik század. Így képzeltem.

A sorszámommal a kezemben vártam, hogy a következő legyek. Sehol egy velocipéd, pápaszemes polgárok, vagy a megyésispán. Üres boxok annál inkább, meg persze buzgálkodó emberek sürögve-forogva, ügyet sem vetve a széken szorongó kisemberre. A sapkámat gyűrögetve hallgattam, ahogy a másik oldalon nagy dolgok történnek.

– Jó, most én megértem, hogy a tanárok tüntetnek, de most akkor hova tegyem a gyereket? Ennek nem ez a módja! – csendült fel egy ügyintéző a plexitábla mögött.
– De most mit érnek el vele amúgyis? Miért nem tüntetnek inkább hétvégén? – érkezett az erősítés, és a hivatali dolgozók az egyetértésben egymáséi lettek.

Így telt és múlt az idő, vágtát a lapostévén felvillanó számok jelezték. Csing, csing. Újabb problémákat oldott meg a rendszer. Emberéletek váltak minőségibb, nagybetűs, élethez hasonló dolgokká, szegényes asztalokra került pulykavacsora, ahogy sorsokat kovácsoltak a hatalom üllőin, s szentesítette őket a hivatali pecsét.

– Jó reggelt, miben segíthetek? – hallatszott egy halvány hang, ahogy a nagy székbe ültem.
– Jó reggelt, ne haragudjon, de nem hallom – válaszoltam, szavaimban ott volt apám, nagyapám és dédapám minden szorongása, a doni ütközet, amikor a kommunisták lesöpörték a padlást, a rendszerváltozás.
– Mondom, miben segíthetek? – ismételte az ügyintéző tömören.
– Ööö, jelenleg két munkahely között vagyok, és az álláskeresési járadékkal kapcsolat…
– Lakcímkártya, személyi – vágott ketté úgy, hogy a mondatot már motyogva, az igazolványomra nyomott kicsi énnek fejeztem be. Ő is nézett értetlenül.
– Sajnálom, de a papírjai szerint önnek nincs szegedi lakcíme. Itt ezt nem tudja elintézni. A járásilag kirendelt hivatalba kell mennie, itt ezt nem lehet – hangzott az ítélet hirtelen, védekezni sem tudtam.
– De miért? Mármint úgy értem, itt is van internet, nem? Hálózat, adatbázis, meg intergrált rendszerek, gondolom…
– Nézze, ezt itt nem lehet. Személyesen be kell menni a lakhelyéhez tartozó járási hivatalba és… – valamit még mondott, de nem tudtam követni. Szavak szavak után, az urak beszéde, vagy talán az ősöké. Dörgedelmes varázsigék, amiktől beborul az ég, s feltárulnak a bürokrácia útvesztőinek márványkapui. Csak bújjatok rajta.

Így ment ez, nem tudtam követni. Illetve nem is követni nem tudtam, hanem az nem világlott rendesen, hogy az űrkorszak után, a huszonegyedik század közepe felé haladva, amikor napi rutinnal hasítunk atomot, szegény búsuló hivatal hogyan maradhatott ennyire magára. Körülnéztem és láttam, ahogy a monitorokat belepi a por. Nosztalgikus lendülettel csendült fel a betárcsázós modem hangja és szomorú didergés járta át a házat. Minden réginek tűnt, csak nem úgy, ahogy az a képzeletemben élt azelőtt.

Hogy ez tényleg megtörtént-e, nem tudom, mint ahogyan azt sem, hogy tényleg azt hallottam-e ezután, amit az ügyintéző mondott.

– Szerintem a legjobb lesz, ha szerez három birkát, uram, aztán menjen haza. A térségére jellemző népviselet is kelleni fog. Szedje elő a szekrényből, majd induljon el a járása felé, hajtsa csak a birkákat. A rendszer azt írja, hogy régóta nem járt otthon, komoly tartozásai vannak. Nos… először is az egyik birkát megyéspüspök jó uramhoz vigye, s kérje áldását a továbbiakra. A másodikat ispán uram fogadja majd jó szívvel, s tán megelégszik vele az elmulasztott dézsmákat kiváltandó. A harmadikat pedig – míg peckes derekán megigazította egyenpantallóját, rózsamarta arca tövében lágy félmosoly gyúlt –, nos a harmadik pedig majd a járási komáknak jár bőséggel, az majd kizsírozza az ügymenetet. Legalábbis a gép ezt mutassa.

Katatón, meredt, üresen maradt szemeim mögött századok tűntek el, ahogy a kijárat felé igyekeztem. A falon viszapörgött a naptár, s a vállamra telepedett dédnagyapám mócsingos subája. Odakint ősz volt, a fogatok csattogása között hallatszott, ahogy az érsek úr az intézmény alapkövét szenteli.