Az utolsó farkas Vásárhelyen

Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1922. február 12. – Tudom és tudja velem együtt minden tapasztalt felebarátom, hogy a telet nem öszi mög a kutya, hát bele is gyónok az ügybe, de a mi sok, csak sokacska egy kicsit. Tudtam én még Gyertyaszentelőkor, hogy baj lesz azzal a fényességgel. Mert ugy déltájban irtó szép idő volt. És megmondták régen az öreg bölcs emberek, hogy jobb, ha farkas ordit be ezen a jeles napon az ablakon, mert akkor hamar elszalad a tél.

Hiszen nem volna ez baj, csak tüzelő lenne egy kicsit több, vagy az ára volna a régi, teszem azt házhoz szállitva 2 korona mázsája az apritottnak. De az régen volt, talán csak a mesébe tartozik. Darvassy kapitánynál járt bent tegnap egy kismama. Valami becsületügybe keveredett bele, abba az irányba hajkurásszák, mint ő mondja.

— Volt-e már büntetve? – kérdezik tőle. 
— Vótam galambom, de az már elévült, mert nagyon régen történt!
— Mégis mikoriban?
— Amikor még öt pengőt kóstált egy pofon! Bizony ma már annak is felment az ára. Legutóbb is kétezer koronára taksált egyet a biróság. Igaz. Kiadós volt, de csak sokacska. Bár a vádlott azt mondotta, hogy mögért neki annyit. Pláne hogy a pénzt nem is a pofon gazdája kapta, mert a kórház számára huzták meg a viális embert.

A nagy télben azt beszélik, hogy Debrecent majd eltemette a hó és a Hortobágyon farkasokra vadásznak az urak. Hát mink éppen itt még nem tartunk. Farkast itt akkor láttak utoljára, amikor még állott a rét, meg a nagyszigeti nádas. Abból az időből őriznek néhány furcsa állatot a muzeumban, a nagy iskola emeletjén. Ott volt a kétfejü kutya is, de azt el kellett ásni, mert az oláhok leitták róla a spirituszt.

A régi világban az volt a szokás, hogy mikor a legény felszabadult, elment vándorolni. Pár napig még a mester családjánál maradt. Tegnap még inas, ma legény. Még ott a fülén a mesterkéz nyoma, de már becsülni kell. Tegezni nem lehet, a magázásra meg nem áll rá a nyelv. Ecsém, adassék ide az a szármás tál! – igy esett el a szó. Se add ide, se adja, hanem adassék. 3 év királyi városba, 3 meg a vidékre volt szánva vándorlásra.

Az ötvenes években ilyen téli napon jött haza néhai Balogh István uram, a csizmadiasegéd. A régi szegedi uton ballagott jó kedvvel, hittel. Nem volt még akkor tanya semmerre sem, csak nagy fák s a fákon varjak serege károgott. Alkonyodott már, sehol egy lélek, egyszerre megtorpan a vándor. Harminc lépésre egy irtó nagy farkas bukkant fel. Lehasalt s nézett. A foga vicsorgott s a nyelve piros volt. Vándorunk ugyancsak nézegetett előre, hátra, de sehol senki s a Hámszáritó csárda még messze van. A farkas felállt s tiz lépés avanszot csinált, akkor ujra leült. Még néhány perc s ujabb 10 lépés. A foga csattogott, a szemei tüzben égtek. Egyszerre felállt. Rugta hátra a havat, azután felüvöltött. Szervusz vándorlás, szervusz rámás csizma, szervusz világ! – sóhajtott a legény.

Ebben a pillanatban felneszel a farkas és előre hegyezi a füleit. Algyő felől száncsilingelés közeledik. Micsoda szép zene. A ködből előbukkan a szán, két subás alak benne, két jó ló előtte. Barátom, barátom! – kiált a vándor. Megáll a szán, a legény felugrik. A lovakat fogó ember, Szabó vendéglősnek az édesapja, rácsap az ostorral a farkas fülére: fenne nagy ordassa, eredj az utból! S röpült a szán. Ez volt az utolsó farkas Vásárhelyen.  

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Reggeli Ujság című lapban jelent meg 1922. február 12-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.