Amikor nem volt Szegeden mentő

Szeged és Vidéke, 1904. július 7. – Napról-napra szomoru szerencsétlenségeket kell följegyeznünk. A nagyvárosi életnek kialakuló izgató rendje sorra ontja az életnek apró drámáit, a balesetek egymás után szaporodnak és a szerencsétlenségeket előidéző okok száma mindjobban nő. Tenni erről nem lehet. A város haladásával jár ez együtt. Ámde keresni kell a módot, amelylyel a szerencsétlenül jártakon segiteni lehet.

Ugy halljuk, hogy a mentés intézménye közelebb megkezdi müködését Szegeden. A tüzoltókat már oktatják az első segélynyujtásra és buzgó orvosnövendékek fognak nekik segiteni a munkában. Örömmel jegyezzük ezt föl, ámde óhajtásunk, hogy ne késlekedjenek az intézmény életbeléptetésével. Szükség van reá. Nagy szükség. Minden percz mulasztás. A halogatás sok bajt okoz. Ma is két olyan eset történt, hogy mindkettőnél szükség lett volna a mentőkre. De még jobban kellett volna ez a Weiner Emil tegnapi eseténél. Ezt a szegény faczér kereskedősegédet megszurkálták és ott vérzett az utcza porában közel egy fél óra hosszáig. Akkor jött egy rendőr. Elpiszmogott egy pár perczig a sérült mellett és amikor látta, hogy mégsem tud az a maga lábán járni, kocsiért ment. Előkerült a 8-as számú egyfogatu. Ekkor már egy órája feküdt ott Weiner és vérzett.

— Vegye föl a kocsiba ezt az embert, – mondta a rendőr.
— Nem veszem én – mondta a kocsis.
— Miért?
— Összevérezi a kocsimat. Aztán kifizeti meg a káromat?

Ne tessék szörnyüködni és nem kell okvetlenül gazembernek tartani az egyfogatu kocsisát. Igaza volt. A vérzés által összepiszkolt kocsi kijavitása legalább 60–70 koronába kerül neki. Ki fizeti azt meg? Senki. A kocsisnak azonban mégis csak volt szive és elvitte a kórházba Weinert. Két óráig vérzett az a szegény ember, amig ápolás alá vették. Ez történt Szegeden az Urnak 1904-ik esztendejének közepén, amikor már a bácskai Verbászon is müködnek a mentők...

A mai két esetnek az elsejénél a gondatlanságot kell megrónunk. A cselédekre bizott kicsiny gyermekek életét kell siratnunk. Nem a szülők mindig itt a hibásak, hanem az élet gondja, amely elvonja az anyát a családtól. Sándor Hugó a bőripari szövetkezet alkalmazottja és ott könyvelőnő a felesége is. Tizenhat hónapos Emil fiukat Kecskés Fáni cseléd gondjára szokták bizni. Persze a cselédnek egyéb gondja is van. Főz, takarit. Ma is ott maradt a gyerek a konyhában, a leány meg lement az udvarra vizet huzni.

Amikor visszament a konyhába, a kis Emilke egész ruhácskája lángokban volt. Pár pillanat és a gyermek összeégett. Valahonnan egy pakli gyufát szerzett és meggyujtotta azokat. A ruhája meggyuladt és délben a kis gyermek a sulyos égési sebekben kiszenvedett.

A másik esetnél már éreztük a mentők hiányát. Tombácz Ferenczné Nyil-utcza 56. sz. a. lakos ma elindult a piaczra. A Vám téren éppen Balázs Ambrus biharmegyei, vaskói edényárus kocsija mellett kellett elhaladnia. A kocsiból kifogott ökrök éppen pihentek, amikor az asszony arra ment. Az egyik állat azonban fölugrott és Tombácznét szarvával ugy megsujtotta, hogy az megszédült. Az asszonynak azonban senki sem ment segitségére és maga haladt a város felé, hogy majd segitséget lel. Folyvást roszszabbul érezte magát, de egészen a Kárász-utczáig csammogott, ahol összeesett.

Ott azután összesereglett a nép és Machold Miksa dr. orvos jött elő, aki az első segélyt nyujtotta az asszonynak, akit azután hazaszállitottak lakására... Ezek az adatok egy nap szerencsétlenségi krónikájából.

Ez a cikk eredetileg a Szeged és Vidéke című lapban jelent meg 1904. július 7-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon. A rovat további cikkei itt olvashatók.