A két szék közt földre esött leány

Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1906. december 27. – Érdekes esetről suttognak a kiváncsiak Susánban pár nap óta. Az esetnek szereplői egy jobbmódu fiatal ember, bogárszemü felesége és egy fiatal legény. A dolognak egy kis előzménye is van, nevezetesen a menyecskének, mig leány volt ugy a férj, mint a most szenvedő alanyként szereplő ifju csapták a szelet. A leány vonzódott mindkettőhöz, végre azonban a gazdagabb lett a győztes. Multak az idők s már másfél év eltelt, felejteni akarta a menyecske a másik legényt, de nem tudta. Férje távollétében magához kérette s mig a férj távol volt, addig övék volt a világ.

A mit sem sejtő férj gyöngéd szerelemmel vonzódott ifju feleségéhez, aki látszólag szintén teljes odaadással viseltetett a férj iránt. Szerelmüknek gyümölcse is lett, amennyiben a nyár utólján a gólya egy aranyos kisfiut hozott a házhoz. A férj boldogsága most már kettős volt és boldogságának talán soha se lett volna vége, ha a szomszédok – kiknek számtalanszor elbeszélte határtalan boldogságát –, el nem árulják neki az asszonynak viseletét, ezt azonban semmiáron sem akarta hinni a férj, de a féltékenység mégis tanyát ütött szivében.

Ettől kezdve nem volt sem éjjele, sem nappala, mindig az járt az eszében, hogy meg van csalva. Tettre határozta el magát, kérdőre fogja vonni az aszszonyt. Be ment feleségéhez az elkészitett tervvel, de ott tárt karokkal fogadtatva – nem mert szóltani, elfelejtette, hogy mit is akart mondani a feleségének s ez megtörtént, 2-szer, háromszor, 10-szer is. Vasárnap igy szólt feleségéhez:

— Jön a karácsony fiam, nekem Szegeden ugyis dolgom van, mit hozzak neked, meg a kis Lajoskának?
— Nem kell nekem semmi, csak maga – felelt az asszony – de haza jöjjön ám mihelyst végzett, ne maradjon soká oda!

A férj másnap elment, az udvarló az asszony üzenetére rögtön ott termett. Nagy teás vacsora volt a háznál. Bizalmas kettősben gyorsan telt az idő. Egyszerre mint a tiszta égből lecsapó villám, kopogás hallatszik az ablakon s utánna a beszéd:

— Nyisd ki fiam hazajöttem már!

Ugy az asszony, mint a gavallér halálra ijedtek.

— Mindjárt, várjon egy kicsit, hadd öltözök föl! Kiáltott ki rémülten az aszszony!

Ez alatt a gavallér elképzelhetetlen gyorsasággal összeszedte magát s kisurrant az udvarra, azonban csak kint vette észre, hogy az óráját a sublót sarkán hagyta, amit a szobába lépő férj rögtön észrevett, s most már kitört belőle az elkeseredés.

— Kié ez az óra, asszony?

Hörgött a dühtől elkábultan s az asszony állott, mint egy szobor, alig hallható hangon motyogta:

— Mögcsaltam, mögcsaltam, verjön mög az isten érte!

A megcsalt férj mint egy kőszobor, ugy állott a szoba közepén, hullt a könnye, mialatt fogai közül sziszegte:

— Verjön bizony, mert én nem bánta... hanem szedd össze a holmidat, legyen lak, a tied minden, hagy mönnyek el, ugy, hogy soha többé még hirt se halljak felőlled, szedjed gyorsan, nem akarok egy perczig se a közeledbe lenni, nyomorult. És összeszedte a ruháját a férjének az asszony, az pedig hátára vette, kisfiát megcsókolta s eltávozásakor csak annyit mondott:

— Neveld föl a kis fiam, te cudar, majd érte jövök!

S elment, karácsony szent estéjén. Azóta nem tudják, hol, merre jár!

Ez a cikk eredetileg a Vásárhelyi Reggeli Ujság című lapban jelent meg 1906. december 27-én. Napszemle rovatunkban korabeli helyi és országos lapokból válogatva mutatjuk be, miről olvashattak a szegediek harminc, száz, vagy éppen százötven évvel ezelőtt, ezen a napon A rovat további cikkei itt olvashatók.