Lassan felnő a Grasahu, a kis fesztivál az üllési pusztában

Tavaly elkövettük azt a hibát, hogy az utolsó napon látogattunk ki a nyár legkisebb hippi mulatságára, a Grasahura. A dolog inkább hatott egy belsős kör házibulijaként, mint egy olyan fesztivál csírájának, ami majd az évek során meghozza a gondos kertész munkájának áldott gyümölcsét. Akár a vendégszám tekintetében. Most viszont az első napon néztük meg a Grasahut, aminek kollégánk, Bába Csanád is a szervezői közé tartozik.

A fesztiválnak idén is az Üllés melletti Pusztaszínház adott otthont, még augusztus 17. és 19. között. Olyannyira eldugott ez a hely a Google Maps számára, hogy a tavalyi utunkhoz hasonlóan most is sikerült egy kisebb kanyarral érkeznünk: földutakon hajtva át a szomszéd megyébe, majd az erdőkön keresztül, kidőlt fákat futóhomokban kerülgetve értünk végül a célunkhoz.

Első ránézésre nem sok minden változott itt az elmúlt évhez képest. Legelől parkoló, majd a sátortábor, végül a hatalmas terület a Pusztaszínház épületével. Kicsit bentebb merészkedve már nyilvánvaló volt, hogy idén jobban éltek a hatalmas puszta adta lehetőségekkel és számos újítással is készültek: a chillezős páholy most is adott volt, de kiegészült a hely egy kávés bódéval is, valamint egy hátsó színpaddal, amit a szervezők saját kezűleg húztak fel.

Az immár két helyszín nagy lépcső egy ilyen kis fesztiválnak, ez már a kamasszá válás útja, és azt mutatja, hogy komolyan veszi magát. Egyik színpadon az élőzenére rophatta a színes hippiközönség, a másikon meg az elektronikus prüty-prütyre mehetett az elborulás. Kiváltképp jó megfontolás volt, hogy az új “színpad” a telek végére került, így a ködfelhőben imbolygó sötét éjszakában a sátor úgy hatott, mint egy kis technooázis a végtelen semmi közepén.

Az élt a fejemben, hogy a Grasahu egy nagyívű hippi semmitmondás, és mivel a lineupon szereplő nevek közül szinte semmit sem ismertem, nem volt, ami ennek ellenfeszülne.

Aztán elkezdett játszani a Not The Bees, és nem is volt több kérdésem.

A srácok által produkált zenei káosz a beleoltott dögös ritmusokkal és a szaxofonnal eléggé frissítően hatott este kilenc felé, és a borongásba átcsapva később a Lucy Dreamin' végtelen melankóliája is jól állt a Pusztaszínháznak, amit végül a Duckshell tinglitangli tánczenére hajazó reggae-is skája vezetett le.

A pulthoz érve ambivalens látvány fogadta a csellengőket. A sörök valahol 750 és 950 forint között helyezkedtek el, ami mondjuk nem annyira király, de a borok decije 350 volt, és idén repohárral is készült a fesztivál. Ezek mondjuk egy Grasahu-logót elbírtak volna, ami úgy tudom, tervben volt, csak a szervezők rendelték meg későn a poharakat, így idő nem volt a kivitelezésre. De vega kajára igen, ami szintén az elfogadható árkategóriában mozgott, mondjuk a pizza megint túl volt sózva egy kicsit.

Az alapvetően jó hangulatú estét csak az a végtelen mennyiségű fekete bogár árnyékolta be, ami előszeretettel úszott a fény felé. A kiállításnak helyet adó jurta is tele volt, és ha az ember egy pillanatra egy random padon megpihenni vágyott, rögtön

bekúsztak a ruhája alatt a legkisebb testnyílásokat is megtalálva,

idézve fel Philip K. Dick Kamera által homályosan című művének ikonikus jeleneteit. Így folyamatosan mozgásban voltunk, amihez kiváló terepasztal a sötétbe takarózó langymeleg puszta.

A résztvevőktől később megtudtuk, hogy a fesztivál a szombati napra önműködővé vált. Hogy kényelmesebb legyen a jelenlét a hátsó sátornál, a szervezők összedobtak oda is egy pultot, így nem kellett már a pajtáig szaladgálni, ha megszomjazott az ember. Ez sajnos nem volt hosszú életű, a sátor miatt két szomszéd is ráhívta a rendőröket a fesztiválra, így először a zene lett halkabb, majd végül a bulit is lelőtték itt, és az utolsó napon már csak egy helyszínnel ment a hacacáré.

Idén a zenekarokra egy-egy koordinátor is jutott, akik a helyszínen kísérgették és informálták a tagokat, amit a fellépők meg is köszöntek. Hogy lehet a dolognak jövője, azt az is mutatja, hogy

a háromnapos bérletek tekintetében duplázott az esemény

tavalyhoz képest, ilyenből közel 100-at adtak el. A napijegyeket viszont kevesebben keresték, de így is átlagban 200–250 ember bulizott egyszerre Üllés határában.

Az út még ugyan hosszú, de jó irányba tart a Grasahu. Hazafelé azon tanakodtunk, hogy milyen menő lenne később Üllést és a környező mezőket, erdőket is bevonni a fesztivál vérkeringésébe egy olyan koncepció szerint, amivel akár hasznosan is eltöltheti a vendég a délelőttök halott óráit. A lehetőség sok, és úgy látszik, hogy tettrekész fiatalokból sincs hiány, szóval hajrá.