Az önkormányzatnál dolgozó egyik barátom nagy lelkesedéssel mesélte egy közös chatben még néhány héttel ezelőtt, hogy újabban egyre többet jár a Városháza alagsorában található menzára, és izgatottan várja, milyen lesz a következő ebédje ott. Erre azonnal felkaptam a fejem: van egy menza a Városháza alatt, amiről még soha nem hallottam? Azt hittem pedig, ismerem már ennyire az épületet, ahol ücsörögtem már Botka László irodájában interjún, és ahol a végeláthatatlan közgyűlések során mindig felmegyek a toronyba csodálni a várost.
De a menzáról soha nem hallottam még. Ráadásul a föld alatt van, ami tovább fokozta izgatottságomat, minek hevében fel is tettem a nagy kérdést kedves ismerősömnek: külsősök is ehetnek ott? A válasz egy határozott igen volt, aminek megörültem, a dolog azonban nem ennyire egyszerű, át kell ugyanis előbb vergődnünk a városházi bürökrácia útvesztőjén, hogy az első adag csodálatos paradicsomos burgonyafőleléket a menzás porcelántányérban kimerjék elénk.
Azt hihetnénk, hogy egy a belváros közepén található menzára csak úgy besétál a városi polgár, kiválaszt egy számára szimpatikus fogást, kifizeti azt, majd leül egy asztalhoz és jókedvvel elfogyasztja. Nem így van ez a városházi menzán, ahol előre le kell adni a következő havi ebédigényt, ami lássuk be, nem egy egyszerű menet: ki tudja megmondani, hogy mondjuk egy hónap múlva csütörtökön épp mihez lesz kedve ebédre? Vagy egyáltalán, hogy menzázni lesz ingere, vagy inkább eszik egy szendvicset? Vagy hogy beteg lesz-e otthon?
De nem volt mit tenni, bevállaltam minden kockázatot, és május derekán leadtam a rendelést, hogy mit fogok ebédelni majd három héttel és két nappal később:
daragaluskalevest, fasírtot, paradicsomos burgonyafőzeléket.
Választhattam volna még csirkepörköltet csőtésztával, esetleg sült oldalast burgonyapürével, de igyekeztem a leginkább autentikus menzakajára voksot tenni, ezért esett választásom a „B” menüre.
Fotó: Szűcs Dániel / Szegeder
Aztán eljött a nap, egy június eleji csütörtök, amikor kereken délre a nagy sárga ház elé vonultam, aminek udvarából nyíló lépcsőn közelíthető meg az 1980-as évek erdei iskoláit idéző alagsori menzakatakomba. A tányércsörömpölés már az udvar szintjéről hallatszott, így tudtam, jó helyen járok, és erre csak ráerősített az éppen ebédjét kanalazó Mihálik Edvin zöldváros tanácsnok is, akinek képe leérve fogadott.
„Fontos trivia, hogy aki most van ebédes néni, az sok levest szokott adni, a másik meg keveset” – vezetett be a titkos menza életének apró rejtelmeibe barátom, akivel érkeztem. Ebédjegyem leadása után aztán megkaptam a fehér műanyag tálcára helyezett menzatányérba szedett levest és másodikat, amit az asztalig sikerült is nem elhanyagolható mértékben kilögybölnöm: újra igaz menzás lettem, épp úgy, mint amikor hatodikban az ölembe borítottam egy teljes, érintetlen adag milánói makarónit.
Fotó: Szűcs Dániel / Szegeder
Az étek – menzás skálán mérve – jó, ízletes volt, az adagok bőségesek, az árak alagsoriak. Az akár két étkezésre is osztható adag ebédért 1240 magyar forintot kértek el mindössze, a helyi csinovnyikoknak és a nagybetűs politikusoknak pedig még ennél is valamivel kevesebbért mérik a merni valót.
A daragaluskaleves bőséges volt, jó forró, és kissé talán sósabb a kelleténél. De ezen túl kellett esni, és jött a fénypont, a paradicsomos burgonyafőzelék és az annak nagyjából a közepén elhelyezett, tekintélyparancsoló fasírtgolyó. A főzelék enyhén édesre kerekedett, ami nem vált hátrányára, a fasírt pedig, nos, menzás fasírt, se nem több, se nem kevesebb. Tökéletes.
Hogy rendszeres vendég leszek-e a városházi menzán, még nem tudom, de gyanús jel, hogy ahogy befejeztem ezt a cikket, már bújom is, hogy mi a júliusi kínálat, és adom is le a rendelést.