Alföldi metropoliszból olvadó város a határ szélén

Gyakran teszik fel a kérdést Szegeden, hogy mi lett volna, ha nincs Trianon? Ez természetesen nem mondható meg konkrétan, de „ha Szeged pozícióját tekintjük, mégis azt vélem, hogy nem alakult volna lényegesen másképp Szeged sorsa – mondja Bajmócy. – Vélhetőleg akkor is vesztett volna pozíciókat az ország ipari szempontból kedvezőbb helyzetben lévő nagyvárosaival szemben, és nyert volna a nála kisebb, még inkább agrárjellegű városok vonatkozásában. De ez persze csak fikció”.

Bajmócy szerint Szeged itthoni pozíciói is érdekesek. „Nyert Péccsel és Miskolccal szemben, de az eggyel kisebb szinten lévő városok vonatkozásában már nem ilyen kedvező a helyzete. Győr, Kecskemét, Székesfehérvár biztosan sikeresebbek, mint Szeged, bizonyos tekintetben Nyíregyháza is. Az oka furcsamód megint csak az ipar. A rendszerváltozás utáni visszaesése Szegednek kisebb, mint sok iparosodottabb nagyvárosnak, ugyanakkor azok a funkciók, melyekben Szeged kifejezetten erős (felsőoktatás, egészségügy, kereskedelem) felértékelődtek” – fogalmaz a szakember.

Szerinte ahogy azonban egyre fontosabbá vált az ipar, úgy veszít Szeged ebből az előnyéből. Kezdetben a Dunántúl északi fele tűnt ilyen téren nyertesnek (Győr, Székesfehérvár), majd később már Kecskemét, legutóbb pedig Debrecen és Nyíregyháza is. Az elmúlt pár évben e folyamatok felerősödtek, az iparnak még inkább nőtt a szerepe, a szolgáltatásoké (oktatás, egészségügy) pedig csökkent. „Így az az előny, mellyel Szeged rendelkezett 1990 után, egyre olvad.”

A Szegedre bejelentett nagy autóipari beruházás, a BYD ebben jelenthet változást Bajmócy szerint, ugyanakkor a helyzet nem ennyire egyszerű. „Európa nagy részén egy Szeged méretű, Szegedhez hasonló funkciójú város jelentősebb ipar nélkül is kifejezetten dinamikus és sikeres lehetne. És láttuk azt is, hogy az iparnak hosszútávon van árnyoldala is. Pécs vagy Miskolc az 1950-es években kiemelkedően sikeres volt, de 1990 után épp ez ütött vissza. Ma, rövid-, és talán középtávon is az új ipar a siker kulcsa, a hosszútávú hatások azonban itt is kérdésesek.”

„Szeged népességszáma csökken, ahogyan az országé is. A demográfiai folyamatok nem javulnak érdemben, fel kell készülni a hosszútávú, jelentős természetes fogyásra.” Bajmócy Péter szerint e fogyást országos szinten lehetne kezelni, de valójában a jelenlegi komoly kormányzati intézkedések is csak arra elegendők, hogy valamelyest fékezzék a fogyást, vagyis egészen pontosan arra, hogy ne romoljon még inkább a helyzet.

Egy település ebben keveset tehet, erre nincsenek meg a forrásai. Amit talán igen, hogy a lehetőségekhez képest megpróbál élhető, szerethető várost létrehozni, és ebben Szeged jól áll a kutató szerint, a város általában népszerű a nem-szegediek körében, a Szegedre költözők pedig nagyobb arányban szeretik meg a várost, mint nem. A felsőoktatás és az egészségügy krízisei azonban nem segítik Szeged hosszútávú fejlődését.

Mivel a halálozások száma továbbra is meg fogja előzni a születésekét Szegeden is, így a népességszám stabilizálása csak beköltözésekkel, illetve az elköltözések mérséklésével érhető el, figyelmeztet a szakember.

Növekedést a bevándorlás hozhat

Az elköltözések egy része a város közvetlen környékére, a közeli falvakba történik, ezt hívják szuburbanizációnak. A környező falvak, kisvárosok növelik népességüket, de e folyamat jövőbeli trendjei is bizonytalanok. A szuburbanizáció fő időszaka Szeged környékén is az 1990–2005 közötti időszakra tehető, aztán szinte leállt. Országosan 2016 után újraindult, Szeged vidékén is, de itt nem túl nagy sebességgel.

„A Szegedről kiköltöző emberek nem vesznek el teljesen a város számára, hiszen bár nem itt laknak, de a szolgáltatások jelentős részét továbbra is itt veszik igénybe. Az ország távolabbi területeire vagy külföldre történő költözés az igazi veszteség a város számára” – mondja Bajmócy.

És a beköltözés? Az egyik lehetséges terület Szeged tágabb vonzástérsége, Csongrád-Csanád vármegye és Békés déli részei, melyek továbbra is népességkibocsátó területek. Bajmócy szerint a kérdés, hogy Szeged marad-e elég vonzó, hogy az onnan elköltöző emberek a várost válasszák. „Ez mindenképp kulcskérdés lehet a jövőben.”

Az 1950-es években megfigyelhető volt egy jelentős, körülbelül 12 ezer főt, tehát közel 20 százalékot kitevő népességnövekedés, ami igen pozitív fejleménynek számított. Az adatokat az sem törte le, hogy az 1956-os forradalom leverését követően összesen 679-en – köztük csak a színházból 19-en – hagyták el Szegedet, hogy külföldön telepedjenek le.

Az 1950-es évek kezdeti csendes periódusa után a városépítésben is jelentős változások következtek be, például elkezdődött a belvárosi nagyméretű tömbök feltárása és beépítése, valamint az emeletráépítések, amikor számtalan eklektikus belvárosi bérház kapott egy vagy két új, alacsonyabb szintmagasságú emeletet.

Az átfogó, hosszútávú városfejlesztési programok is folytatódtak. 1957-ben az Építésügyi Minisztérium Városépítési Tervező Vállalata elkészítette Szeged településszerkezeti vázlattervét, majd 1959-ben az általános rendezési terv első ütemét. Ezeket a terveket Füle Lajos vezetésével készítették, aki Budapesten élve irányította Szeged fejlesztését. A tervek 130 ezer fős várossal számoltak 20 év távlatában. 1963-ban egy új koncepció készült, amely immáron egy negyedmilliós város műszaki kereteit vázolta fel – ez már akkora lakosságszám, amit nemcsak Szeged, de egy mai magyarországi vidéki város sem ért el, még a későbbiekben sem.

A program a városszerkezet továbbfejlesztését, a „gyalogló belváros” megvalósítását és a Tiszával való kapcsolat kiemelését is tartalmazta, és kifejezetten táplálta optimizmusát az 1960-as évek eleji lendület és a lemaradás behozásának lehetősége.

1970-ben Pécsnél kicsivel többen, 152 ezren laktak Szegeden, míg például Miskolcon ekkorra már 181 ezren, Debrecenben pedig 168 ezren. Az évtized elején a város népessége továbbra is dinamikusan növekedett, de nem oly mértékben, mint más városoké.

A bevándorláson túl volt még egy dolog, ami ekkoriban jócskán megdobta a város népességét: megint átrajzolták a városhatárokat, úgy hogy öt szomszédos község határába került ki a „Szeged” tábla 1973-ban. Ezek Algyő, Gyálarét, Kiskundorozsma, Szőreg és Tápé voltak.

„A hazai nagyvárosok közül utolsóként Szeged is egyesül a környező községekkel. Tápéra, Kiskundorozsmára eddig is villamos járt, itt is, meg a szőregi oldalon is találhatók utcák, ahol az egyik oldal városi, a másik falusi, az egyik ház még ide, a szomszéd már amoda tartozik, és a kerítés a közigazgatási határ. A községek lakói gyakorlatilag már régóta szegediek, a városba járnak dolgozni, vásárolni, szórakozni, a rendelőintézetbe, kórházba, a gyerekek pedig tanulni” – írta a Népszabadság még 1972-ben, egy évvel az egyesülés előtt.

Az ipar is egyre gyorsabb tempóban fejlődött, ekkor épült a kábelgyár, a gumigyár, és az olajipar is ekkoriban alakult ki Szeged és Algyő környékén, ez utóbbi pedig új távlatokat nyitott az ipar- és városfejlesztés előtt. A mai Novotel helyére például olajipari központot terveztek egy 20, egy 15 és egy 10 emeletes toronyházzal. Egy 1965-ben elkészült országos településhálózat fejlesztési keretterv Szegedet Délkelet-Magyarország központjaként azonosította.

Új energia Szeged fejlődésébe

A lakásigények növekedése nagy kihívások elé állította a városépítés irányítóit. Egy időben kellett a város avult lakásállományát részben felújítani, részben pótolni, új építési területeket feltárni, a közműveket jelentősen bővíteni, a közlekedési hálózatot fejleszteni és a meglévőket felújítani.

Az építési boom nem ment zökkenőmentesen. Voltak problémák, például a gázhálózat méretezése, illetve számos műemlék épület elvesztése miatt. Ennek ellenére Szeged szerencsére viszonylag kisebb károkkal át tudta vészelni a világháborús bombázások után a történelmi városmagra hasonlóan veszélyt jelentő következő évtizedeket. 1960 és 1980 között közel 4000 lakás épült a Nagykörút és a Tisza között, különböző technológiákkal és sokszor egyedi homlokzatkialakítással.

Ekkoriban a népesség alakulását jelentősen befolyásolta a lakosság korösszetételének változása is. A 14 év alattiak aránya 1960-ig növekedett, majd 1970-ig már csökkent, és utána ismét emelkedni kezdett. A 60 év feletti korosztály részaránya fokozatosan nőtt. Ezt a jelenséget az 1973-ban Szegedhez csatolt öt község befolyásolta jelentősen, ahol a 14 év alattiak aránya magasabb, az időseké pedig alacsonyabb volt, mint a városban.

Szabadka és Hódmezővásárhely azért érdekes, mert bár Szegeden önmagában sokan laktak, a közelben ez a két város volt, amelyek szintén szerepeltek a legnépesebb városok listáján, és ha hihetünk az akkori adatoknak, konkrétan követték is Szegedet. 1870-ben Szabadkán 56 ezren, Hódmezővásárhelyen 49 ezren éltek. Ezzel Szabadka a harmadik, Hódmezővásárhely a negyedik legnépesebb város volt Budapest és Szeged után.

„Magyarországon nagy város csak Budapest, mely a világvárosok közt a 18-ik helyet foglalja el, lakosság számára olyan forma mint Madrid, Amsterdam, Brüssel. Utána legnépesebb Szeged 70,000, Szabadka 56,000, Hódmezővásárhely 49,000, Pozsony 46,500, Debreczen 46,000, Kecskemét 41,000 lakossal” – írta A Hon nevű lap 1874-ben. Ahogy azonban a fenti térképen is láthatjuk, a századfordulóra Hódmezővásárhely már nem volt benne a top tízben, Szabadka pedig funkcióit tekintve nem volt jelentős.

Nem egy második főváros

De térjünk vissza Szegedre egy releváns kérdéssel. Ha ez volt a második legnépesebb város, és funkciógazdagságban is előkelő helyen állt, nevezhetjük egyfajta második fővárosnak? Ennek megválaszolásához érdemes még „megvárni” az 1879-es Nagyárvíz bekövetkeztét és az ezt követő újjáépítést.

Az árvízkatasztrófa jókora lenyomatot hagyott a városon statisztikailag is: az 1870-eshez képest az 1880-as népszámlálásra több mint 700 fővel csökkent az összeírtak száma, ami példa nélküli volt akkoriban az ekkora városok tekintetében. Nem csoda, hiszen a katasztrófában odaveszett kis túlzással az egész város. Közel százötvenen haltak meg, a többnyire vályogból épült város 6 ezer házából kevesebb mint háromszáz maradt. A katasztrófa híre az egész világot bejárta, számos külföldi lap között a New York Times is ekkor írt legelőször a városról, rögtön a címlap tetején.

A török kor után éledt újjá a településhálózat, de nem mindenhol ugyanúgy. A Dél-Dunántúlon a középkorihoz hasonlatos kisfalvas hálózat jött újra létre, a legdélebbi területeken (Bácska, Bánát) szinte semmi sem maradt. Utóbbi helyen a Habsburg udvar tervezett, sakktáblás alaprajzú, közepes méretű telepesfalvakat hozott létre.

Az Alföldön a mezővárosok meg tudták tartani korábban szerzett kiváltságaikat, így hatalmas határukban nem jöttek létre falvak. Ugyanakkor ezt a határt növénytermesztésre használni nem lehetett, hiszen a 20–30 km-re levő földeket nem tudták megművelni naponta kijárással. Később ezt úgy oldották meg, hogy a határban a földeken először ideiglenes, majd később állandóan lakott szállásokat hoztak létre: ez az Alföldre igen jellemző tanya.

Az egyes családoknak volt háza a városban és volt tanyája is, a tanyák szerves részét képezték a városnak, és ez így volt Szeged esetében is. Ez tette lehetővé, hogy nagy népességű, nagy területtel rendelkező városok alkothassák az Alföld településhálózatát, kevés faluval, ugyanakkor sok tanyával. E folyamatok ismeretében érthetjük meg azt, hogy milyen szerepe is volt Szegednek a XIX. század végén, a XX. század elején.

„Miveltség dolgában”

Az első teljes körű magyarországi népszámlálás 1784 és 1787 között zajlott, ekkor közel 21 ezer főt számoltak össze Szegeden, majd mire eljött a tízévenkénti rendszeres népszámlálások közül az első, az 1870-es, ez a szám meghaladta a 70 ezret.

Ha valaki azonban ma megnézi, mekkora volt ekkor a város népessége, egy jóval kisebb számmal, 56 ezerrel találkozik. Ennek oka, hogy 1870-ben Szeged közigazgatási területe – a „megszerzett” falvak területei okán – sokkal nagyobb volt a maihoz képest, és ez némileg torzítja a népességi adatok történeti vizsgálatát is. A városhoz tartozott például a mai Ásotthalom és Mórahalom is Várostanya és Alsóközpont néven. Szintén torzít, csak éppen a másik irányba, hogy olyan, mai szegedi városrészek, mint Kiskundorozsma és Tápé, egészen az 1970-es évekig önálló települések voltak.

A XIX. században maguk a népszámlálások, vagy ahogy akkoriban hívták, az összeírások is némileg máshogyan zajlottak: nem azt számolták, hány bejelentett állandó lakóhellyel rendelkező személy él mondjuk Szegeden, hanem hogy az eszmei időpontban az összeírás helyén hányan tartózkodnak.

A szegedi nép ekkoriban nem volt túlzottan polgárosodott. Sokatmondó adat, hogy 48 ezren sem írni, sem olvasni nem tudtak a 70 ezerből, ami a teljes népesség 68%-a, szemben Budapesttel, ahol „mindössze” 37% volt ez a szám. Persze ebben némileg torzít, hogy Szeged lakosságának nagyjából harmada külterületeken, tanyákon élt.

A többi vidéki várossal összevetve sem volt szebb ez az arány. 1880-ban a Gyógyászat nevű közlönyben írtak arról, hogy a harmadik magyar egyetem felállítására „legalkalmatosabb hely” Pozsony városa lenne Ferenc József király szerint, ennek kapcsán közölték a cikkben az olvasni–írni nem tudók arányát néhány városra:

• Debrecen: 20%
• Pozsony: 27%
• Pécs: 34%
• Kassa: 37%
• Nagyvárad: 39%
• Temesvár: 43%
• Szeged: 62%

„Szegény Szeged, miveltség dolgában, minden rokonszenvünk dacára ki kell jelentenünk, hogy a legutolsó helyen áll” – írták a cikkben. Volt azonban valami, amiben semmiképpen sem volt sereghajtó Szeged, és ez a lakónépesség. Mai szemmel egészen elképesztő, de akkor Nagy-Magyarország második legnagyobb városa volt, egyedül a néhány évvel később Budával és Óbudával egy várossá egyesülő Pest volt népesebb 200 ezer lelkével.

Akár az akkori, akár a mai területével nézzük Szegedet az összehasonlításban, 1870-ben – és még sokáig eztán is – ez volt a vidéki Magyarország legnagyobb városa, népesebb Kassánál, Kolozsvárnál, Temesvárnál és olyan, ma fővárosként ismert városoknál is, mint Pozsony vagy Zágráb.

1980 után Magyarország népessége ténylegesen csökkenni kezdett. Az 1980-as népszámláláskor 10 millió 799 ezer lakost regisztráltak, míg 1990-ben már csak 10 millió 375 ezer főt, ami 424 ezer fős csökkenést jelent.

Ezzel szemben Szeged népessége ebben az időszakban még nem mutatott tényleges fogyást. A város 1980–1990 közötti 2,7%-os népességnövekedésével a megyei jogú városok között középső helyet foglalt el. Az ugyanakkor erre az időszakra is igaz volt, hogy a város bevándorlással tudott csak növekedni.

Bálint Sándor műveiből ismert, hogy a török hódoltság utáni békésebb időszakokban a Szegedről származó vállalkozó szellemű fiatalok népesítették be a környező elnéptelenedett területeket. Ebben a történelmi korszakban ezek a szegedi emberek adtak új életet a tájnak és segítették elő annak fejlődését. A XX. század második felében a vidékről betelepülő fiatalok hoztak új energiát Szeged fejlődésébe. A város nem csak a vidéki fiatalokat vonzotta, hanem mint iskolaváros, ipari, kereskedelmi, kulturális és tudományos központ, az itt és más helyeken tanult fiatal értelmiségieket és szakembereket is. Szeged így igyekezett megújítani fejlődési energiáit, ami az egészséges fejlődés alapjává vált.

Az egész ország, így a városok is, a rendszerváltozás előtt demográfiai hullámvölgybe kerültek. Az 1990-es években tíz év alatt Debrecen népessége mintegy 9 ezerrel, Miskolcé 24 ezerrel, Pécsé 13 ezerrel csökkent. Szegeden az 1990-es évek elején tapasztalt gazdasági visszaesés, a nagyvállalatok és gyárak sikertelen privatizációja és bezárása következtében sokan elveszítették munkájukat, a nagyüzemekben foglalkoztatott vidéki, főleg fiatal nők rendre visszatértek szülőfalujukba. Az 1990-es évek közepén Algyőt elválasztották Szegedtől, és ezek együttes hatására a város népessége 175 ezerről 168 ezerre csökkent.

Szeged előnye egyre olvad

A rendszerváltozás után tovább folytatódott Miskolc és Pécs drasztikus fogyása. Utóbbi városban ez a folyamat valamelyest mérséklődni tudott, Miskolc azonban minden negyedik lakóját elveszítette az elmúlt szűk három és fél évtized alatt. Szegeden a helyzet ehhez képest jó, itt minden 11. embernek ütjük csak bottal a nyomát.

Ha azonban a teljes Kárpát-medence területét tekintjük, Szeged pozícióvesztése világlik meg, főleg a XIX. században látottakhoz képest. Ennek elsődleges oka, hogy az urbanizáció sokkal gyorsabb volt Romániában, Szlovákiában, mint Magyarországon, így a hazai városok általában is pozíciókat vesztettek. A nálunk gyorsan növekvő nagyvárosok – mint Pécs és Miskolc –  népességnövekedési üteme meg sem közelítette az erdélyi vagy felvidéki városokét. Vagyis ilyen vonatkozásban Szeged dupla hátrányba került, alföldi és magyarországi városként.

Bajmócy Péter szerint ráadásul a gyors népességnövekedést követte a funkcionális bővülés is a határon túli nagyvárosoknál, így ma Szeged már nem versenytársa Zágrábnak, Temesvárnak, Kolozsvárnak vagy Pozsonynak. Ezen városok gyors növekedésének azonban ára is van, a Szegedhez hasonló méretű városok visszaesése Romániában sokkal nagyobb volt 1990 után. A kutató szerint itt érdemes visszatérni a Szeged–Hódmezővásárhely–Szabadka trióra. Szeged a XX. század folyamán növelte népességszámát, igaz nem olyan gyorsan, mint a hasonló méretű városok. Szabadka esetében ugyanakkor stagnálást tapasztalhatunk, Hódmezővásárhely népessége pedig számottevően fogyott 1945 után. E városhármasból messze Szeged járt legjobban, és ezt jól jelezte előre a XX. század eleji településhierarchia-beli rangsor is, azaz hogy hol mennyi funkció volt megtalálható.

„Amikor 1944-ben bombázták Szegedet, két hétig nem engedtek minket haza a cipőgyárból, hogy nehogy bajunk essen. A gépteremben papírokat terítették le a földre, arra takarókat tettek, és ott aludtunk. Nagy kondérokban főztek nekünk. Amikor végül kiengedtek, a bombázások még akkor is tartottak. Soha nem felejtem el a páni félelmet, amikor megláttuk, meghallottuk a bombázókat, ahogy ötösével jöttek kicsiny pontként a magasban, majd lejjebb ereszkedtek, hogy le tudják dobni a bombákat. Lélekszakadva rohantunk a kukoricásba, bízva abban, hogy oda nem dobnak bombát, mert az épületeket célozták” – emlékezett vissza az akkor 14 éves Suvada Anna egy korábbi interjú során.

Az 1940-es évek volt az egyetlen, amikor két népszámlálást is tartottak, egyet 1941-ben, amikor 115 844 főt számoltak Szegeden, egyet 1949-ben, amikor 110 278-at. A háború lenyomata erősebb, mint a Nagyárvízé volt, nyolc év alatt több mint 5 és fél ezerrel csökkent a város lakónépessége.

A legnagyobb magyar városok közül Győr népessége csökkent a legkevésbé az évtized végére, éppen néhány száz fővel, Pécsé pedig egy kicsit gyarapodott is.

A lemaradás legfőbb időszaka

1948–1950 között újraszabták a városhatárokat, úgy, hogy 9 új község alakult Szeged mellett a város régi külterületéből, összesen 46 ezer lakossal. A majdnem 35%-os lélekszámcsökkenés olyan veszteséget jelentett, amilyet más város nem szenvedett el ebben az időben. Ezek az emberek persze ugyanúgy itt éltek a város környékén, de már nem számítottak szegedinek. A politikai és gazdasági nehézségek ellenére azonban a lecsökkent népesség továbbra is gyarapodott.

1953-tól kezdődően a lakosság száma jobban növekedni kezdett az úgynevezett Ratkó-korszaknak, vagyis az ekkor bevezetett abortusztilalomnak köszönhetően, amit némileg árnyalt, hogy a fejlődésben a többi városhoz képest lelassult Szegedről a fiatalok egy része elvándorolt.

A második világháború utáni évtizedekben az ipar szerepe igencsak felerősödött, és azok a városok, melyek sokkal több iparral rendelkeztek, sokkal több ipart kaptak, gyorsabban fejlődtek – mutat rá Bajmócy Péter. „Így Miskolc és Pécs fokozatosan közelítette meg, majd előzte is be Szegedet”, bár ebben a közigazgatási változások is szerepet játszottak, mivel amikor Szeged területe nagyban csökkent, „Pécshez vagy Miskolchoz sok környező kisebb települést hozzácsatoltak”.

Bajmócy szerint Szeged lemaradásának legfőbb időszaka az 1950-es évek volt. Ekkor volt a leggyorsabb az iparosítás, ekkor nyerhettek legtöbbet az iparvárosok, Szeged pedig ebből teljesen kimaradt, hiszen nem csak alföldi jellege, hanem a jugoszláv határmenti fekvése is gátolta a fejlesztését. Bár ekkor húzták fel a város egyik legnagyobb üzemét, a textilműveket, más nem nagyon épült. „Az 1960-as évektől már Szeged is kapott számos ipari üzemet, és megyeszékhely is lett, ám az előző tíz év hátrányát már nem tudta ledolgozni.”

Utólag visszagondolva azonban lehet, hogy ennek jó oldala is volt. A kutató azt mondja, „épp ez, vagyis a szocialista nagyipar kisebb szerepe okozta azt, hogy 1990 után jóval kevésbé esett vissza Szeged, mint Pécs vagy Miskolc, így népességszámot tekintve újra megelőzte ezeket”.

A Szeged története ötödik kötete ír arról, hogy az 1960-as évek során a mezőgazdaságban végrehajtott szövetkezetesítés (vagy más néven téeszesítés) miként volt hatással a szegedi népességszámra. A környező falvakból sok család költözött be, főleg jobb megélhetést keresve.

A statisztikák szerint mind a városba beköltözők, mind az onnan elköltözők száma magas volt ekkoriban Szegeden. Az 1950-es évek második felében a különbség a beköltözők és elköltözők száma között csak lassan nőtt, de 1959-től, a téeszesítés kezdetétől, ez a szám ezer fölé emelkedett, és 1960-ban meghaladta a kétezret.

Bajmócy szerint Szegedet mégsem nevezhetjük a kor „második fővárosának” Magyarországon, hiszen bár népességszámát tekintve tényleg Szeged volt legközelebb Budapesthez, funkcionálisan nem előzte meg a nála valamivel kisebb városok egy részét. „És ebből következik az, hogy bár egymás közelében ott volt Szeged, Hódmezővásárhely és Szabadka, a XX. század eleji Magyarország három olyan városa, mely népességszámát tekintve az elsők között volt, olyan városrégió, mint például Köln, Düsseldorf és Dortmund esetében nem alakulhatott ki. A németországi Ruhr-vidéki városegyüttes fejlődésének alapja a modern ipar volt, a Szeged-környéki nagy népességű városoknak sokkal inkább a mezőgazdaság” – összegzi a kutató.

Metropolis a határban

A századfordulóra a továbbra is második helyezett Szeged növekedése visszatért az árvíz előtti szintre. A város mai területén 1890-ben közel 72 ezren, 1900-ban 86 ezren, 1910-ben több mint 99 ezren éltek. Miután Budapest már évszázadokkal korábban átlépte a százezres határt, Szeged volt a második az országban, ahol ez összejött.

„Az alföldi metropolis, a nemzeti főváros, meghaladta lakosainak számában a százhuszezret. Tiz esztendő alatt huszezerrel szaporodott Szeged lakosságának a száma s ma, midőn a népszámlálás összehasonlitó munkája is befejezést nyert, kiderült, hogy Szeged városának 122,489 lakosa van” – idézte a Délmagyarország 1911 februárjában Lázár György polgármester ekkor még a régi területű városról mondott beszédét. Lázár kitért arra is, hogy az elért eredmény „jó része a városunkba való betelepülés eredménye”, és azt mondta, ez kell, hogy „lelkesítsen bennünket a városfejlesztés dolgában való további öntudatos munkára”.

Ekkortól azonban nem kellett sokat várni a következő eseményre, amiben csökkent a város lakosságszáma. Az 51 milliós Osztrák–Magyar Monarchia 3 millió 250 ezer katonáját veszítette el az első világháború során, ezzel a negyedik legtöbb áldozattal szembesülő ország volt. A teljes népesség közel 7%-a odaveszett. Arról nem állnak rendelkezésre pontos adatok, hogy hány szegedi teljesített háborús katonai szolgálatot, Tóth Ede és Gaál Endre Szeged a világháborúban, 1914–1918 című tanulmányában azonban azt írja, egy becslés szerint a város és határának kb. 18 ezer fia küzdött a különböző harctereken.

1915 nyarára Szeged munkaképes férfilakosságának jelentős része hadba vonult, ami mély hatással volt a városra. A Szegedről induló katonai alakulatok közül egyesek különösen súlyos veszteségeket szenvedtek el. A híres szegedi 46. Gyalogezred (kiknek laktanyája a ma a Mars tér és az Árkád között álló lakóépület, a Londoni körút 1.) állománya a legelső Isonzó-csatában, 1915 júniusában, mindössze öt nap alatt 1750 főről 439 főre csökkent. Szeged helyi háborús emlékművei közül az alsóközpontira vésték a legtöbb halott nevét, összesen 1071-et.

Az 1980-as években a Gazdaságföldrajz Tanszék jeles kutatói felmérték az akkori Csongrád megye városait és népességszám becsléseket is tettek 2000-re. Az ismert folyamatokat a lehető legnagyobb körültekintéssel vették figyelembe és a lehető legpontosabb becsléseket tették. Ez alapján 2000-re Szegedet 200 ezer fős népesség körülire prognosztizálták, ami ugye nagyon nem jött be.

„De ki láthatta akkor előre a rendszerváltozást, a gazdasági visszaesést, az urbanizáció leállását, a szuburbanizációt? Ma is hasonló a helyzet. Egy település esetében számos olyan tényező bekövetkezhet, melyek előre nem láthatók. A helyi tényezők is változhatnak, a központi kormányzat döntései is befolyásolhatják a népességszám változását. Ha érdemi változás nem történik, én Szeged népességszámának további visszaesését prognosztizálom.”

A természetes fogyás évente 800–1000 fő között mozoghat, kérdés hogy ezt hogyan tudja, vagy tudja-e mérsékelni a bevándorlás. Bajmócy szerint jelenleg nem, de ez még változhat. Mint mondja, kulcskérdés az, hogy merre fejlődik az egyetem, mint legfőbb foglalkoztató. A jelenlegi folyamatok nem a hosszútávú bővülésről szólnak, de ez is bármikor változhat. Hogyan hat a népességszámra az új autógyár? Az ezzel érkező munkaerő szerves részét képezi-e a városnak, generál-e új szolgáltatásokat, vagy nem? – veti fel Bajmócy. Kérdés, hogy tartósan Szegeden telepszenek-e le, vagy csak ideiglenesen, rövid időre.

„És ha mégis számokat kellene mondani, 2030-ra minden bizonnyal egy kicsivel kisebb lesz a népesség, mint most. 2050-re? Valahol 135 és 170 ezer fő között. Ez ugye nem egy túl jó becslés, ennél pontosabbat nem lehet.” De Bajmócy szerint talán nem is ez a lényeges, hanem hogy akik akkor majd Szegeden élnek, ők is jól érezzék magukat a városban, szeressenek Szegeden élni, mint akik ma itt laknak.

A másik kérdés pedig a külföldről történő beköltözések. Ebben Szeged kifejezetten sikeres volt a kutató szerint, mert egyrészt a határon túli magyarok alkották bő két évtizedig a Magyarországra költözők legfontosabb, messze legnagyobb csoportját, és ebben kiemelt szerepe volt a Vajdaságnak. A vajdasági magyarok esetében Szeged pedig természetes célpont, mutat rá Bajmócy.

Másrészt az egyetem nemzetköziesedése is számos beköltözőt jelent a városnak, a külföldi diákok látványa megszokott, számos szolgáltatás belőlük él. „Ez fontos lehet a későbbiekben, úgy vélem, az új autógyár munkaerőigényét sem lehet majd csak hazai forrásból fedezni, Szeged lakosságának toleranciája pedig segítheti a potenciálisan beköltöző külföldi munkaerő elfogadását egy ilyen bevándorlásellenes milliőben is. Hogy olvasztótégely-e Szeged? Talán egy kicsit jobban, mint a kisebb népességű települések, talán kissé befogadóbb, de ezt nagyon nehéz pontosan mérni.”

Mi a jövőbeli tendencia, mennyi lesz Szeged népessége 2030-ban vagy 2050-ben? Bajmócy szerint erre nagyon nehéz választ adni. „Persze lehet nézni a jelenlegi trendeket, előre lehet ezeket vetíteni 10–20–30 évre, de nagyon nagy a hibafaktor. Az biztos, hogy 10, de 30 év múlva is természetes fogyás lesz, a halálozások száma meghaladja majd a születésekét. A vándorlások becsülhetők nehezen.”

Szeged nem alkalmi csúcsonjárásnak köszönhetően volt a legnagyobb vidéki település. A következő évtizedekben is folyamatosan emelkedett lélekszáma, elsősorban a bevándorlásnak köszönhetően, a többi város ekkor még nehezen ért a nyomába. Pozsonyban ezen a ponton 46 ezren, Debrecenben 45 ezren, Aradon 33 ezren éltek mindössze.

Egy város népessége azonban nem minden. Arra már Bajmócy Péter mutat rá, hogy a népességszám és a város funkcióinak gazdagsága (pl. gazdasági, társadalmi, kulturális, oktatási, egészségügyi és más közszolgáltatások) között szoros kapcsolat van. Minél magasabb hierarchiaszinten van egy város, annál nagyobb lesz a népességszáma és fordítva, a nagyobb népességszám magasabb hierarchiaszintet is jelent. Miközben az Alföldön kívüli városok teljes népessége a város belterületén élt, városias körülmények között, városias foglakozásokat űzve, addig Szeged, vagy akár Kecskemét esetében, de Szabadkán és Hódmezővásárhelyen is a népesség harmada tanyákon lakott a városon kívül.

„Hasonló a helyzet, bár némileg kisebb mértékben, Debrecen esetében is. Ez az időszak azért érdekes, mert ekkor indult el Magyarországon a modern urbanizáció, ekkor kezdett jelentősen nőni a városok népessége, de ez nem a korábbi népességszámtól, hanem a modern funkcióktól függött. Szeged funkcionálisan is a települési lista élmezőnyében volt, egy történeti földrajzi vizsgálatban Beluszky Pál teljesértékű regionális centrumnak találta Szegedet, ilyen rajta kívül csak Zágráb, Kolozsvár, Pozsony és Kassa volt ekkor, igaz ezek között Szeged csak Kassát előzte meg funkciógazdagságban, pedig Kassa népessége csak harmada volt Szegedének.”

Debrecen ekkoriban a hierarchikus rangsorban a 7., Szabadka és Kecskemét csak az 50. hely körül, Hódmezővásárhely pedig a 90. körül volt. „Vagyis e városok népességszámukat tekintve sokkal előrébb voltak az akkori településhálózaton belül, mint funkcionálisan, ez pedig a későbbi fejlődésüket is meghatározta” – vázolja Bajmócy.

A fertőző betegségek közül a tuberkulózis volt a legkomolyabb kihívás, amikor még nem állt rendelkezésre hatékony gyógyszer ellene. Szegeden csak 1933-ban 200-an haltak meg tbc-ben, ami nem mutatott javulást a tíz évvel korábbi 190 halálesethez képest.

Lehúzott redőnyök, lezárt lakások

Mind katonai, mind polgári életekben nagy volt a veszteség a második világháborúban is. Ahogy a legtöbb magyar városban, a zsidó kereskedők, iparosok és értelmiségiek fontos szerepet játszottak Szeged gazdasági fejlődésében és társadalmi életében.

Szegeden 1944 májusában született meg az a polgármesteri rendelet, amely elrendelte, hogy a zsidókat gettókba kell elzárni, fizikailag is elkülönítendő őket a lakosság többi részétől. A gettósítás a következő forgatókönyv szerint zajlott: előbb a környező falvak lakosságát terelték be a városok zsinagógáiba, majd pár nap múlva őket, és a város zsidóit vitték a gettóba, amelyek általában tégla- vagy más gyárak voltak. Természetesen e folyamat során a zsidó lakosság vagyonát is elkobozták, a szegediek értékeit az Új zsinagógában halmozták fel. Ettől a pillanattól kezdve minden tárgyuk és értékük a magyar állam tulajdonát képezte.

A zsidónegyedben létrehozott gettó területén 8617 zsidót zártak össze, akiknek kevesebb mint fele élt korábban is a városban. A többiek a környező nagyobb városokból, úgymint Makó és Hódmezővásárhely, illetve falvakból érkeztek, bár voltak távolabbiak is, akiket például Kalocsáról hoztak.

Szegeden ha kisebb is, de volt ellenállás a vezetők részéről. Hamvas Endre megyéspüspök, aki Lőw Immánuel főrabbi megmentéséért is sokat tett, volt az egyik legnagyobb hangú, aki kiállt az üldözöttek, főleg a megkeresztelkedettek mellett. Neki is köszönhető, hogy végül 505 embert mentesítettek a deportálás alól, akik közül negyvenen külföldi követségi védelem alá kerültek, 262-en pedig egyszerűen eltűntek.

Bár sokan reménykedtek, hogy a háború előbb ér véget, minthogy a deportálás megkezdődik, ez nem így történt, 1944. június 15-én délelőtt megérkezett a parancs. Másnap reggelre mindenkinek készen kellett állnia, ekkor fegyveres menetbe verődve indultak a város szélére, ahol két gyűjtőtábort jelöltek ki. Az egyiket a Cserzy Mihály utca végén lévő téglagyárba, a másikat pedig a konzervgyár mögötti üres területre. Ezeket a szabadtéri játékokhoz használt deszkákkal kerítették el.

Vasárnap aztán, ahogyan tervezve is volt, ezrével vonult át a zsidók egy része a rókusi vasútállomásra. „Borzalmas látvány volt. Az emberek hátán batyuk, ágyneműk, ruhák, élelmiszer szakszerűtlenül csomagolva, ahogy összekapkodnak megrémült emberek valamit földrengéskor vagy árvízkor. Az áldozatokkal lehetetlen volt beszélni, csak integetni. Pedig volt köztük ismerős elég. A pályaudvarnál szigorú kordont vontak a csendőrök” – így emlékezett vissza a Szegedi Tükörben a történtekre Majtényi Béla helyi lakos, aki látta a zsidók vonulását.

A következő napokban még két vonat indult, összesen 5739 emberrel. Őket már nem Auchwitzba vitték, hanem az ausztriai Strasshofba, nagy részük túlélte, mivel sikerült egyezményt kötni Otto Adolf Eichmann SS-főtiszttel, aki a deportálások egyik fő szervezője volt. Ennek következtében a városba deportált 21 ezer magyarországi zsidó közel háromnegyede megmenekült.

A deportálásra Majtényi úgy emlékezett vissza, hogy utána „olyan volt a város, mint egy halottasház temetés után. Lehúzott redőnyök, lezárt lakások. Az emberek lelkiismerete kezdett ébredezni.” Vidéken egyébként a szegedi zsidó közösség volt a legérintetlenebb, a deportáltak közül körülbelül 1500 fő térhetett vissza.

A második világháború során nemcsak a zsidóságot érte személyi veszteség Szegeden. Bár messze nem akkorának, mint az izraeliták, a többi szegedi is veszélynek volt kitéve, például az 1944 nyárán történt amerikai bombázásoknak köszönhetően. Július és szeptember között három hónap alatt több mint ezer bomba hullott a városra. Ezek célja Szeged gazdasági és közlekedési szempontból történő gyengítése volt, hogy a város minél kevésbé tudja kiszolgálni a szövetséges hatalmakat, és hogy elvágják a Bécs és a Balkán közötti kapcsolatot nyújtó vasúti infrastruktúrát.

A két Tisza-híd is ekkor veszett oda, de emellett megrongálódott vagy összedőlt több mint 1200 épület (köztük számtalan magánház és olyan középületek, mint egyes klinikaépületek a Tisza-parton). A bombázások során megsérült 122 ember, 146-an pedig életüket vesztették.

Bajmócy Péter szerint azonban az árvíz nemcsak elpusztította Szegedet, de lehetőséget teremtett arra, hogy modern városként szülessen újjá. A korábbi időszakok gátló tényezőit, például a középkorias szűk utcákat, vagy az alacsony, korszerűtlen házakat is elmosta az ár, és a XIX. század végén Szegedet nagyvárosként építették fel szinte a semmiből.

Ennek következménye az, hogy Szeged belvárosa sokkal nagyvárosiasabb, mint azt a funkcióiból és a méretéből várhatnánk. Az építészeti értelemben vett belváros túlnyúlt a Kiskörúton, több tucat utcát jelentett, miközben a hasonló méretű Debrecen esetében a fő utcától egy sarokra már földszintes házak kezdődnek. A kutató szerint ennek a következménye az is, hogy a ma Szegednél jóval népesebb határon túli városok – Pozsony, Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Zágráb – belvárosai inkább kisebbek, kisvárosiasabbak, mint Szeged belvárosa.

Korábban a történelmi Magyarország közepén helyezkedett el Szeged, Trianon után pedig bármennyire abszurd is ez, határváros lett. Állítólag a városháza tornyából délre tekintve már a határon túlra látott az ember. Szeged ma közigazgatásilag határos Szerbiával, és éppen csak nem karcolja Romániát.

Sokan reménykedtek, hogy Szeged határvárossá válása új lehetőségeket hoz majd, de ezek a remények nem igazán váltak valóra, a város rövid és hosszú távú hátrányokkal is szembesült. A magyar gazdaság, amely korábban sajátos, de folyamatos fejlődést mutatott, megtorpant, ami kihatott a piacra, a nyersanyagbázisra és az infrastruktúrára. Szeged közvetlen környezetében számos fontos közlekedési útvonal, vasutak, közutak és víziutak váltak használhatatlanná az új határok miatt.

Trianon sokáig élénk téma maradt az országban, a Magyar Hiszekegy revíziós jelmondat alig volt a korszakban hivatalos rendezvény, ünnepség, ahol ne hangzott volna el. 1928 májusában Szegeden – a korabeli tudósítások szerint – százezer emberből álló Trianon-ellenes tüntetés volt, amikor a brit konzervatív politikus, Esmond Harmsworth a városba jött.

„Szegeden ugy érzik, azt mondogatják az emberek, hogy nagyon régen nem hatotta át ennek a városnak higgadt, kissé tulflegmatikus népét olyan hatalmas, mindent betöltő és mindenkit megmozgató lelkesedés, mint amilyennel Esmond Harmsworth képviselőt, lord Rothermere fiát fogadták a szegedi homokon” – írta a Délmagyarország.

A szegediek a lap újságírója szerint „extázisban kiabálták”, hogy vesszen Trianon, „a megafonok harsogva hordják széjjel a legtávolabbi sarokba is Somogyi Szilveszter polgármester szavait: A mi országunk halálos betegsége a trianoni szerződés…” A cigányok szünet nélkül húzták a Rákóczi-indulót, a korzó (Kárász utca) felől hirtelen csillantak fel a lovasrendőrök sisakjai, amikor a hatalmas tömeg felvonult.

Bajmócy Péter szerint Trianon hatása összetett Szegedre nézve. A város az országhatár mellé került, elvesztette vonzáskörzetének déli felét. Ugyanakkor számos fontos új funkciót kapott a város a püspökséggel és a Kolozsvárról ideköltözött egyetemmel, melyek ma is igen fontos elemei a város életének. Elvesztette vetélytársait is egy időre, részben Szabadkát, de sokkal inkább Aradot és Temesvárt, ezáltal a Dél-Alföldön komoly rivális nélkül fejlődhetett sokáig.

Trónfosztás

Az 1991-ben megjelent, Bárány Ferenc és Dudás Béla által írt Szeged története című sorozatban szerepel, hogy 1920 körül nagyjából 45–50 ezren élhettek külterületen, ami alatt ugye a tanyavilágot kell értenünk, nem a külvárosokat. Ez nem azt jelenti, hogy a valóságban ennyivel volt kisebb Szeged népessége, de jól mutatja, mekkora torzítás is világlik meg a város közigazgatási határával való játékból. Ezekben az időkben csak a belvárost 50 ezren lakták, többnyire már az árvíz után felhúzott kétemeletes, fényes palotákban és visszafogottabb lakóházakban.

Amíg Szeged egyre nyilvánvalóbb népesedési gondokkal szembesült, Kecskeméten és Debrecenben a természetes szaporodási ráta közelítette a 10 ezreléket, amit szinte demográfiai robbanásként lehet értelmezni. Szeged a korábbi évtizedekhez képest középmezőnybe csúszott a természetes szaporodás tekintetében.

Bár Debrecen népessége már 1890-től némileg intenzívebb tempóban gyarapodott Szegedénél, a két város érdekes módon csak Trianonkor találkozott. Az 1920-as összeírás szerint Szegeden ekkor még 1800-zal többen éltek, de a tendenciák tisztán előrevetítették, hogy néhány éven belül a sorrend változni fog. 1930-ra a trónfosztás hivatalosan is megtörtént, közel 4 ezerrel éltek többen Debrecenben, és hamarosan – valamikor az 1930-as évek közepén – Temesvár is beelőzött, Kolozsvárról és Miskolcról pedig szintén sejteni lehetett, hogy hamarosan beérik Szegedet.

Az 1930-as évek szegedi napilapjaiban meglepően gyakran találkozhatunk cikkekkel, amelyek időszakosan fellépő járványokról számolnak be, különös tekintettel a tífuszra, aminek előfordulása összefügg az általános higiéniai viszonyokkal és az alultápláltsággal. Szegeden is rendszeresen jelentkezett a tífusz, azonban itt kevesebb halálos áldozatot követelt, mint országos szinten. Ez arra utalhat egyébként, hogy Szeged, beleértve a nagy tanyai népességet is, jobb orvosi ellátást kapott, mint az ország többi része.

Soha nem csökkent olyan mértékben a Szegeden élők száma, amióta a népszámlálás intézménye létezik, mint az elmúlt években. 2011-ben 168 ezer fő volt a város lakónépessége (ez az adott területen ténylegesen élő, jelenlévő népesség), ami a 2022-es népszámlálásra 159 ezer alá csökkent. A különbözet egészen pontosan több mint 9 ezer fő, a csökkenés mértéke 5,5%.

Az adatok lesújtóak, a jelenség mindenkit érint valamilyen formában. Szinte mindenkinek vannak ismerősei, akik már elhagyták a várost, vagy gondolkodnak ezen. A családi fészekből kirepülő és messzebb letelepedő gyerekek, az elköltöző barátok, szomszédok, kollégák. A folyamat öngerjesztő hatása is tapasztalható: minél többen költöznek el a környezetünkből, gyakran annál nagyobb az esély, hogy mi magunk is így határozunk, főleg ha ismerőseink ugyanoda vándorolnak.

A kérdés, hogy ha annyi ember szerint Szeged a legélhetőbb nagyváros az országban, miért történik mindez? Más nagyobb városokat is ugyanúgy érintik ezek a folyamatok, vagy van, ahol találtak megoldást annak megfékezésére, esetleg megfordítására? Cikksorozatunkban a Szegedet érintő demográfiai válság mögé tekintünk be, bemutatva a jelenséget különböző aspektusokból. Aki elköltözött, miért tett így, mik vették erre rá? A jobb élet reménye, esetleg kiábrándultság az itteni helyzetből? Aki maradt vagy idetelepült annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a világ bármely pontján megállná a helyét, miért elégedett meg Szegeddel, és mik a tervei a jövőben?

Ebben a cikkben az elmúlt 150 év demográfiai változásait vesszük át. Hogyan lett Szeged a monarchiakori Magyarország legnagyobb vidéki városából – megelőzve olyan mai fővárosokat mint Pozsony vagy Zágráb – mára mindössze a hatodik legnépesebb? Hogyan hatott Trianon a város népességére? Hányan élnénk ma itt, ha nem húzódna országok határa a kert végében? Ha a Kárpát-medencében nem is, de a régióban még vezető város Szeged?

Város tanyákból

A témában való navigáláshoz Dr. Bajmócy Pétert, a Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének docensét kértem fel, aki szerint ahhoz, hogy a folyamatokat megértsük, először arra van szükség, hogy lássuk, milyen településföldrajzi környezetben fejlődött Szeged a korábbi évszázadokban, milyen eltérések voltak az ország településhálózatában.

A kutató arról mesél a Szegedernek, hogy a középkor folyamán az ország településhálózata még viszonylag homogén volt, kisebb falvak jellemezték a régiókat, és ezek központjaiként jöttek létre a szintén nem nagy népességű városok. A török kor alatt, a XVI–XVII. században ez a szerves fejlődés megszakadt, az ország településhálózata átalakult.

Ahol nem volt török uralom (a Kárpát-medence északi, északnyugati és keleti területei), megmaradt a középkorihoz hasonló településhálózat sűrűn elhelyezkedő, kis népességű falvakkal és kisvárosokkal, míg a török által elfoglalt területeken új időszak kezdődött. Itt a falvak nagy része a folyamatos háborúskodás miatt elpusztult, mint ahogy a kisebb városok egy része is. Ennek következtében a megmaradt nagyobb városok koncentrálták a népességet, ezekbe menekültek a falvakban lakók. A városok nemcsak a falvak népességét „szerezték meg” ekkor, hanem a területét is, és ez Szegeddel kapcsolatban is kifejezetten fontos lesz a későbbiekben.