Még mindig nem működik, pedig annyira jó lenne – elindult a nyárzáró SZIN

Szerdán kezdődött el a Szegedi Ifjúsági Napok, ami már lassan nyugdíjaskorba lép, mivel az ötvenötödik fesztivált szervezték meg a partfürdőn idén nyáron. Ezzel persze nem jelenthető ki az, hogy lendületét veszítette volna a fesztivál, sőt, inkább tűnt úgy, mintha még mindig egyszerre akarna mindent és mindenkit kiszolgálni, ami inkább a kisfesztiválok gyerekbetegsége szokott lenni.

Négy vagy öt éve voltam utoljára SZIN-en, még magyar alterzenerajongó éveim végén. Akkoriban persze a célnak tökéletesen megfelelt szülővárosom legnagyobb fesztiválja: minden kedvelt bandám fellépett, közel volt, olcsón megúsztam. Ezek ellenére már akkor is az volt az érzésem, hogy nincs identitása ennek a fesztiválnak, zsúfolt és nem tudom elhelyezni sehol sem a hazai palettán, mint egy wannabe Sziget, csak amíg az igazinak jól áll, hogy mindenféle zene és program van egy sokkal nagyobb területen, ez Szegeden inkább olcsó hatást kölcsönöz. A lényeg, hogy az igényeimmel együtt a SZIN nem változott meg annyira, mint vártam.

Egyik színpadból nyílik a másik

Ahogyan sétáltunk be a fesztivál területére jött szembe, amit már évekkel ezelőtt elmentettem magamban. Rengeteg színpad van a SZIN-en, ami persze jól is elsülhet, hiszen eloszlanak az emberek, mennyiségre több programot lehet felsorakoztatni, a zenei felhozatal is sokszínűbb lehet. Viszont ez a fajta fesztiválszervezés a már említett Sziget, és a hasonló méretű fesztiválok léptékében működik jól, vagyis sokkal nagyobb területen és óriási tömegnél. A SZIN nem akkora, hogy indokolt legyen ennyi színpad, én egy-két stage helyét közösségi terekkel lehetett volna kiváltani, mert azokból tényleg hiány van.

Ezen „kategóriában” viszontplusz pontot ért a Borsodi Malátabár, ami a Borsodi Nagyszínpad mellett található. Szuper volt ide leülni és belehallgatni a nagyszínpados Quimby-koncertbe, mivel nem tombolni érkeztem Kiss Tibiékre. Ezen a helyszínen két koncert között, vagy amíg várunk kedvencünkre, jól ellehet tölteni az időt egy korsó sör mellett. Az ilyen közösségi, ülős, vagy aktív pihenésre alkalmas helyek nélkül olyan a fesztivál utcáin sétálni, mint amikor az élményfürdőben bemegyünk sodrósba, ami körbe-körbe visz, és minden pontján ugyanazt látjuk.

Ambivalens érzések: hangosítás és fények

A színpadok annak ellenére, hogy sok van belőlük, rendkívül jól szólnak, hibátlanul vannak hangosítva és a fénytechnika is helytálló. A nagyszínpadon rettentő jó koncertélményt kaphatnak a kilátogatók, viszont színpadok elhelyezésében látszódott, hogy ennél jobban már nem tudják széthúzni a távolságokat, így sok helyen a jó hangosítás ellenére, amikor kisebb csönd volt, vagy két zeneszám között egybe hallatszódtak a fellépők. Különösen sajnálom a SZIN+ Garden Stég fellépőit, akiknek nem csak számok között hallatszódik bele a koncertjébe a többi színpad, hanem folyamatosan. Nem volt ez másképpen Saya Noéval sem, akinek utóbbi miatt picit élvezhetetlenné vált a koncertje, ha nem ragasztottuk a hangfalakra a füleinket.

A színpadi fények mellé sorolnám a fesztivál alap világítását is. A színpadok között konkrétan alig van fény a fesztivál területén, szinte csak a kajáspultok világítják meg az utakat. A kajások és az óriáskerék, meg a nagy lengő fémszerkezet fényeiben hirtelen azt éreztem – és itt el is érkeztünk az ismert kliséhez a fesztivállal kapcsolatban –, hogy a világ legnagyobb falunapján vagyok.

Ekkora fesztiváloknál jól mutatnak a különféle fényinstallációk vagy fényfestések, amik amellett, hogy természetesen nagy fényt adnak, még dekorációs elemként is szolgálnak és gyönyörködhetnek benne az emberek. Szomorú, hogy ilyeneket sem láttunk idén a SZIN első napján.

Megpróbálok pozitív lenni

A SZIN és a pénztárcám útjai majdnem keresztezték egymást, de végül én is a fesztivál nemhivatalos before sátrát, a Liszt Ferenc sétányt választottam arra, hogy magamba töltsek három sört. Ez persze nem azt jelenti, hogy a benti árakat sokalltam volna, de attól még, hogy nem drága, nem is olcsó fesztiválról van szó. Egy korsó sört – amit amúgy bármilyen, akár nem SZIN-es repohárba is beletöltenek – repohár nélkül ezer forint alatt tudunk például vásárolni. Ezekkel az árakkal könnyen lehet, hogy olcsóbb lett a régió egyik legnagyobb fesztiválja, mint akár több budapesti vendéglátóhely, arról nem is beszélve, hogy itt a repohár teljes árát visszakapjuk, ha megittuk az utolsót.

A fények és a kelleténél több színpadot leszámítva vannak adottságok, amiken nem nagyon lehet változtatni. Ilyen a helyszín, amit ha megváltoztatna a SZIN, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy lábon lőné magát. Ennek ellenére többet akarnak kihozni egy ekkora területből, mint amennyit lehet. A SZIN-nek szegedi fesztiválnak kell maradnia, és nem biztos, hogy össze fog jönni valaha is az, hogy az ország minden pontjáról csődülnek majd a Tisza partjára nyarat zárni, de ez lehet, hogy így van jól.