A fiam hívott reggel hatkor, hogy sürgősen pakoljatok, és induljatok – ukrán menekültek Szegeden

„A fiam hívott reggel hatkor, hogy sürgősen pakoljatok és induljatok. 1942-ben születtem, a második világháború alatt, most meg zajlik a harmadik” – meséli tolmács segítségével menekülése körülményeiről a szegedi Aranylabda Panzió legidősebb lakója, egy 81 éves nő, aki az orosz–ukrán háború kitörésének reggelén az unokáival és a lányával indult el Ukrajnából Szegedre.

A tavaly februárban kitört háború pusztításai miatt több százezer ember volt kénytelen elhagyni hazáját, a menekültek leginkább az Ukrajnával szomszédos országokban, illetve a Balti államokban keresnek akár ideiglenes, akár hosszú távú menedéket.

A 18 és 50 év közötti ukrajnai férfiak az általános hadkötelezettség miatt nem hagyhatják el az országot, ezért a külföldre menekülő állampolgárok legnagyobb része nő, illetve nyugdíjaskorú. A hontalanná vált emberek megsegítését Magyarországon elsősorban a Magyar Vöröskereszt végzi, de kiveszi a részét a humanitárius feladatokból a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és számos civil szervezet is, sőt a lakosság is aktívan segít.

A menekülteket itthon legnagyobb számban a nagyvárosokban szállásolták el, ezek közé tartozik Szeged is. Magyarország tavaly február óta többezer – egyes adatok szerint több százezer – Ukrajna felől érkező embert fogadott már be.

Szegeden a város keleti, külső részén, Tápé városrész egyik csendes, viszonylag eldugott utcájában, a Budai Nagy Antal utcában fekvő Aranylabda Panzióban él az a harminc ukrán, akit a tavaly februárban kitört háború okán sorsa végül Szegedre sodort. Az ellátottak közül csak egyetlen nyugdíjas nő beszéli a nyelvünket, mivel a férje magyar volt, ő részletesen mesélt arról, hogyan vetődött ide.

Hálásak a segítségért

A szobája komfortos, átlagos egyszemélyes panziószoba, benne szatyorban konzervek, ruhák és egy műanyag tálban hámozott krumpli ázott, mivel éppen egy ukrán különlegességet, egy pogácsához hasonló sóssüteményt tervezett készíteni. „Ukrajna keleti részén éltünk, a lányom és a kisunokám rögtön a háború kezdetekor eljöttek, azóta az unokám itt jár iskolába Szegeden, a lányom pedig itt dolgozik a Vöröskeresztnél.

Nekem akkor nagyon beteg volt a férjem és nem hagyhattam ott,

aztán meg is halt szegény, azután jöttem a lányomék után” – mondja erős ukrán akcentussal.

Az egykori könyvtárosnak először nem Szegedre vezetett útja, ugyanis Kelet-Ukrajna egyik olyan településén éltek, amit hamar elértek az orosz rakéták, és a kisunokája is nagyon félt, így ők már a háború első napjaiban elhagyták az országot. Először a határhoz közeli Miskolcra érkeztek, majd onnan a Vöröskereszt közvetítésével Szegedre, mert az elég messze van a magyar–ukrán határtól.

Az idős hölgy tört magyarral, könnyek között fejezte ki a háláját. „Én és mi, akik itt vagyunk, nagyon hálásak vagyunk a Vöröskeresztnek és minden magyar embernek, nagyon köszönünk mindent” – mondta meghatódva. Az Ukrajnát elhagyó emberek először általában Miskolcra érkeznek, mivel az ottani Vöröskereszt van a legközelebb a határhoz, egyesek ott is maradnak, míg mások választanak, hogy hova szeretnének továbbmenni.

A lehetőségek között van Budapest, Székesfehérvár, Szeged, Győr, de majdnem minden magyar városban működik ellátószervezet.

Oda mennek, ahol van munka

A menekültek minden fontos információt megkapnak, hogy a kiválasztott településen milyen körülményekre számíthatnak. „Mutatnak képet, hogy nézd,

itt ez a panzió Szegeden, ketten vagy hárman vagytok egy szobában, ehhez képest Székesfehérváron ez a lehetőség van.

És akkor mondják, hogy akkor ők Szegedre akarnak inkább menni” – vázolja fel egy vöröskeresztes gondozó, aki kiemeli azt is, hogy folyamatosak az egyeztetések a különböző városok humanitárius szervezetei között, hogy hol mennyi és milyen minőségű szabad hely van, mik a lehetőségek az ellátásra.

A panzió egyetlen férfi lakója is így került a városba. Ő korábban hidrológiai mérnökként dolgozott, most 62 éves, nyugdíjas. Eredetileg Ukrajna keleti részén élt, a háború első hónapjaiban hagyta el az országot. Először a Záhonyban kialakított menekülttáborba került, majd a Vöröskereszt munkatársai találtak egy szabad helyet, éppen Szegeden. A férfi megnézte fotókon, hogy milyen is a dél-alföldi város, és úgy döntött, hogy ide szeretne jönni.

A menekültek népszerűbb úti célja Budapest, de meglepően sokan választják Győrt és a nyugat-dunántúli lehetőségeket, a legtöbben a munkalehetőségek reményében. „A feladataink közé tartozik, hogy segítsük munkához jutni az ellátottakat, ami itt Szegeden sajnos nehezen megy, nem igazán van munkalehetőség. Ehhez képest Szentesen, Hódmezővásárhelyen szinte minden menekült dolgozik” – meséli Rákos Ambrus Tímea, a Vöröskereszt szegedi csoportjának munkatársa. Akiknek nem sikerül munkát találni, azok számára is biztosítják a szállást és az étkezést.

„Heti rendszerességgel vásárolunk nekik és osztunk szét friss és tartós élelmiszert, külön figyelve a megfelelő tápanyagbevitelre azért is, mert sok itt az idős és a gyerek, és valaki mindig megbetegszik, így a gyógyszereket is mi vásároljuk meg” – mondja a Vöröskereszt munkatársa. Az Aranylabda panzió épületében, amit a szervezet egy magánszemélytől bérel,

a 31 ellátottból 10 még gyerek, akik szinte mind óvodáskorúak,

így a Vöröskereszt és a Nemzetiségek Háza segíti gyakran a nyelvi korlátokba ütköző családokat, hogy a gyerekek is tudjanak itt óvodába járni.

Áldozatkész civilek

A gondozók úgy látják, hogy a magyar állam csak közvetetten támogatja a humanitárius szervezet munkáját, vagyis bármilyen anyagi támogatást nem egyből a Vöröskereszt számára, hanem az adott település önkormányzatának küldenek, ahol a szervezet működik, és a városvezetés továbbítja a támogatást a Vöröskeresztnek. Mindezt egy menekülteknek járó normatíva keretein belül lehet igényelni.

Ezt Magyarországon bárki kérvényezheti

arra a célra, hogy menekülteket szállásoljon el, akár a saját házában is.

A gondozók beszámolói szerint a Szegedre érkezett ukránok nagyobb részét civilek fogadták be, legtöbben az előbb említett normatív támogatás igénybevételével, de arra is van példa, hogy valaki saját költségére segítse a segélykérőket. „Szegeden a Vöröskeresztnek csak ez az egy épülete van, ahol menekülteket látunk el” – összegzi az egyik gondozó.

A szegedi panzióba szinte kizárólag csonka családok, elsősorban anyák és gyerekek érkeztek, ez nyilván az ukrajnai általános hadkötelezettség miatt van. A háború elején még megengedőbbek voltak a határátlépési szabályok, az első hónapokban az 50 év felettieket is átengedték, most viszont őket sem engedik ki Ukrajnából, mivel a háború kezdetén tartalékos honvédi besorolást kaptak.

Egyedül a nyugdíjasok és a betegek kapnak szabad átvonulást. Egyetlen esetről tudunk a megyében, amikor az apa jött a gyerekekkel. Ő Hódmezővásárhelyre érkezett három gyerekével, mert akkor még a nagycsaládos apák is átjöhettek Magyarországra.

A Szegeder együttműködik a Telexszel, hogy az olvasók Budapesten és egész Magyarországon értesüljenek a legfontosabb és legérdekesebb szegedi és környékbeli témákról és történésekről. Ez a cikk ezen együttműködés keretén belül jelenik meg a Telexen is. Ha szeretnéd, hogy még több sztorit tudjunk feldolgozni és az ország elé tárni, támogasd a Szegedert! Az eddig a Telexen megjelent cikkeink ide kattintva érhetők el.