Lanyha volt a szegedi sportélet, aztán jöttek a vívók

A 80–100 résztvevő optimálisnak mondható a klub számára, mivel az ehhez szükséges edzőknél többet nem tudnak jelenleg alkalmazni, a bejövő tagok pedig pótolják a lemorzsolódókat, így stabil a taglétszám. A megkérdezettek elmondták, hogy nem akarnak túlnőni azon, hogy

ez egy emberi kohézió által működtetett egyesület,

nem szeretnének az eredményorientáltság, és ennek kényszere alatt álló sportklubok közé tartozni.

Ahol a szegedi vívás most tart

Dr. Várnay Ernő mesélt nekünk a 70-es évek és a mai edzések, versenyek közötti különbségekről. Amikor ők kezdték a vívást még nem voltak elektronikus találatjelző gépek, ezek bevezetése a bíráskodást is jelentősen befolyásolta. Az edzéseken szerinte a gyerekekre ma már nem jellemző annyira a bemutatkozás és egymás köszöntése, de azért a hangulat és az edzések menete hasonlóan történik, főleg a felnőtt korosztályban.

Szegeden a három vívó fegyvernem közül kettőt, a tőrt és a párbajtőrt választhatják azok, akik érdeklődnek a sportág iránt. A tőr szakágat jelenleg Bakó Tamás vezeti, aki a klub történetének talán legeredményesebb versenyzője volt. Háromszor volt bronzérmes országos bajnokságon, Európa–bajnoki 4. helyezett volt csapatban és 18. egyéniben.

A felnőtt országos bronzérme után befejezte a versenyzést, és immáron hetedik éve dolgozik edzőként, jelenleg 20 gyerek tartozik hozzá. Tanítványai között több, a közelmúltban országos bajnokká lett versenyző is van, és ketten a magyar válogatotthoz is közel kerültek.

„Tudásban már ott vannak, de először tényleg el kell érniük ezeket a helyezéseket.”

– mesélte Tamás a reménységekről.

Fábián Dániel szintén tőr edzőként, és szintén a klub egykori versenyzőjeként tanítja a kezdő csoportot, ez 35 gyermeket jelent, a legfiatalabb közülük hatéves. Dániel kiemelte, hogy ilyenkor fontos a gyerek korához mérten megfelelő kiegészítő feladatokat adni, hiszen a vívás egy rendkívül komplex, fizikai és szellemi sport.

„Az alapvető cél, hogy meg tudják szeretni a gyerekek a vívást, mert egy gyönyörű sport és a legjobb motiváló eszköz a sport szeretete.”

A szegedi vívás 123 éves története jóformán csak olyan épületekhez kötődik, amikről mai szemmel nem is gondolnánk, hogy hajdan pengék csattogásaitól voltak hangosak. Feltűnik egy olasz vívómester is, akinek mind a sportág, mind Szeged nagyon sokat köszönhet, de kivándorolt olimpikonokokról és nagy feléledésekről is mesélnek a régi újságok lapjai. Ebben az írásunkban a talán méltatlanul elfeledett szegedi vívás történetét foglaljuk össze, a kezdetektől napjainkig.

A szegedi vívásról először a Sport-Világ egyik 1899-es számában tesznek említést. Az újság fejlécében innentől szerepel a Szegedi Vívó Egylet, jelezvén, hogy a kiadvány hivatalosan is az egylet lapja lett, Az Ujság egyik 1909-es cikkéből pedig már az is kiderül, hogy az 1899-es évszám az egylet alapításának éve. 1904-ben arról írnak, szintén a Sport-Világ sorai, hogy Szegednek „lanyha a sportélete”, és ebből csak kettő egylet emelkedik ki, a Szegedi Vívó Egylet és a Szegedi Testgyakorlók és Kerékpárosok Köre.

A következő írás, amely nem egy valamilyen versenyről szóló tudósítás, az a már említett Az Ujságnak egy másik cikke. Ebben beszámolnak a Szegedi Vívó Egylet fennállásnak tizedik évfordulójáról, amely alkalomra egy országos vívóversenyt is rendeztek a Tisza-szálló nagytermében, amit egy akadémiával zárták le, amely egy olyan bemutató volt, ahol a nagy mesterek is megmérkőztek egymással.

Az olasz vívómester

A cikk kiemeli Armentano Ede olasz vívómester nevét, aki a szegedi vívást fellendítette és meghatározó alakja volt majd negyven éven át. Armentano olasz származású vívómester Rómában szerezte mesterdiplomáját. Hét nemzetközi versenyen vett részt, főként Olaszországban, és minden alkalommal a mezőny elején végzett. Legnagyobb eredménye egy milánói nemzetközi verseny volt, amin közel száz vívómester vett részt, itt az övé lett az első hely. Hogy érezzük eredményeinek súlyát, pályája olyan, mintha napjainkban valaki

majdnem tíz éven keresztül tartozna valamilyen sportág élvonalába

egyéniben, nagyjából úgy, mint Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívónk.

Armentano vívását temperamentumosnak és erélyesnek írták le. A beszámolók szerint sok finom elemet viselt magán technikája, ami később, a Nemzeti Sport egyik 1920-as számában foglaltak szerint a Magyarországon a magyar vívókkal folytatott munkája során kissé kikopott, energikusabbá vált.

Ez a terem szinte egyáltalán nem volt alkalmas sportolásra, maximum három pást fért el benne. A körülmények okán a Sportcsarnok földszintjére kényszerültek távozni, ahová Gusztos Gábor segítségével kerültek egy méltó, de sajnos nem megfelelő méretű vívóterembe. A Szegedi Squash Klub volt a következő állomás. Ez egy professzionális körülményeket biztosító helyszín volt a vívók számára, de

a megnövekedett terembérlési költségeket nem tudták finanszírozni.

Az eddigi végső állomáson már hat éve folynak az edzések, ez a Szent Imre kollégiumban található, amely mind anyagilag, mind technikailag biztosítja a vívás kedvező feltételeit.

Az egyetem segítő keze

Megalakulása után pár évvel a vívó klub egy együttműködési szerződést is aláírt a Szegedi Tudományegyetemmel. Ettől kezdve az egyesület megnevezése a Szegedi Tudományegyetem Vívó Klub névre módosult, amelyet egy névhasználati szerződés biztosít.

Az elmúlt tizenöt évben Prof. Dr. Benedek György volt a klub tiszteletbeli elnöke, az ő személye teremtette meg a kapcsolatot az egyetemmel, ami

az évek során sportruházattal és felszereléssel támogatta a szegedi vívást, jelenleg pedig több egyetemista is látogatja az edzéseket.

Amiken jelenleg 80–100 gyermek, gimnazista és egyetemista vesz részt több csoportra bontva, de még a 70 év feletti vívók részvétele sem ritkaság. Norbert elmondása szerint négyéves ciklikusság jellemző a létszám tekintetében, ami az olimpia miatt van, ugyanis az olimpiák évében megugrik a vívás iránt érdeklődők száma, de ezek egy része a következő négy évben szépen lassan le is morzsolódik.

Szegedi pályafutását 1900-ban kezdte, és rengeteg kiváló vívót nevelt fel már a század első negyedében is. Városunkban ő honosította meg a diákvívást, de még hangversenyt is szervezett Szegedre operaénekes testvéreinek, Francesconak és Antonionak. Olyan akadémiákat rendezett a már említett Tisza-szálló termébe, amelyen a legeredményesebb és legnevesebb vívómesterek vettek részt, de 1913-ban már aradi és bécsi úrilányok is megmérkőztek Armentano Ede női tanítványaival.

Olyan személy volt a szegedi sportéletében, akire méltán lehet büszke a város. Megbecsültségét az is jól mutatja, hogy 1925-ben a Városháza közgyűlési termében díszünnepséget tartottak az egylet 25 éves fennállásának alkalmából, beszédet mondott az akkori főispán, és az eseményen az összes szegedi sportegylet képviseltette magát. Akkori tudósítások szerint volt olyan verseny, amelyen 250 néző vett részt, a gyerekek pedig autogrammért álltak sorba, aminek

„valószínű, hogy másnap az iskolában csinos árfolyama volt”.

Napjaink hazai versenyein talán csak a Felnőtt Országos Bajnokságokon éri el a nézőszám a 250-et, és az is Budapesten van.

Armentánóról egyik legtehetségesebb és legnagyobb karriert befutott tanítványa, az 1956-os melborune-i olimpián kardcsapatban aranyat szerző Magay Dániel így nyilatkozott mesteréről: „az igazi lovagias viselkedést közvetítette felénk, a régi tradíciókat, egy életstílust és tartást adott át nekünk és tanítványainak”. Ugyanebben az interjúban Magay elmondta, hogy mestere az 50-es években éhen halt, mert nem fogadott el senkitől sem segítséget.

Két világ között

A szegedi vívósport fejlődése a két világháború között sem szünetelt. 1924-ben nyílt meg az új klubhelyiség a Belvárosi Mozi emeleti nagytermében, az egyesületnek ekkor háromszáz fős tagsága volt. Ezt a számot és az említett helyet elég sok mai klub is megirigyelhetné, hiszen ez egy teljes komplexum volt, óriási tusoló- és öltözőrésszel, társalgásra kialakított büfével.

Ez nemcsak infrastrukturálisan volt jelentős, fontossága abban is állt, hogy ebben a társalgóban és teremben a havonta rendezett versenyeken megjelenhetett a város értelmiségi vagy tehetősebb közössége és az egyszerű sportkedvelő emberek egyszerre. Le kell szögezni, ebben a korban a vívás a jellembeli és a fizikai nevelést is egyaránt, kiemelten fontosnak tartotta, és szoros kapcsolatot ápolt, főleg a háborúk utáni években a honvédséggel is. Az első világháború után például a víváson keresztül próbálták meg csábítóvá tenni a fiatalok számára a katonaságot.

A szegedi vívás aranykora az 50-es években jött el. 1948-ban Márki Ferenc lett a ‘45-ben alapított Szegedi Postás vívószakosztályának vezetőedzője, aki az orosz hadifogságból hazatérve folytatta a vívást a Postásban. A már említett olimpiai bajnok Magay Dánielt is Márki Ferenc tanította Armentano Ede után.

A párbajtőr szakágvezető Doktor Bence szintén versenyző volt, edzői segítsége Nagy Zsolt, a klub vezetőedzője. Bence nemrég vette át ezt a pozíciót, miután az előző párbajtőr edzővel megszakadt a munkakapcsolat.

A párbajtőrözők létszáma mindig is több volt, mint a tőrözőké, de sajnos az eredmények nem jöttek úgy soha. Ebben szeretnének fejlődni, amit Norbert is a klub egyik jövőbeli céljaként említett. A 70 fős párbajtőr szakág két csoportra, amatőr és utánpótlás vívokra van osztva, és a közelmúltban szerencsére innen is érkezett eredmény, mégpedig egy országos bajnoki 6. helyezés.

Bízva a jövőben

Anyagi források tekintetében három oszlopra tud támaszkodni a klub. A tagdíjak teszik ki a költségvetés felét, ehhez jön még hozzá a Magyar Vívószövetség eredményességi alapon járó támogatása és az időszaki pályázatok, amiket a város is egyre nagyobb összegekkel egészíti ki.

Sajnos, mint mostanában oly sokan, számolnak azzal, hogy a megnövekedett rezsiárak előbb vagy utóbb őket is elérik. Bizodalmuk abban van, hogy az egyházmegye, amely a fenntartója a kollégiumnak, méltányos folytatást biztosít nekik a jövőre nézve

Olyan tehetségeket edzett még, először a Belvárosi Mozi felső termében, majd később a Kossuth Lajos sugárúton, mint Magay, Örley Szabolcs (Ifjúsági Világbajnok 1954, Cremona), Juhász Katalin (aranyérmes az 1964-es tokiói olimpián és háromszoros világbajnok), Pusztai Éva (ifjúsági válogatott kerettag, 1953), Stibi Emese (többször ért el első helyezéseket hazai versenyeken, elsőosztályban szereplő vívó volt).

Legtehetségesebb tanítványát, az ‘56-os melbourne-i olimpiáról haza már nem térő Magayt követve, végül

‘57-ben Márki Ferenc is elhagyta az országot.

Először Olaszországban, majd Brazíliában, ezt követően pedig Magay hívására az USA-ban, San Franciscóban lett vívómester. Márki távozása után az alapító, Jávorkai István vette át a Postás edzéseinek vezetését. A kezdet nem volt könnyű, de hamarosan egy új vívónemzedék nőtt fel a kezei alatt, és megint elkezdtek jönni az eredmények. 1973-ben bekövetkező betegségéig a szegedi vívók sorozatban őrizték országos első helyeiket, mind egyéniben, mind csapatban.

Jávorkai betegsége miatt az edzések száma és intenzitása is visszaesett. Az idősebb vívók elhagyták a klubot, az ‘57-es "újrakezdés" után megint fel kellett állni. Munkájában Bánkúti Sándor segítette, aki szintén fontos szerepet játszott az új vívógeneráció kinevelésében a ‘60-as, ‘70-es években. Új lendületet ‘76-ban kapott a munka, hirtelen rengeteg 8–12 éves gyermek kezdett el érdeklődni az edzések iránt. Jávorkai először a kezdő tanítványokkal foglalkozott, 1982-re már egy veretlenül vidékbajnokságot nyerő, úttörő korosztályú csapatot sikerült összekovácsolnia, aminek a tagjai Zolnay Krisztina, Sántha Bea, Dékány László, Dudás Zoltán és a Pető testvérek voltak.

Nem csak egy vívóklub működött akkoriban Szegeden. Az 1970-es szegedi vívóéletről Várnay Ernő (a Szegedi Tudományegyetem Vívóklub egyesületi elnöke) mesélt nekünk. Várnay 1971-ben, tanulmányai miatt került Szegedre és kezdett el vívni a SZEOL vívószakosztályában. Az edzéseket az egyetemi klub a Bölcsészettudományi kar Ady téri tornatermében tartotta, ami jelenleg Café Radnóti néven, kávézóként üzemel. 

A klub szakosztályvezetője Dr. Pálfy Gyula, Várnay edzője pedig Kökéndy Károly volt. Az akkori 15–20 tag között volt párbajtőröző, tőröző és kardozó is egyaránt. A két klub közül a Postás számított a "profibb"-nak, ők elsőosztályú csapatokkal rendelkeztek, míg a SZEOL másodosztályúakkal, mai terminológiával élve a versenyzőik a B kategóriában vívtak.

Ezen felül az egyik legnagyobb kihívás számukra az edzők és a humán erőforrás biztosítása. A munkatársak megbízási vagy vállalkozó szerződéssel vannak foglalkoztatva, és sajnos nem piaci fizetésekért. „Ez részben lehet jó is, mert így csak olyan dolgozik nálunk aki szereti, szívvel lélekkel csinálja, ugyanakkor ez korlátja is annak, hogy komolyabb szintet érjünk el.”

A Postás végül 2001 környékén megszűnt, mivel a rendszerváltás után a Posta nem vállalta tovább a szakosztály támogatását. A Szegedi Postás és Márki Ferencék emlékére 2021 júliusában emléktáblát avattak a volt Szegedi Postaigazgatóság Tisza Lajos krt. 45. szám alatti épületének falán, ami egykoron a vívószakosztály edzéseinek is otthont adott.

Sehol sem jó

A Postás jogutódjaként a Szegedi Vívó Egyesület 2004 nyarán alakult meg, hogy a több mint ötven éves sportmúlttal rendelkező Szegedi Postás Vívószakosztály hagyományainak megőrzésével és továbbvitelével újból fellendítsék, és tovább gyarapítság a gazdag és gyönyörű múlttal rendelkező szegedi vívást. A klub megalakulásáról és jelenlegi helyzetéről már Ferke Norberttel, az egyesület titkárával és a klub három edzőjével beszélgettünk.

Ferke a 80-as években került a szegedi vívás közelébe. Az egyetem alatt a Postásban vívott, amelynek akkor az Ortutay Általános Iskola tornatermében zajlottak az edzései, kiváló körülmények között.

A rendszerváltás utáni időszakot megszenvedte a klub, rengetegszer költöztek a vívók.

A Krúdy Gyula Szakképző Iskolába szakképzési hozzájárulás segítségével tudtak bekerülni, onnan a Gellért Szabadidőközpontba vezetett az út, ahol Gellért Ákos, egykori vívó és a klub támogatója biztosított helyet. A Gellértben nem volt fűtés, így újabb költözés következett, így kerültek a Madách Imre Általános Iskola „barakk” néven csúfolt tornatermébe.