Mi vagyunk az Analog Balaton, ti meg a nagyon szép emberek

Az Analog Balaton névvel az idei Sziget fesztiválon találkoztam először, de mivel éppen dolgoztam, a koncertre eljutnom nem sikerült. Éppen szabadnapos kollégáim meséltek róla, hogy mennyire jó bulit csináltak, ezért derültem is egyet amikor megláttam, hogy az idei SZIN-en megkapták a Borsodi Nagyszínpadot, épp csak az időzítés volt rossz.

A Szegedi Ifjúsági Napok péntekén lépett fel a formáció, 17:15-ös kezdéssel ők nyithatták a nagyszínpadot, ahová talán a korai időpont miatt nem érkezhetett túl sok bulizó. Ez egy kéttagú formáció, zenéjüket leginkább a dallamos, kicsit lelassított techno jellemzi, nagyon erős synthwave beütéssel, néhol felismerhetetlenségig effektelt gitárral megspékelve.

Ennek a végeredménye egy igazi esti elszállós produkció, ami alkalmas bármilyen közönség bevonzására, mivel bár főleg elektronikus zene, az mindenféle szélsőségtől elég messze áll. Ha analógiával kéne élnem, azt mondanám olyan volt a srácok koncertje, mint egy hűvös szellő és egy hideg sör a lemenő nyári nap fényében. Egyszerű beatek és magával ragadó dallamok koncertje volt ez.

„Mi vagyunk az Analog Balaton, ti meg a nagyon szép emberek!”

Közel háromnegyed óra alatt majdnem először szóltak így a közönséghez, amit nem lehet bunkóságnak betudni, mivel annyira egybefüggő a műsoruk, hogy számok közti smúzolással bűn lenne megszakítani. Szimpatikus, hogy amikor mégis van egy kis szünet, tömény és kedves dolgokat mondanak.

Formálisan 2013-ban alakultak, ami számomra azért furcsa, mert soha, egyszer sem találkoztam az Analog Balatonnal, a Spotify se dobta fel, és még a rádióban munka közben sem csíptem el őket soha. A zenekar történetét a recorder.blog.hu oldalról kellett kipuskáznom, ahol nem túl részletesen bár, de írnak róla, hogy Ákos és Aba hogy találkoztak először egy színjátszó táborban, hogy kezdtek el próbateremben játszani, és az is meg van említve, hogy első, 2015-ös „Ülj le azt' egyél!” munkacímű kislemezüket hogyan adták ki.

Aki itt volt, imádta, aki nem volt itt, sajnálhatja, hogy kihagyta a koncertet. Kevés olyat tudnék felsorolni, ahol egyöntetűen mindenki „szétélte” a teljes műsoridőt. A keményvonalasabb rajongók közvetlenül a színpad előtt táncoltak, akik kifejezetten csak a zene öröméért jöttek le, kicsit hátrébb álldogáltak, a beleélés még azok arcán is egyöntetű volt, akik a színpad mellett, a fűben pihentek.

„És mégis mi van ezután? Punnany Mastiff?!”

– ordította a fülembe valaki, aki külön rámszólt, hogy mindenképp csináljak képeket, mert az Analog Balaton a legjobb, amit az is bizonyít, hogy kivétel nélkül mindenki követelt egy ráadásszámot a koncert végén, és hát igen, ez egy olyan koncert volt, amiből magam is szívesen repetázok.