Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne úgy megfogni a SZIN-t, hogy abból ne egy ilyen sallangos, ez tetszett, az meg nem jellegű írás szülessen. A Paddy and the Rats-et újra szétfikázni? Annak már nincs sportértéke, és mivel az elmúlt évben komoly sikereket értem el egyes barátaim 30y-ról való leszoktatásában, új kihívások kellettek. Ezért most nézzük, hogyan néz ki a SZIN, mielőtt felkel a nap.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a SZIN-t muszájból szervezik. A fellépők minden évben a kötelező fesztiválos felhozatal, és újításait tekintve se látni olyasmit, ami vastagra húzná a fesztivál éleit, karakterében adna hozzá. Úgy tűnt, hogy a szervezők nyögnek a több évtizedes brand súlya alatt, és biztonsági játékot játszva próbálják életben tartani ezt az idők során már fogalommá nemesedett fesztivált.
Végül rá kellett jönnöm, hogy ez teljesen mindegy. Nézzük más oldalról.
Hajnaltájt, mikor már az utolsó koncert is a vége felé közeledik, furcsa érzés járja át a SZIN-t. Kívül a gépies zakatolás, belül a csönd. Az alkoholtól csúszós talpak a Jampec Party felé sodorják az embert, miközben a fák levelére néma melankólia telepszik, egy kicsit gyöngyözik a korlátokon, a langyos nyári szélben kavarogva az arcok ráncaira ül, majd elveszik a hideg buborékok között. Ilyenkor egy pszichedelikus álomvilág élni.
A nehéz lépteket a zsebek is húzzák, telepakolva boldogsággal, elrakva, elspájzolva a nehezebb időkre. Talán fel sem kel a nap, és itthagy minket egy hajnal előtti pillanatban, két világ között, ahol egyszerre élünk mi és az elmúlt fesztiválok nagy találkozásai, borízű csókjai, sosemvolt nevetései és örök barátságai.
Ilyenkor az ölünkből kihullott szerelmek szilánkjain táncolunk. Talpunkat a mások bánata és öröme szúrja, de sosem volt semmi olyan könnyű, mint a most. A szétszórt sátrak ősi romok, őrzik a fesztivál nyugodt álmát, és vele álmodunk mi is. A villódzó lámpák alatt néha feltűnik egy-egy magány, az időbe fagyott utolsó ölelés, de jól tudható, ha már nem lesz semmi ami őrködne felettünk, ők maradnak, itt maradunk. Hát semmiért sem kár, ami itt veszett oda.
Az elgyengülő lépteket egy pultnak támaszkodva pihentetem. Körülöttem emberek, lézengés, felettem újra mozogni kezd az óra. Az egymagukban ülő padok, és valami nálunk nagyobb kedvesen, gyengéden tartja tenyerén a kipirult, fáradt arcokat. Majd egy pillanat, és eltűnünk a nappal.
Hogy lehetne-e kreatívabb? Igen lehetne, de bagatell. Hogy lehetne-e egy kicsit merészebb a fellépőket tekintve? Van benne valami, de annyira nem érdekel. Nagy korok nagy tanúja a SZIN. A fesztivál, ami napkelte előtt egy pillanatnyi öröklétbe zár. A fesztivál, ami attól lesz évről évre egyre több, amit otthagyunk magunkból. Emlékek, öröm, bánat, semmiért sem kár.