Karikó Katalin: Szegeden a tudás hihetetlenül magas szinten volt, belém ivódott az ottani szellemiség

„A JATE Klubban többször jártam, néha játszottak olyan zenekarok, amelyeket szívesen hallgattam, bár kétségtelen, nem voltam diszkóba járó típus. Engem sosem kértek fel a fiúk” – mondta nevetve a lapnak Karikó Katalin, amikor arról kérdezték, hogy meghatározóak voltak-e életében a szegedi egytemi élet kulcshelyei.

A kutató már a pályája elején megtanulta, hogy „sok mindent magunknak kell megcsinálni.” 1976 nyarán a Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biokémiai Intézetében dolgozott, ahol lipidekkel foglalkozott. A laboratóriumot irányító Farkas Tiborhoz került, aki elmondása alapján meghatározó személy volt a jövője alakulásában; azt javasolta Karikónak, hogy menjek a halkutatóba Szarvasra, mert „lesz még bőven ideje a laborasztalnál dolgozni”. A biokémikus hozzátette, hogy Farkasnak igaza volt, mert ötvennyolc évesen is egyedül végezte a kísérleteket.

Elmesélte azt is, hogyan állított elő etil-acetátot, és mint mondta, ez az anyag akkor éppen nem volt a laborban, de utánanézett a szakirodalomban, hogyan lehet előállítani. „Kiderült, hogy szükség lenne hozzá egy vegyületre, így biciklire pattantam, és áttekertem érte a rizskutatóba. Hoztam egy litert belőle” – mondta. Az egész napja ráment erre, de egy életre megtanulta: ha valami nincs, nem szabad kétségbeesni, próbálkozni kell. Ezt a hozzáállást – bár a családból is ezt hozta – a szegedi kutatóközpontban is kamatoztatta. Elárulta, hogy a Közgázon tanuló nővére miatt ő is Budapestre, az ELTE-re jelentkezett először, de végül a szegedi biológiai kutatóközpont nyitásának hírére a szegedi egyetemre jött, amire a nővére megharagudott, de azóta már megbocsátott.

„Szegeden a tudás hihetetlenül magas szinten volt, belém ivódott az ottani szellemiség”

– jegyezte meg. Felidézte emlékeit Venetianer Pál tanár úrral, de Kondorosi Éva és Duda Ernő kísérleteit is csodálattal figyelte. „Bámulatos, hogy mennyire élen jártak a tudásban – ezt most, több mint negyven év elteltével is így gondolom” – mondta. Az volt az álma, hogy itt dolgozhasson, amit aztán meg is valósított. Azonban amikor az a korszak lezárult, el volt keseredve, nem tudta, mi lesz ezután. Bár ő Európában akart maradni, végül az USA-ba sodorta az élet, ahol szintén többször „ajtót mutattak” neki eleinte. Karikó szerint olykor fontos, hogy az ember kiálljon magáért, a maga igazáért, de általánosságban úgy gondolja, hogy

„nem kell mellre szívni semmit, pláne nem szabad haragudni másokra.”

Egy sok éve történt ügyet viszont ő sem tud elengedni: „A University of Pennsylvanián sokáig kizárólag én foglalkoztam RNS-sel, és meghívtam a kollégámat, Drew Weissmant a kutatásba, hogy segítsen nekem. Aztán amikor a kettőnk nevén benyújtottuk a szabadalmat, az egyetemen megfordították a nevünk sorrendjét, és az ő nevét írták előre. Amikor ezt szóvá tettem, azt mondták, hogy már csak fizetség ellenében lehet módosítani rajta. Erre azt mondtam: akkor fizessenek, mert addig nem írok alá semmit, amíg nem módosítanak a sorrenden.”

Karikó ugyanakkor azt is megemlítette, hogy ha valaki sok pénzt akar keresni, akkor ne menjen kutatónak, mert ez a szakma nem igazán jövedelmező. A kutatás küldetés, olyan hivatás, amely inspirálja őket. A vírusról és a vakcinákról óránként átlagosan tizenegy cikk jelenik meg szerinte, és a járvány hozadékának tartja azt is, hogy mintha sikerült volna a tudományt egy kicsit közelebb vinniük az emberekhez. „Tudással, információkkal kell ellátni őket, hiszen ha az átlagember nem ért valamit, akkor fél, vagy ha nem rendelkezik elég ismerettel, sokszor elfogad megalapozatlan, téves állításokat.”

A teljes interjú ugyan csak előfizetőknek elérhető, de ide kattintva lehet elolvasni.