Azt mondták, kicsinálja a belvárost a gyáron lett shoppingkatedrális

2010-re világos volt, hogy a kenderfonó gyártelepe örökre elveszett. A csarnokokat, a magas téglakéményeket és a Bakay Nándor utca elején álló eklektikus sarokházat mind elbontották. Az épülő Árkád alapkövét Botka László polgármester, a beruházó cég, a német ECE cégcsoport vezetője, Christoph Augustin és a generálkivitelező, a Market Építő Zrt. vezérigazgatója, Scheer Sándor együtt rakták le az év augusztusában.

130 üzletet terveztek, 41 ezer négyzetméter bérbe adható területtel, továbbá éttermekkel és 1350 parkolóhellyel. Augustin ekkor arról beszélt, hogy a beruházás 800 főnek ad munkát, a teljes kivitelezési költség pedig 100 millió euró, ami akkori átváltási rátával és tíz évnyi inflációval kalkulálva ma 36 milliárd forint körül lenne.

Az új bevásárlóközpont 1000 munkahelyet teremtett, a szegedi Fidesz szerint ezek azonban inkább csak a belvárosból odaköltöző üzletek dolgozói, mintsem új munkahelyek. Az épület legmagasabb pontja 2011 márciusára készült el, ekkorra az üzletek (alapterület szerinti) 70%-a már ki volt adva. Az építkezés végül 2011 őszére fejeződött be, a megnyitót október 4-ére tűzték ki.

Az ügyben Botka László polgármester is megszólalt egy városi közgyűlés alkalmával, ahol azt mondta, kár siratni, ami fölött eljárt az idő, mert ha a régi szegedi városvezetők is ekként gondolkodtak volna, akkor ma csak alig száz polgár lézengene a Palánkon belül. Az akkoriban aktív városi védegylet viszont amondó volt, hogy

a fejlődés és a megőrzés ilyen leegyszerűsített, mondhatni primitív dichotómiába állítása a világon sehol sem dívik,

hiszen a napnál is világosabb, hogy párhuzamosan futó folyamatokról van szó.

Kritika nemcsak balról (illetve középről), hanem jobbról is érkezett; Szabó László, aki 2019-ben egy ideig úgy tűnt, polgármesterjelölt is lesz, szintén felszólalt az ügyben, honlapján gyakran kritizálta a beruházást, és a bontás megkezdésekor még feljelentést is tettek kulturális javak megsemmisítése miatt. Szabó szorgalmazta a tervek módosítását úgy, hogy a bevásárlóközpont a régi gyárépületekben kerüljön kialakításra, s erre számos nyugati példát is felhozott.

A kenderipar a város egyetlen iparága volt, ahol egy tevékenység teljes vertikuma megvalósult a nyersanyag termeltetésétől a végtermékek előállításáig, sőt, a felvevőpiac jó részét szintén a térség adta. Az 1970-es évek környékén jórészt áttértek műszálas termékek gyártására, mert ahhoz még termőterület sem kellett, ellenben a kender esetében.

Aztán teltek az évek, egymást követték a május 1-jei felvonulások, s lassacskán eljött a vég, ahogyan az valamennyi iparágnál: a rendszerváltás. A kormány felfüggesztette a rubelexportot, összeomlott a ponyvakivitel, a farmerpiacot pedig elvitte a Távol-Kelet verhetetlen áraival. Az egykori hatalmas kenderipari cég széthullott, a kenderfeldolgozás visszaszorult, Szeged iparának reprezentánsából alig maradt valami, bár a bontásig még volt termelés a fonóban.

Siratni, ami felett eljárt az idő

Az, hogy lebontják mindezt egy leendő bevásárlóközpont javára, már 2006 decemberében kiderült, a terv pedig kapott hideget-meleget is bőven, éveken át ment a vita a város és a beruházó, valamint civilek és a helyi ellenzék között. Nyilván sokaknak nemigen volt fontos egy régről itt maradt rozsdatelep, többen azonban felháborodtak azon, hogy egy ilyen múltú és jelentőségű ipartörténeti emléket akarnak eltüntetni egy pláza miatt. Szeged utolsó nagy gyárépület-komplexumáról volt szó, amit sokan gondoltak már emiatt is megőrzésre méltónak.

Szentistványi István LMP-s (majd később független) önkormányzati képviselő, védegyletelnök 2008-ban úgy fogalmazott, „jobb helyeken fel sem merül, hogy mérlegelés nélkül pár nap alatt eldúrjunk egy kultúrtörténeti emléket, s bevásárlóközpontot húzzunk a helyére. A XXI. században már szinte mindenki megértette, jelenleg azon folyamatnak vagyunk a részesei, mikor az ember feléli azokat a környezeti, kulturális, építészeti értékeket, javakat, melyeket évszázadok alatt összehozott. Nem hiszem, hogy mikor a legtöbben a folyamat lassításának lehetőségein gondolkodnak, Szegednek az ellenkező irányba kellene haladnia”.

Az átadóra rengetegen gyűltek össze a bevásárlóközpont grandiózus bejáratánál. Volt szalagátvágás, Botka László pedig azt mondta, „mindig ünnep, ha a város fontos létesítménnyel lesz gazdagabb”. A tömeg – a Délmagyarország beszámolója szerint – hét percig áramlott befelé, de azt is megtudjuk a cikkből, hogy az egyik fast fashion ruhaüzlet saját nyitási ünnepséget csinált, aminek keretében negyed órával később engedték csak be az embereket, előtte pedig visszaszámoltak és táncoltak a bejáratnál.

„Az eladók kedvesek, a zene hangos, és felesleges volt aggódnom: egy kávézóban találtam konnektort a laptopnak. Szép az élet, kedves olvasóink. Most pedig elmegyünk megnézni: mi olcsó.”

Temették a belvárost

Sokan féltették a szegedi belvárost, hogy teljesen ki fog halni. Hogy mostantól mindenki az Árkádba jár majd bevásárolni, és a Kárász utcáról valamennyi üzlet örökre eltűnik. Tíz év távlatából tudjuk, hogy ez nem történt meg, vagyis csak részben. Egyes üzletek valóban beköltöztek a körúton belülről az Árkádba, de szerencsére a belvárost is el tudja tartani Szeged fogyasztóereje. Igaz, jellemzően a vendéglátás tudott életben maradni itt, a ruhaüzletek száma jócskán lecsökkent 2011 után.

A Manufaktura épületei egy 300 ezer négyzetméteres területen – a kenderfonóhoz hasonlóan – az 1870-es években készültek el a ma hétszázezres városban, hogy otthont adjanak a hatalmas textilműveknek. Persze az átalakításkor a későbbi, modern betoncsarnokokat elbontották, de az eredeti épületek jórészt felhasználásra kerültek.

Műemlék három évre

Az ilyen fajta értékmentésből nálunk – hiába proponálták azt helyiek – semmi sem lett, illetve csak majdnem. Az önkormányzat egy kitétellel írta alá ugyanis a fonókomplexum halálos ítéletét: a gyár területén álló, 1937-ben épített kéthajós nagycsarnok és háromhajós, bazilikás nagycsarnok Rigó utcai homlokzatát meg kell tartani. Ami azt jelenti, hogy az önkormányzat az egész gyárat engedte lebontani, mindössze néhány sor téglát kellett megmentenie a kivitelezőnek.

Ebből volt a feljelentés is, ugyanis a csarnokokat is teljesen lebontották, a Rigó utcai homlokzatok is eltűntek 2010 nyarára. A beruházó cég és a város azzal nyugtatta a felháborodottakat, hogy az eredeti alapanyagok felhasználásával ezeket beépítik majd az Árkádba. Ez mint tudjuk, végül megvalósult.

Nem ritka ugyanis, hogy egy a városközponthoz közeli, az ipari forradalom korából maradt gyárépületből valami mást építenek úgy, hogy megőrzik az eredeti konstrukciót és értékeket. Hazai példának ott a pécsi Zsolnay Negyed, ahol kulturális funkciókkal töltötték meg a régi gyár jó részét, de létezik más precedens is.

Ilyen a Manufaktura a lengyel Łódź városában, ami egy óriási textilüzem átalakításával létrejött bevásárló- és kulturális negyed. Persze ez nem feltétlenül hasonlítható össze az Árkáddal, hiszen a szegedi kenderfonó nem tudott volna önmagában elegendő alapterületet biztosítani, de jól példázza, hogy – kompromisszumokkal minden oldalról – akár Szegeden is megvalósulhatott volna hasonló. Meghagyva az eredeti épületeket, s igény esetén kiegészítve azokat modernekkel.

Visszavont műemléki védettség egy elfeledett, százharminc éves kenderfonógyáron, kritika jobbról és balról, és a kihalásra ítélt belváros mítosza övezték a több tízmilliárdos beruházást, amely végén 2011. október 4-én, tíz évvel ezelőtt megnyílt a Londoni körút monumentális bevásárlóközpontja, a szegedi Árkád. Ami tagadhatatlan, hogy az Árkád része lett a városnak, és lassan generációk nőnek fel, akiknek már nem is újdonság a fényárban úszkáló építmény.

A középiskola első éveit tapostam, amikor megnyílt az Árkád. Minden nap a 76-os busszal jöttünk be a városba suli után, így meg tudtuk szemlélni az építkezést, ahogyan hónapokkal a nyitás előtt még vagy tíz daru magasodott az egykori kenderfonó romjai felett. Emlékszem az első napra, amikor beléptünk a kapitalizmus újonnan emelt székesegyházába, ami százkilométeres körzetben vonzza ma is a hívőket, földrajzi és nyelvi határokat nem ismerve. És emlékszem arra is, amikor tucatjával hordta haza mindenki a kis ajándékcsokikat, amik a kevéssé ehető csokimikulásokkal versengtek. Mindez oly távoli, ami nem meglepő, az Árkád tízéves lett.

Az épület valóban terjedelmes, elfoglalja majdnem az egész tömböt, területe 23 ezer négyzetméter körül van, de ez nyilván nem mond sokat. Ha összehasonlítunk, akkor mondhatjuk, hogy a fogadalmi templom – területét tekintve – hétszer is elférne az Árkád tetején úgy, hogy még sétálgatni is lehetne közöttük. De volt itt más is, ha már a méretekről beszélünk.

Kender

Ahol a mai bevásárlóközpont áll, az építkezések megkezdéséig Szeged utolsó, az ipari forradalom korából származó gyárkomplexuma, a Bakay Nándor által 1877-ben alapított Szegedi Kenderfonógyár Rt. volt annak patinás, több mint százharminc éves épületeivel.

Nyerstégla falak és kémények mindenütt, vaskapuk az utcákra, a gyár egy igazi időkapszula volt:

alapjaiban még bőven hordozta a XIX. századi csodálatos ipari hangulatot, néhány átalakításnak köszönhetően azonban egyfajta keverékké is lett. Egy szeletnyi Csepel Művek a szegedi belvárostól egy köpésre.

A kendert a gyár elcsatolásuk előtt Bács és Bodrog megyékből, Trianon után Olasz- és Németországból szerezte be. 1926-ban 800, tíz évvel később már 1 000 munkás dolgozott a gyárban, ahol 1929-ben 2 906 tonna készárut termeltek, ennek felét exportálva. A II. világháború után államosították, vezetője egy korábbi munkás lett, ekkor 838 dolgozó volt.

Ahogyan 2000-ben is volt egy ilyen félelem a Szeged Pláza nyitása körül. Ami érdekes, hogy egy évtizeddel nyitása után a rókusi plázakomplexumról is sokan hitték, hogy le fogja húzni a redőnyt, hogy az Árkáddal úgysem fogja tudni felvenni a versenyt, de ez mégsem jött el. A Szeged Pláza megmaradt mint a lakótelepek sajátja, a nemzetközi márkákat kínai turkálók váltották, az Árkád pedig kiszolgálja Szegeden túl a környező településeket, de még a határon túliakat is helyette.

„Arkad?” – ez a mondat napjában hangzik el szerb rendszámú autókból Szegeden gyalogosok és más autósok felé. A bevásárlóközpont igencsak népszerű román, de elsősorban szerb szomszédaink körében, a mai napig sokat járnak át a náluk esetleg nem elérhető nyugati márkák miatt. Mondhatjuk, hogy ami Győrnek a Designer Outlet Parndorf, az Szabadkának az Árkád Szeged.

Itt érdemes megjegyezni, hogy amikor már lehetett tudni, hogy itt építkezik az Árkád, 2007 márciusában, műemléki védettség alá helyezték a kenderfonó épületeit. Három évvel később azonban, 2010 márciusában a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Védési Igazgatósága megszüntette a védettséget „tekintettel arra, hogy a helyszíni szemlén megállapítást nyert, hogy a gyárépület együttese az előzetes véleményekkel ellentétben nem képvisel egészében olyan műemléki értéket, mely indokolná a teljes együttes egyedi országos műemléki védelmét”.

Fontos létesítmény

Az Árkád építését 2009 elején tervezték elkezdeni, a kiköltözés azonban nehézkesen zajlott. Márciusi hír, hogy harminc kamionnyi gépet már elvittek a fonóüzemből, ami termelését Szegvárra és Hódmezővásárhelyre telepítette át. A százharminckét éves gyárnak március 31-ig volt ideje otthagyni a sokáig otthont nyújtó téglafalakat. Rajtuk kívül volt még néhány „lakója” a tömbnek, úgymint egy Waldorf-óvoda és a Móra Ferenc Múzeum raktára, amelyek végül a Napos útra és a Cserje sorra költöztek, csupán néhányszáz méterre egymástól.