Belvárosi benzinkutak: a Dugonics téren és az Anna-kútnál is tankoltak régen

Nagy sor egyébként nemcsak azért volt, mert sokan töltötték meg itt gépjárművüket, hanem mert ekkoriban még igen elterjedt volt olajkályhával fűteni telente, és kályhaolajért is ide tudtak jönni a szegediek. Később erre az a megoldás született, hogy 7 ezer literes fűtőolaj-tartályokat állítottak fel városszerte, amivel nemcsak a kutak túlterheltsége oldódott meg, de az a panasz is, hogy a kályhával fűtőknek sokat kellett utazniuk a városon belül, amire olajat tudtak szerezni.

A végén már csak fűtőolajat

Persze más probléma is akadt a belvárosi kutaknál, és alapvetően úgy tűnt már 1970-ben, hogy az ÁFOR sem feltétlenül számol ezen töltőállomásokkal sokáig. Felmerült például már évekkel korábban, hogy nemcsak, hogy sokat kell várni, de gyenge a világítás is az Anna-kútnál, amire az állami cég egyszerűen azt felelte, a kút rossz helyen van, csak egy kiszolgálóval dolgozik, egyszerűen nem tudják fejleszteni, és szerintük nem is érdemes.

A Lenin körúti ÁFOR-kútról utoljára 1976-ban írt a megyei lap, akkor egy februári felsorolásban azt vették át, mely kutak meddig vannak nyitva. A körúti 6-tól 22 óráig volt, az Anna-kútiról viszont már nem volt említés, így az vélhetően ekkorra bezárt már, ahogyan hamarosan a Lenin körútira is ez a sors várt.

1978 áprilisában 21 olyan kút volt Csongrád megyében, ahol háztartási fűtőolajat is árusítottak, és ezt mind az emberek, mind az ÁFOR is nyűgként élte meg. lakói. „Évek óta a fűtési szezonban hosszú sorokban vacognak azok, akik valamilyen furfanggal végre olajkályhához jutottak” – írta a Csongrád Megyei Hirlap.

A II. világháborút követően egyre több gépjármű közlekedett a szegedi utakon is, a környzet- és városképvédelem pedig még nem parancsolt megálljt a belvárosi benzinkutaknak, így az 1950-es évektől kezdődően úgy két évtizeden át az Anna-kútnál és a Dugonics térnél is tankolhattunk – kocsiba, motorkerékpárba, kályhába és motorcsónakba.

Miután a világ első benzinkútja 1913-ban megnyitott Pittsburgh-ben, tizenegy évvel később, Magyarországon is létrejött az első töltöállomás a Fővárosi Autóüzem Rt. kezelésében. Eztán fokozatosan lett egyre több az országban, amelyek egészen a II. világháborúig jellemzően magánkézben voltak. Az államosításkor mindent felvásárolt az Ásványolajforgalmi Rt., azaz Áfort, későbbi ÁFOR, ami a Mol elődjeként tekinthető.

A szegedi belvároshoz legközelebb eső benzinkutak most 1,5–2 kilométerre találhatók, ez az alapállapot. Talán nincs is nagy igény rá, hogy a harmadik körúton belül legyen valahol egy kút, a motorizáció hőskorában, a XX. század második felében azonban több belvárosi kis kút is volt még a maihoz képest elenyésző menyiségű gépjárműre. Ezek a kutak nemcsak forgalomban, hanem megjelensére és szolgáltatásokra is elmaradtak a maiaktól, hiszen jellemzően volt egy-két kútoszlop meg egy lámpaoszlop, és persze vagy egy bódé, vagy egy üzlethelyiség, ahol fizetni lehetett, ennyi.

A cikk szerint az ő kellemetlenségeiket enyhíti, hogy „a megye kilenc kiszolgálóhelyén elektromos működtetésű kútoszlopokat szerelnek fel, így ezeken a helyeken a jövőben háromszor annyi fűtőolajat tudnak a kannákba tölteni, mint ott, ahol fizikai erővel végzik e fárasztó műveletet”, majd néhány sorral később hozzátették, e fejlesztések mellett már indokolt volt a Lenin körúton levő háztartási tüzelőolaj-állomás megszüntetése.

Ekkoriban már csak kályhaolajat lehetett vinni a Dugonics térről, de már azt sem sokáig. A megszüntetés azért vált „elkerülhetetlenné”, mert a kiszolgálókút tartálya nem tudott tovább dacolni az idővel és a korrózióval, megjavíthatatlanná vált. De mint tudjuk, bármit – főleg egy benzinkutat és egy tartályt – meg lehet javítani, fel lehet újítani, ki lehet cserélni, így minden bizonnyal más okok is közre játszhattak, úgy mint városkép- és környezetvédelem, vagy egyszerűen a tény, hogy a szegedi belváros egyre csak zsúfoltabbá kezdett válni.

A belvárosi benzinkutak persze nem kizárólag Szegeden voltak jelenség, valamennyi magyar városban a központban is lehetett tankolni annak idején. Győrben például a híres városháza előtt, Budapesten pedig a Blaha Lujza vagy a Szent Gellért téren is. (A fővárosban a legbelvárosibb töltőállomás napjainkban a Szabó Ervin téri, ami egy többemeletes parkolóház aljában van, csak néhány perc sétára a Nemzeti Múzeumtól.) Nemigen volt ekkoriban szempont, hogy esetleg az állomások esetleg rossz hatással lennének az utcaképre, hiszen éppen ezekben láthatta mindenki a fejlődést, amit az egyéni közlekedés előretörése jelentett.

Beteg lett a kezelő, bezárt a kút

Gondtalan azonban nem volt a magyar benzinkút-biznisz, a sajtóban is számos kritika érte a többi ágazat mellett a kutakat és az ÁFOR-t, azaz teljes nevén az Ásványolaj-forgalmi Vállalatot is. Lebetegedett az Izabella felüljárónál lévő benzinkút kezelője, ezért a helyére a Lenin körúti töltőállomást ideiglenesen bezáratták és annak kútkezelőjét helyezték át a forgalmasabb helyszínre – ez a hír volt az első 1957-ben, amiben említést kapott, hogy annak idején a Kiskörúton is volt benzinkút Szegeden.

„De miért okoz ez problémát, gondolná az ember, hiszen van még egy kút a városban: az Anna-kúti tejivóval szemben is. Csakhogy ez a benzinkút reggel héttől délután három óráig tart szolgálatot, utána pedig huja, vagyis aki üzemanyagot akar, az fusson ki az Izabella-hídi kúthoz, úgyis arra visz az út Budapestre” – vetette fel a cikk szerzője, hozzátéve, hogy nem minden motoros és gépjárműves útja vezet Budapestre.

Egy évvel később arról írt a megyei lap, hogy megnőtt a forgalma a Lenin körúti kútnak, mert kell az üzemanyag a motorkerékpároknak, és ez a jelenség a tavasz egyik első hírnöke. Az 1950-es évek végén a belvárosi kutak közül az Anna-kút mellett naponta reggel 8 órától délután fél 4 között adtak etilbenzint, a Lenin körút és a Dugonics tér sarkán levő két kútoszlopos benzinkút pedig hétköznap reggel 6 órától este 10-ig folyamatos munkaidővél volt kész olajkeveréket és ugyancsak etilbenzint adni a fogyasztóknak.

Az egyik szegedi benzinkút nyitvatartását még korábban, 1952-ben a Ludas Matyi is kritikával illette,

amikor a megnövekvő forgalom ellenére felére csökkentették annak üzemóráit. „De hol a megtakarítás, amikor naponta 30—40 gépkocsinak oda-vissza 8 km-nyi utat kell megtennie, hogy benzinhez, olajhoz jusson? Ha csak 30 gépjármű felesleges útját számítjuk, az napi 50 liter benzint és rengeteg feleslegesen eltöltött munkaidőt jelent” – vetették fel a szatirikus hetilapban.

Mivel ekkoriban jóval kevesebb kút volt még a városban, a forgalma is igencsak nagy volt ezeknek. 1965-ben például arról cikkezett a Délmagyarország, hogy „a gépjárműforgalom növekedésével nem tart lépést Szegeden az üzemanyag gyors kiszolgálása a benzinkutaknál. A nap bizonyos óráiban hoszú sort alkotnak a motorkerékpárok, autók a Lenin körúton levő készpénzfizetéses benzinkútnál”.

Ekkoriban szombatonként a déli órákban szinte lehetetlen volt kivárni, amíg egy-egy gépjárművet megtöltenek a két kútoszlopból, amelyek közül az egyikből keveréket, a másikból benzint mértek. „Viszont egyetlen kútkezelő szolgálja ki a többféle üzemanyagot. Az olajért külön kell beszaladgálnia a bolthelyiségbe, s a fizetéssel, a visszajáró pénz kiszámolásával is sok idő telik el. A kútkezelő, ha megfeszül sem tud eleget tenni a gyors, várakozás nélküli kiszolgálásnak” – szólt a kritika.

Autók, kályhák, csónakok

De nem csak motorosok és kocsisok tankoltak itt, hanem a helyi motorcsónakosok is. Szegeden az 1960-as évek végén 750-nél is több motorcsónak volt nyilvántartva, a Tisza közelében azonban nem volt lehetőségük üzemanyagot vételezni, ezért a tulajdonosok a Lenin körúti kúthoz jártak be, ami úgy egy kilométerre volt a kúttól, és ahová egyébként villamos is járt a folyópartról, a 6-os. Akkoriban volt is erről szóbeszéd, hogy a motoros víziélet további fejlődését segítené, ha lenne közelebb is kút.

„Kerékpáron, kézben, targoncán, kiskocsival, ki hogy tudja cipekedik a nyári hónapokban, ha áldozni akar a víziéletnek” – írta a megyei lap, ahol mégis megállapításra került, hogy az ÁFOR a városban elsőszámú vendégként tekintett a csónakosokra. Az a javaslat született, hogy akár egy tartálykocsi álljon a Tisza-parton hétvégente, amiből lehetne tankolni.