A Kiskörút végén majdnem épült egy ezerötszáz férőhelyes diáktemplom, de végül csak az alapozás lett meg

A Tisza Lajos körút végében, ahol ma a Glattfelder Gyula téren található Kommunista diktatúrák áldozatainak emlékműve van, kezdtek templomépítésbe a szegedi evangélikusok szűk egy évszázaddal ezelőtt. Templom nem lett, csak az alapozás, mert jött a háború, aztán meg az oroszok, de a soha meg nem épült Szent István Ifjúsági Templom történetét most felelevenítjük.

Én néha tényleg azt hiszem, hogy elég jól ismerem a várost és annak múltját, tehát nagyon meglepődni már nem fogok semmin. Aztán tavaly májusban egy egyházmegyés MTI-közleményben írtak arról, hogy régen majdnem épült egy templom Szegeden, el is kezdték, de jött a háború. Nagyon meglepődtem, és el is kezdtem kutatni a témát, hiszen a megépült és ma is álló szegedi építményeknél csak két izgalmasabb dolog van: a megépült, de lerombolt épületek, és a meg nem épültek. Előbbi fájdalmas, mert általában valami csodaszép alkotás siratása köré épül a cikk, utóbbi meg azért az, mert sajnálja az ember, hogy az adott műtárgy nem készült el. A felrobbantott Kálvária kápolna vagy a szintén robbantással eltüntetett Bertalan emlékmű és a soha el nem kezdett belvárosi zeneiskola, vagy a szintén csak elméletben létező második szegedi városháza tökéletes példák erre.

Először is kezdjünk a helyszín megismerésével: a mai Glattfelder Gyula tér helyén a nagy, 1879-es árvízig össze-vissza tekergő kis utcák voltak egyszintes – elsősorban vályogból épült – házakkal. Az árvíz után azonban ide jelölték ki a Kiskörút északi végét és az utcákat is kiegyenesítették. Azt hihetnénk, hogy a környék ugyanúgy nézett ki akkoriban is, mint manapság, csak mondjuk a Novotel helyén egy üres füves placc volt, mint ahogyan a Rákóczi téren sem volt semmi a megyeháza építése előtt. De tévednénk, ugyanis jócskán változott a tér azóta. Az utcaszerkezet nem, de ahol ma a tízemeletes hotel áll, valamint az előtte levő Glattfelder tér helyén is, ekkoriban még egy-két szintes városi házak sorakoztak.

Schwartzné eladja a kaszinót

Ahol ma a fent nevezett kommunista áldozati emlékmű van, és ahová a templom is épült volna, ott az 1930-as években a város üres telke volt, mellette pedig özv. Schwartz Jakabné háza állott, az ún. „Kiskaszinó”. Schwartzné neve akkor került be a városi lapokba, amikor 1932 márciusában megvételre a városnak ajánlotta az épületet. „A város ezt a több, mint 400 négyszögöles telken fekvő régi épületet már többször meg akarta vásárolni, az üzlet azonban nem sikerült eddig, mert a tulajdonosok magasra tartották az épület árát” – írta akkor a Délmagyarország, megjegyezve, hogy a városnak az volt vonzó, hogy egy nagyobb, beépítetlen területre tehet szert.

Schwartzné 50 ezer pengőért kínálta a telket házastul-ólastul, úgy ráadásul, hogy ötéves fizetési határidőt adott a városnak, vagy ha nincs pénz, elfogad termőföldet is. „A Kiskaszinót ha létrejönne az üzlet, természetesen lebontatná a város, a telkét pedig egyesítené az előtte lévő üres területtel, amely nem szerepel sem a vagyonleltárban, sem a közterek kimutatásában. Szó lehet esetleg arról is, hogy kisajátítanák hozzá a mögötte lévő kisebb telkeket is ebben az esetben körülbelül 1200 négyszögöles telekkomplekszum keletkezne” – írta a lap.

Csatorna, víz, villany, gáz

Ebben az esetben emeletes sorházak épülhettek volna itt kis kerttel, Wohngasse-val (kvázi közösségi sikátor). Az összeépített, tehát igen olcsón előállítható lakásoknak egy-egy tulajdonosa lett volna, aki kedvezőbb feltételek mellett juthatott volna így lakóházhoz. „Csatorna, víz, villany, gáz van, a közmüvek megteremtése tehát nem jelent problémát. A telkek árát a város alacsonyra szabhatná meg anélkül, hogy ráfizetne a vételárra, mert hozzácsatolhatná a Kiskaszinó előtt fekvő gazdátlan területet” – zárul a cikk.

Ma élő szegediként azonban tudhatjuk, hogy mindebből nem lett semmi, hiszen nem áll ma az 1930-as években modernnek számító nagy bérház a Glattfelder Gyula tér helyén. A városi közgyűlés 1936 februárjában határozott a telek ügyében, azt az újság azonban nem közölte, hogy pontosan hogyan. Sejthető azonban, hogy a telek eladásra került, hiszen egy hónappal később már meg is jelent a lapokban, hogy az evangélikus egyház elhatározta, „uj templomot épit. Erre a célra a Kis-Kaszinó telkének átengedését kéri. A polgármester javaslatára elvileg kimondotta a kisgyűlés, hogy a telket átengedi, ha arra megfelelő arányú templomot emel meghatározott időn belül az evangélikus egyház.”

Az egyház egyébként azért akart új templomot, mert a régi, ami szintén a körúton van, a Kálvin tér és a Glattfelder tér között, már kicsi volt számukra. Lélekszámuk az első világháború óta tetemesen megnövekedett, ezért a vezetőség beadványt intézett a városhoz és bejelentette, hogy rövid időn belül felépíti új templomát.

1938 májusában arról cikkeztek a lapok, hogy a templomépítéshez szükséges összeg jelentős része már együtt van, kisebb-nagyobb adományokból és társadalmi gyűjtés útján gyűlt össze. Annyi pénze azonban nem volt az evangélikusoknak, hogy a templomhoz telket is vásároljon, ezért azt kérték, hogy a város engedje át a templomépítés céljaira a kiskaszinó telkét. Az egyház azonban bizonyos szabályok elé állítatott: a terveket előzetesen be kellett mutatniuk jóváhagyásra a közgyűlésnek, majd öt évük volt felépíteni a templomot, máskülönben a telek visszakerül a városhoz.

Kistemplom a Dugonics téren, kistemplom a Stefánián

És hogy milyen templom lett volna a Szent István? Ezerötszáz diáknak vallás-erkölcsi nevelésére emelték volna. Volt ugyan Szegednek számos nagyméretű temploma, a hívők és egyházak szerint annyi nem, hogy vasár- és ünnepnap a százezres katolikus hívősereget és többezer tanulót befogadni képes legyenek. Csakhogy hiába álltak a templom mellett a történések.

Időközben igény jött a fővárosból, hogy háromemeletes bérpalotát építenének a kiszemelt telken, ha az egyház hajlandó arról lemondani egy másikért cserébe. Igent is mondtak, amikor kiderült, hogy megkaphatják a Dugonics téren álló Domus-épület előtti füves részt a templomhoz. Ez valamiért meghiúsult, és 1940 januárjában – amikor már vészesen közeledtek a háború legsötétebb évei – azt kérték, hadd kapjanak egy 160 négyzetméternyi területet a Stefánia parkból. A város szakemberei azt mondták erre, hogy ott az iszapos, süppedékes terület miatt nem tudnak templomot emelni. Féltek attól, hogy ha meg is épül itt egy templom, megsüllyed idővel.

„Ezen a helyen gyermekjátszótér van, az pedig szintén fontos, hogy a gyermekek megfelelő helyen játszhassanak”, hangzott egy másik vélemény. Felmerült az is, hogy a mai Radnóti gimi ekkoriban botanikus kertként használt udvarában épülne fel a templom, vagy esetleg az Arany János utca egy másik telkén, ott ugyanis több is üresen állt.

„Szebb helyen el sem lehetne képzelni a középiskolások templomát, mint az Arany János utca hangulatos és csendes részén. Akárhogy is áll a dolog, a plébániák templomai nem képesek befogadni a sokezer gyerekből álló diáksereget, és a város vezetőinek arra kell törekedniök, hogy a Szent István-diáktemplom mielőbb elkészülhessen” – állt az újságban 1940 elején.

Tenyérnyi magasságig

Nemsokkal később megjelentek a hírek, hogy a Tisza Lajos körút 11. szám alatti pénzügyminisztérium birtokolta épület helyén épül fel a templom, majd ismét nem sok időbe tellett, mire megírták az újságok, hogy a mai Felső Tisza-parton található sóhivatali épületet döntik földbe a templomért. Ekkor úgy ígérték, hogy 1941 októberében indulhat az építkezés.

Végül sikerült megszerezni a Tisza Lajos körút 11-et (ami valószínűleg az a telek, ahol ma a kommunista áldozatok emlékműve van, csak ekkoriban máshogyan számoztak), és pályázatot írtak ki a templomépítésre. Erről Possonyi Zoltán műve került ki győztesen: „ez a terv nemcsak városkép szempontjából, de a cél gyakorlati megoldása szempontjából is elsőrendű és könnyen megvalósítható – írta a Délmagyarország 1942 májusában. – A terveket az egyházmegyei hatóság már jóvá is hagyta és azt szombaton mutatta be az egyesület elnöksége a városházán, ahol szintén nagy tetszésre talált.”

A templomot elkezdték építeni, megtörtént az alapozás, a sajtóban azonban többször már nem írtak róla. A háború elérte Szegedet, hamarosan már folyamatos bombázás alatt állt a város, így nem csoda, hogy senki sem foglalkozott a témával, és nem is volt mivel foglalkozni. Amikor pedig a németek el-, az oroszok pedig bevonultak, idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a templom soha nem fog felépülni. 1963-ban aztán megjelent egy cikk az akkorra már az államhatalom szolgálataiba állított Délmagyarország hasábjaiban. Az Egy kis séta c. írást Ormos János jegyzi, aki arról ír, milyen, számára nem tetsző dolgokba ütközhet az ember egy szegedi séta során, és bizony, Ormos megemlíti az el nem készült diáktemplom alapozását is, ami sokáig a városkép része volt.

„A Lenin körút elején, sűrű élősövény mögött hosszú műkőfalak alapja kígyózik. Körülötte szemetes tartályok és macskakövek tornyosulnak. Van vagy harminc éve annak, hogy az egyik hitfelekezet pénzadományokat szedett be a híveitől templomépítésre. A tervezett templom alig ért tenyérnyi magasságot, megállt. És úgy áll most is a József Attila sugárút 1. szám telkén, a város belsejében, mintha csak idő kérdése lenne, hogy mikor jön el egy bibliai csoda, hogy felépítse. Addig azonban jobb érzés lenne a szemetes telep és a romhalmaz helyett szép parkot, vagy a telek fekvéséhez méltó kerítést látni a helyén.”

Hogy meddig maradt érintetlenül az alapozás? 1942-ben helyezték a földbe, légifelvételek alapján 1968-ban még biztosan megvolt (ez látható a fentebbi légifelvételen is), 1975-ben pedig már biztosan nem.