Már 1888-ban önmegsemmisítő berendezést építettek a szegedi hídba, hogy azt bármikor föl lehessen robbantani

Azt jóformán minden szegedi tudja, hogy a mai Belvárosi híd helyén régen egy sokkal szebb, míves acélszerkezetű átkelő állott. 1883-ban adták át, majd 1944-ben a háborúban felrobbantották a menekülő németek, hogy az ellenfél nehezen tudja tartani velük a tempót. Az azonban már kevéssé ismert tény, és én sem tudtam mindeddig, hogy már a XIX. század végén királyi rendelet született arról, hogy önmegsemmisítésre alkalmassá kell tenni a hidat. A szegedi közúti vashíd „állandó robbanási aknakészülékének” elkészítéséről szóló iratok az 1970-es években kerültek elő, és azon aknákról van bennük szó, amelyek 1887-ben és 1888-ban készültek el, és 1944. október 9-ének estelén léptek működésbe.

A már évek óta használt hídon a robbanási aknakészülék beépítését a belügyminiszter rendelte el 1887 szeptemberében. Ami érdekes, hogy az irat rögzítette, hogy az akna és a készülék elkészítésének költségei Szeged közönségét terhelik, holott ez nyilvánvalóan állami hatáskör. A végrehajtással kapcsolatos iratokat Szeged Város Titkos Levéltárában helyezték el, és valamennyi iraton szerepelnek a következő szavak: „sürgős”, „katonai titoktartás”, „bizalmas”. Az egyik, egy tanácsi végzés utasította Sz. Szigethy Vilmos levéltárost, hogy az iratokat bizalmasan kezelje, azokat a titkos levéltár páncélszekrényében őrizze meg.

Az ekkoriban még Aradon székelő császári és királyi Hadmérnöki Igazgatóság és Szeged Város Mérnöki Hivatala 1887 októberében pályázatot hirdetett az akna elkészítésére. A pályázaton Benkóczi Pál szegedi műlakatosmester nyert, a munka 1888 nyarának derekán készült el.

A robbanóaknákat a pillérekben és a hídboltozatívek fölött helyezték el, a híd állandó robbantókészülékének átvétele 1888. szeptember 6-án történt meg.

Az aknakészülékhez tartozott három darab szerelvényláda is, melyeket a baloldali vámházban őriztek. Ezek tartalmazták a híd robbantószerkezetének működésbe hozásához tartozó összes szereléket, a robbantáshoz szükséges kulcsokat azonban a mérnöki tisztségen őrizték egy darabig, majd a hadrnérnökkari igazgatóságon, hogy azért mégse legyen olyan körnnyű a levegőbe röpíteni a város egyetlen közúti hídját.

A berendezéshez természetesen készült utasítás is, amely kivonata kimondta, hogy a cél „a közlekedésnek háború esetén netalán szükségessé váló hatásos megszakítása”. A híd felrobbantása aztán végül – bár ezt többen próbálták megakadályozni – 1944. október 9-én történt meg. 1977-ben a következőképp emlékezett vissza a Délmagyarországnak egy telefonközpontos dolgozó:

„Négyen voltunk kiképezve a riadóközpont kezelésére. Lent az erősítőben – ami az interközpont mellett volt – éjjel-nappal német műszaki tisztek váltották égymást. A riadóközpont kezelésére csak fiatalokat osztottak be, mert éjjel, riadó esetén is szolgálatot kellett tartani, s bombázás alatt is be kellett menni a központba, s dolgozni kellett. Ezért a bátorság a kiválasztásnál fontos követelmény volt.”

Az interközpont a vidékkel való beszélgetéseket biztosította, ezen keresztül tudtak a német hatóságok és a magyarok kapcsolatot teremteni Belgráddal és Budapesten keresztül Béccsel. Ezt a vonalat azonban az erősítővel csak a németek használhatták. A híd felrobbantására az utasítás nem a német, hanem a magyar katonai hatóságoktól érkezett, Kecskeméten keresztül, ahol a hadtestnek egészen nagy központja volt.

Bizonyos, hogy a parancs Budapestről, a pesti vonalon érkezett, mert ha a szegedi vagy Szeged–környéki katonai parancsnokságtól jött volna az utasítás a híd felrobbantásáról, akkor be tudták volna tárcsázni az állomást, de Kecskemétről vagy a fővárosból jövő utasítást csak a Széchenyi téri főposta épületében levő interközponton keresztül lehetett kapcsolni.

A lényeg, hogy a hídrobbantás időpontját az egyre közelgő szovjet seregek miatt a katonai hatóságok előbbre hozták. Az időpontot eredetileg október 10-re, keddre tűzték ki. Október 9-én 18 órakor jött a sürgető utasítás, ezt kapcsolta az ügyeletes telefonkezelő a hídőrség parancsnokának, Magyar Zoltán főhadnagynak, aki így emlékezezett vissza:

„Nyitva volt a váltó és hallottam a beszélgetést. Nem is tudtam, hogy mit fognak beszélni, kapcsoltam a vonalat, és megdöbbentem a hallottakon. A parancs az időzítésre és a végrehajtásra vonatkozott. Megjelölték a végrehajtás időpontiát, emlékezetem szerint este 9 órát.”

Két, egymást kővető, fülsiketítő robbanás rázta meg a várost azon az estén, a környező Tisza-parti ablakok – valamennyi visszaemlékező szerint –  mind betörtek, a robbantási aknákban szakszerűen elhelyezett töltetek a berendezéshez készült utasítás szerint működtek: „a vashíd felszerkezetének robbantása két kijelölt elválasztási keresztmetszetben ekrazittöltésekkel történik, amelyek által az összes támasztó és feszítő szerkezeti részek szétszakíttatnak. (...) Ezen elválasztási keresztmetszetek akkép választandók, hogy nemcsak a hídszerkezet említett részei romboltassanak szét, hanem hogy a hídfelszerkezet lerobbantott részének a megmaradt részek között – esés közben – való elakadása is lehetetlenné tétessék, s így a robbantás hatása biztosítva legyen.”