A Mars téren találkozott először Kádár János és Rákosi Mátyás

„Rákosi Mátyással életemben először a szegedi Csillag-börtönben találkoztam, úgy emlékszem, 1934-ben” – nyilatkozta Kádár 1989-ben az Amerikai Magyar Szó nevű lapnak. Kevesen tudják, de a XX. század tán legrettegettebb vezetői valóban a Mars téren ismerték meg egymást ottani raboskodásuk alatt.

Szegeden nagy hagyománya van emberek fogva tartásának: 1785-ben II. József császár a szenci fenyítőházat költöztette át ide, az akkor még létező vár kazamatáiba. A várbörtön 1874-ig működött, a máig létező Mars téri büntetés-végrehajtási intézet létrehozásáról pedig nem sokkal később, 1881-ben döntöttek. A Szegedi Királyi Kerületi Börtön építését 1883-ban kezdték meg Wagner Gyula műépítész tervei alapján; alapító okirata szerint 1884-ben létesült, rendeltetésének 1885. január 1-jén adták át.

Az épületkomplexum eredetileg három funkcionális egységből állt: a két épületszárnyból álló törvényszéki fogházból, a büntető-törvényszéki palotából és a kerületi börtönből. Állítólag a Csillag név eredete is innen, az épületszárnyak elrendezéséből jön, a valóságban azonban az egész inkább hajaz egy keresztre. Számos híresebb fogvatarottja volt a Csillagnak, úgy mint Szálasi Ferenc, Kun Béla, Magda Marinkó, és természetesen Kádár és Rákosi. De mielőtt a találkozóról írnánk, nézzük, hogyan kerültek egyáltalán Szegedre.

Szolgagyerek kuláknál

Kádár János az 1945 utáni szovjet típusú rendszer 1956–1989 közötti időszakának, az ún. Kádár-korszaknak de facto vezetője volt. Kvázi ő irányította Magyarországot a forradalomtól a rendszerváltásig. 1912. május 26-án

Fiumében született, katolikus anyakönyvében még olaszosan Giovanni Giuseppe Czermanik (magyarul: Czermanik János József) néven regisztrálták

a helyi olasz nemzetiség által alapított Santo Spirito (Szentlélek) kórházban. Néhány évig Kapolyon nevelkedett, majd Budapest belvárosában éltek. „Voltam bojtár falusi kondásnál, szolgagyerek kuláknál, vicigyerek, újságkihordó-fiú, kifutó a városban, még kilakoltatott is. Dolgoztam reggel 5-től, míg a tanítás nem kezdődött az iskolában, majd délután újra, késő estig. Azután jöttek az akkori inas élet »gyönyörűségei«. S amikor segéd lettem – 1929-ben – a nagy gazdasági válság, a munkanélküliség. Így élt abban az időben az egész ifjúmunkás nemzedék” – mesélte egy későbbi visszaemlékezésében.

1924-ben illegálisan visszatért Magyarországra, ahol 1925-ben letartóztatták, és az első Rákosi-perben lázadás vádjával 8 és fél év börtönre ítélték. Máig tisztázatlan okokból a kommün alatti tevékenysége miatt nem folytatták le a bírósági eljárást, holott a népbiztosok perében vádolták, de szökésben volt, s ezért elfogatóparancsot bocsátottak ki ellene. A per nemzetközileg is ismert lett, Rákosi az utolsó szó jogán elmondott beszéde után. 1930-ban, a fogadalmi templom elkészültének évében szállították a szegedi Csillagba.

Eredetileg nem is találkozott volna Kádárral, mert már 1934 elején letelt volna büntetése,

de szabadulás helyett májusban – jogászi és politikai körök meglepetésére – elővették a kommün alatti tevékenysége miatt indított, le nem zárt eljárást, melyet ugye még 1925-ben kellett volna lefolytatni. Ebben az újabb perben a budapesti büntető törvényszék felségsértés, lázadás, tettestársként 27 rendbeli gyilkosság, felbujtóként 17 rendbeli gyilkosság, pénzhamisítás bűntettekért életfogytiglant szabott ki reá.

A Csillagban azonban jó elbánásban részesült, zárkája egész nap nyitva lehetett, s szabadon közlekedhetett írnoki helye és cellája között. Időnként a politikai foglyokkal párttaggyűlést tartott, és frakciózás címén kizárta a pártból azt, aki kifogásolni merte, hogy a többiektől eltérően a csomagját nem osztotta meg a rabtársak között.

Alacsony, kövérkés ember

Kádár és Rákosi nem találkoztak 1934 előtt, holott Kádár a gyűjtőfogházban Rákosiért folytatott éhségsztrájkot a többi kommunista rabbal együtt. „Ott is az volt a szokás, azzal tiszteltek meg bennünket, hogy a nevünk mellé odaírtak: kommunista. A sztrájk két hétig tartott, de az ötödik vagy a hatodik napon nálam, az orvosi vizsgálat alapján, mesterséges táplálást alkalmaztak” – emlékezett vissza Kádár '89-ben.

Elsősorban amiatt tiltakoztak, hogy Rákosit, kinek végefelé járt a nyolc es fél éves fegyházbüntetése, nem akarták szabadon engedni, hanem újabb pert akartak indítani ellene. De voltak saját követeléseik is, mint a fogházviszonyok és a politikai foglyokkal való bánásmód javítása.

Amikor végül találkoztak, Rákosi már évek óta Szegeden ült. Kádár visszaemlékezései szerint a Csillag börtönben sajátos volt a kommunista rabok elhelyezése, még az őreik is be voltak zárva. „Amikor felvezettek bennünket az emeleti szintre, ott két dupla rács zárta el a folyosót. Az első mögé anyaszült meztelenül kellett belépni. Ott megkaptuk a rabruhát, és beléphettünk a második rács mögé, ahol a többi rab várt minket. Kíváncsiak voltak ránk. Egy tucatnyi ember volt ott, vagy talán több is. Az ismerkedésnél majdnem hibát követtem el. Tudtam, hogy Rákosi is ott van, s vártam a vele való személyes találkozást. Szóval ott állt jó néhány politikai rab és

a csoport középén megláttam egy nagyon jó tartású, magas, derék embert. Én ilyennek képzeltem Rákosit s azt hittem, ő az.

Mielőtt megszólalhattam volna, egy alacsony, kövérkés ember lépett hozzám és kezet nyújtva bemutatkozott: Rákosi Mátyás vagyok. Mondhatom, nagyon örültem, hogy nem siettem el a dolgot a megszólítással” – mesélte Kádár ötvenöt évvel a találkozó után.

Rákosi 1940-ben aztán szabadult, és a Szovjetunióba emigrálhatott a cári csapatok által 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlókért cserébe. Kádárék tudtak Rákosiék későbbi sorsáról, és fel is néztek a moszkvai emigránsokra. Kádár – aki ekkor már szabadon volt – egy időben gyakran beszélt is a még börtönben ülő Rákosival, hogy informálja őt a kinti helyzetről.

Rákosi 1945-ben tért haza, és egészen 1956-ig vezette a forradalmat. Idővel a hatalom rabjává tette és eluralkodott rajta a megalománia, a nevével fémjelzett korszakban az emberi jogok súlyos sérelmet szenvedtek Magyarországon. A koncepciós perekben kivégzettek száma száz és kétszáz fő közé tehető, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950–53 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett.

1956-ban örökre elhagyta Magyarországot, helyét Kádár János vette át, aki november 26-i rádióbeszédében büntetlenséget ígért a tömegmegmozdulások résztvevőinek; igaz, az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. Mindezt sokan úgy értelmezték, hogy nem lesz megtorlás, a következő években mégis 1956-os tetteik miatt százakat végeztek ki és tízezreket börtönöztek be vagy internáltak, amihez az első indíttatást Kádár salgótarjáni beszéde adta, melyben Nagy Imrét ellenforradalmi felkelés szításával vádolta és árulónak nevezte. Kádár 1988-ig vezette az országot.

 

Nyitóképünk illusztráció, a Budapesti Törvényszéki Fogház folyosói láthatók rajta a századfordulón.

Tizenhét éves volt, amikor csatlakozott az akkor még illegális kommunista mozgalomhoz. 1930. szeptember 1-jén részt vett egy nagyobb budapesti tömegtüntetésen, 1931 szeptemberétől a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) és a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) tagja. 1933-ban a KIMSZ Központi Bizottságának titkára lett, a KIMSZ Titkárságának egyik ülésén azonban letartóztatták, és tevékenysége miatt 1933 októberében két év fegyházra ítélték. Először a budapesti gyűjtőfogházba került, és 1933 decemberében a KIMSZ KB a börtönben tanúsított magaviselete miatt kizárta soraiból. 1934-ben a gyűjtőfogházban vett részt éhségsztrájkban, ezért súlyosbításként a szegedi Csillag börtönbe került.

A Közel-Keletről Szegedre

Rákosi Mátyás – aki 1949 és 1956 között volt hazánk diktátora – sem a mai Magyarországon született, hanem a bácskai Adán (ma Szerbia) 1892. március 9-én. Ő még budapesti tanulmányai kezdetén, 1910-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja lett, majd részt vett a diákmozgalomban és titkára volt az antimilitarista Galilei Körnek, amelynek soraiból nem egy magyar kommunista került ki. Az első világháborúban az orosz fronton harcolt, ahol 1915-ben hadifogságba esett, és egészen 1918-ig távol-keleti hadifogolytáborokban élt.

Hazatérése után lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és a Magyarországi Tanácsköztársaság idején helyettes kereskedelmi népbiztos lett, majd a szociális termelés népbiztosa. Többször járt az északi és a román fronton, végül 1919 júliusának végén rövid időre a Vörös Őrség parancsnoka lett. 1919. augusztus 2-án egy embercsempész segítette át az osztrák határon, ahol a hatóságok a karlsteini várba internálták. Itt vele együtt tartózkodott Kun Béla, Landler Jenő, Rudas László, Pór Ernő, Vágó Béla, Pogány József, Varga Jenő, Lengyel Gyula és Rákos Ferenc is.