A klímaváltozás csak része a gondnak

A vízhiány kialakulásáért nem kizárólag a klímaváltozás tehető felelőssé, hanem hosszú távú emberi beavatkozások, például a 19. századi vízrendezések és a tájhasználati gyakorlatok is – írja a Másfélfokon is megjelent tanulmányában Koncz Péter, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont szakértője.

A 19. században, különösen a Vásárhelyi-terv során, Magyarországon nagyszabású vízrendezési munkálatok zajlottak. Az ártereket csatornázással lecsapolták, a Tisza kanyarulatait átvágták, a folyót pedig gátak közé szorították. Ennek eredményeként 3,85 millió hektárnyi, azaz több mint harmad magyarországnyi terület vált ármentessé. Az egykori árterek 90–98%-át szántófölddé alakították, ami ugyan megnövelte a mezőgazdasági területeket, ám ezzel együtt az ártéri tájgazdálkodás nagyrészt megszűnt.

A 20. században folytatódott a vízrendezés, ugyanakkor előtérbe került a vízhasznosítás és a vízminőség-védelem is. Az Alföldön 1961 és 2010 között a talajvíz szintje évente átlagosan 1,2 centimétert süllyedt. A tájszerkezetet átalakító tényezők közé tartozott az urbanizáció, a privatizáció, a mezőgazdasági visszaesés, az infrastrukturális fejlesztések, valamint az uniós csatlakozás is. A 21. századra a klímaváltozás vált a legsúlyosabb kihívássá, különösen a szélsőséges időjárási jelenségek gyakoribbá válása miatt.

A klímaváltozás hatására Magyarországon 1901 és 2016 között az átlaghőmérséklet 1,86 °C-kal emelkedett, miközben a vegetációs időszakban csökkent a csapadékmennyiség. Bár az éves csapadékösszeg nem változott jelentősen, a párolgás mértéke extrém módon megnőtt: míg az évi csapadék 400–500 mm körüli, a párolgási kényszer eléri a 700 mm-t, így 200–300 mm vízhiány keletkezik. Ez azt jelenti, hogy a víz ugyan lehullik, de gyorsan el is párolog, mintha hajszárítóval fújnánk el. A helyzet kezeléséhez szükség van az érkező víz – eső, patakok, folyók – jobb megtartására, és ennek érdekében új szemléletű vízgazdálkodás bevezetésére.

A vízhiányhoz hozzájárul az is, hogy a szántóföldek egykor jó vízmegtartó képessége mára jelentősen romlott. A talaj szervesanyag-tartalma csökkent, ez pedig rontja a vízvisszatartást. A szántás következtében kialakuló talajtömörödés, az úgynevezett eketalp jelenség miatt a víz nem tud lejutni a mélyebb rétegekbe. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az aratás után a földeket gyakran fedetlenül hagyják, takarónövények nélkül. Az erdőgazdálkodásban tapasztalt jelenség, hogy az alföldi akácosok szárítják a talajt. Észak-Amerikában az akácot mocsarak lecsapolására használták.

Az ártéri tájgazdálkodással a vízmegtartás gazdasági, természetvédelmi és társadalmi haszonnal is jár: a víz mentett oldalra történő kiengedése lehetőséget nyújt legeltetésre, kaszálásra, erdőgazdálkodásra, és gyümölcstermesztésre is. 

Az Alföld lecsapolt vizes élőhelyei ma már termőföldként gazdaságtalanok, nagyrészüket csak a mezőgazdasági támogatások miatt szántják fel.

A víz magasodó gátak közt, kiegyenesített, egyre mélyülő mederben hagyja el az országot. A mezőgazdasági kultúrákban időként megjelenő víz pedig sokszor már csak gondot, árvizet és belvizet okoz, miközben akár ugyanabban a hónapban ugyanott már az aszály jelenti a problémát.

A Vízügy 2025-ben indította el a „Vizet a tájba”  programot, amely fontos mérföldkő a hazai vízgazdálkodási szemléletváltás szempontjából: ez a belvízelvezetés, vízkivezetés helyett a víz megtartásáról szól területek szabályozott elárasztásával. Bárhova nem ereszthetik azonban ki a vizet, ehhez a tulajdonosi, gazdálkodói hozzájárulás szükséges – ebben nyújt segítséget a program.

Egy kutatási projektben azt vizsgálták meg, hogy amennyiben a környező mélyártérben fekvő szántóföldek harmadát elárasztanánk és fás legelőket, legeltetett üde gyepeket, gyümölcsösöket alakítanánk ki, akkor mekkora lenne az üvegházgázmérleg. Ebben a szimulációban a táj nettó kibocsátóból nettó üvegházgáz-megkötővé vált, mivel a szántók műtrágyaeredetű dinitrogén-oxid-kibocsátása területarányosan csökkenne, ugyanakkor az erdők és a gyepek szénmegkötő kapacitása növekedne.

A hatékony ártéri tájgazdálkodás megvalósításához elengedhetetlen az egyes ágazatok – a vízügy, az erdő- és mezőgazdaság, a természetvédelem, valamint a település- és vidékfejlesztés – szoros együttműködése. Ennek előmozdítására jött létre az Energiaügyi Minisztériumon belül egy vízügyi tárcaközi bizottság. A sikeres megvalósítás érdekében a gazdálkodóknak, a területkezelőknek, a civil szervezeteknek és a döntéshozóknak – beleértve a szabályozási mechanizmusokat és a támogatáspolitikát is – összehangoltan kell fellépniük, zárul az írás.