Megosztott egy mémet, erre azonnal kirúgták. Mit tehetnek a munkavállalók, ha sérülnek a jogaik?

A munkavállalók jogainak védelme alapvető fontosságú a munkahelyi kiszolgáltatottság csökkentése és a méltányos foglalkoztatási feltételek biztosítása érdekében. Sok dolgozó azonban nincs tisztában az őket megillető jogokkal, ami jelentősen gyengíti érdekérvényesítő képességüket. Ezért kulcsszerepe lehet a szakszervezeteknek, amelyek viszont csak akkor működhetnek hatékonyan, ha a munkavállalók felismerik ezek fontosságát, és aktívan támogatják őket. A tudatosság és az összefogás hiánya azonban gyakran komoly akadályt gördít a változás elé.

Takács Ádám, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza szerint alapvetően egy kibillent erőegyensúlyi viszonyról beszélhetünk a munkajog kapcsán: az erőforrásokban bővelkedő munkáltató áll szemben a jogait nem ismerő, könnyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülő munkavállalókkal. „Azt gondoljuk, hogy ezt a helyzetet valahogy ki kell egyensúlyozni, ezért is foglalkozunk ilyen esetekkel” – magyarázta a jogász a Szegedernek.

A munkáltató és munkavállaló közötti erőviszony némileg más keretek között működik attól függően, hogy köz- vagy versenyszféráról beszélünk. Amikor valaki az állammal kerül jogviszonyba (ilyen például az egészségügyi szolgálati jogviszony), ott legtöbbször közvetlenül jogszabályok határozzák meg a kapcsolat tartalmát. Így ha a vonatkozó jogszabály alapvető jogot sért, az könnyen megvizsgálható és megtámadható.

Ezzel szemben egy piaci vállalkozás alkalmazottjaként a jogviszony tartalma munkaszerződésbe foglaltatik, és bár ennek szab némi keretet a munka törvénykönyve, meglehetősen nagy a felek szabadsága abban a tekintetben, hogy mivel töltik ki azt.

Előfordul, hogy évek óta bevett gyakorlat egy cégnél olyasmit belefoglalni a munkaszerződésekbe, ami valójában jogellenes. Ilyenkor a szerződést lehet megtámadni, de ez egészen más bírósági eljárásban működik, mint a jogszabály alaptörvénybe ütközésénél: a versenyszférában általában a munkaügyi, az állami szférában pedig a közigazgatási bíróságok járnak el.

A dolgozó elbocsátása és megtartása is lehet jogsértő

Takács Ádám szerint az embereknek jellemzően az a legnagyobb problémájuk, hogy hogyan tudják megtartani a munkahelyüket, ezzel együtt nincsenek tisztában azzal, hogy a munkaviszony megszüntetésének milyen szabályai vannak. „Sokszor nem tudják, hogy mi a különbség a felmondás és a közös megegyezés között, nem látják, hogy attól, hogy eléjük tesznek egy közös megegyezést, nem biztos, hogy azzal járnak a legjobban. Lehet, hogy jobban járnak, ha a munkáltató mond fel nekik” – magyarázta a jogász, hozzátéve, hogy a TASZ próbál segíteni a jogtudatosság javításában.

A munkaviszony megszűnésével kapcsolatban olyan kérdésekben is gyakori a munkavállalók tájékozatlansága, mint hogy milyen esetben jár végkielégítés, vagy hogy a felmondást követően mennyit kell még dolgozniuk. Ezen kívül a terhes nők munkaviszonyának védettségével, valamint az éves szabadsággal való rendelkezés irányadó szabályaival kapcsolatban is futnak be esetek és kérdések a jogvédőkhöz.

Nem csak az elbocsátás, a munkaerő minden áron való megtartása is ölthet alapjogokat sértő formát. Takács ezzel kapcsolatban az egészségügyi dolgozókra hívta fel a figyelmet, akiket a veszélyhelyzet ideje alatt nem engedtek felmondani, földrajzilag is röghöz kötve őket – ez gyakorlatilag korlátozta a szabad mozgáshoz való jogukban azokat, akik például egy családtagjuk karrierje vagy tanulmányai miatt szerettek volna elköltözni. De megemlíthető ugyanitt a honvédség is, ahol a szerződéses állományban lévők a koronavírus-járvány óta nem tudják megszüntetni jogviszonyukat, ami a foglalkozás szabad megválasztásához való jog szempontjából is problémás.

Már az is hathat a munkavállalóra, ha az alkalmazottak ismerik a jogaikat

Vannak pozitív ellenpéldák is: előfordult olyan eset, hogy valakinek már az is elegendő lökést adott abban, hogy fellépjen a munkáltatójával szemben, hogy jogászok megerősítették, hogy igaza van. Az is kiderült, hogy a megfelelő jogi öntudat akár ahhoz is elég lehet, hogy a munkavállaló pereskedés nélkül érvényesítse érdekeit: ekkor a munkáltatót az kényszerítette meghátrálásra és méltányos bánásmódra, hogy látta, a vele szemben álló alkalmazott tisztában van az őt megillető jogokkal.

„A munkaügyi bíróságok gyakorlatában az sem mondható el, hogy kizárólag a munkáltatóknak szoktak volna igazat adni” – tette hozzá Takács Ádám. Példaként megemlítette azt az esetet a TASZ praxisából, amikor egy minisztériumi dolgozó megosztott egy mémet az ársapkával kapcsolatban, mire munkáltatója azonnali hatállyal megszüntette szolgálati jogviszonyát. „Mi azt gondoltuk, igenis fontos, hogy egy közügyben állami jogviszonyban is ki lehessen fejezni a véleményünket” – mesélte a jogász a perről, amelyben a bíróság első fokon igazat adott az elbocsátott dolgozónak, kártérítést ítélve meg a részére.

Takács szerint a szakszervezetek intézményére nagy szükség van, mert egyénileg hatványozottan nehezebb egy dolgozónak „bármit is kisajtolni a munkáltatójától”. 

Ugyanakkor nagyon kevesen szakszervezeti tagok az országban, és az is kellene, hogy a munkavállalók érezzék a fontosságát annak, hogy egy ilyen szervezethez tartozva járuljanak hozzá ezen kollektívák érdekérvényesítő képességéhez. A jogász szerint erkölcsileg az államnak is feladata lenne népszerűsíteni a szakszervezeteket, azonban elmondása szerint a közelmúltban épp ennek az ellenkezője a jellemző.

Kiüresedő munkajog, elaprózódó szakszervezetek

De mennyire teljesíti feladatát 2024-ben Magyarországon a szakszervezetiség? Radics Gábor, a Gumiipari Szakszervezeti Szövetség (GSZSZ) elnöke azt mondja, ahol nem működik megfelelő érdekképviselet, ott részben „azért nem működik, mert bizonyos szövetségi és konföderációs (azaz több szakszervezetet vagy szakszervezeti szövetséget tömörítő érdekképviseleti intézményi) szintű szakszervezeti vezetők elvannak azzal, hogy a saját kis pecsenyéjüket sütögessék, és úgy egyébként a munkáltatókkal szembeni konfrontációt nem nagyon erőltetik”.

A vegyész szakszervezetnél például többször is előfordult, hogy a szövetségi vezetés nem működött együtt a helyi szakszervezettel sztrájk idején sem, kvázi elszabotálva azt, magyarázta a Szegedernek Radics. Ezért a GSZSZ épp konföderációváltás küszöbén áll.

A szakszervezeti elnök úgy látja, a belső problémákon túl a munkajog kiüresedése is nagyban hozzájárult a munkáltató és munkavállaló közötti erőviszony egyre erőteljesebb torzulásához – amíg az 1992. évi XXII. törvény még elég jól szabályozta ezt a viszonyt, a 2012. évi I. tv. bevezetése után gyakorlatilag lehetetlenné vált az érdekérvényesítés. 

„Átcsaptunk egy ilyen ellehetetlenítő jogászkodásba” – fogalmazott Radics, szemléltetésként a sztrájktörvényt említve, ami szerinte olyan nehézzé teszi egy sztrájknak a megszervezését, hogy azt egyszerűen nem lehet nyomást gyakorló eszközként alkalmazni.

A szakszervezet hatékony működése abban rejlik, hogy kikényszerítheti a munkáltatótól azt, amit a szakszervezeti tagok el akarnak érni. Ehhez szükség esetén olyan direkt eszközöket alkalmazhat, mint a demonstráció vagy a bojkott, végső esetben a sztrájk. Utóbbi azonban a vele járó jövedelemkiesés miatt egyaránt kedvezőtlen a munkáltatóra és a munkavállalóra nézve is, viszont olyannyira csorbultak a szakszervezeti jogosítványok, hogy az egyéb – úgymond „soft” – eszközök sem alkalmazhatóak hatékonyan.

Mindezen felül lényegében a rendszerváltás óta folyamatos elaprózódás jellemzi a szakszervezeti egységeket, amely tovább inflálja ezek érdekérvényesítő képességét. A széttagozódásban szerepe van az egyre kisebb vállalatoknak, de Radics szerint annak is, hogy a teljes hazai szakszervezeti intézményrendszer ágazik szét annyi alegységre, amely – különösen nemzetközi összevetésben – nem tűnik indokoltnak. A létszám csökkenése pedig gyakorlatilag öngerjesztő folyamat: a dolgozók nem lépnek be, mert nem látják úgy, hogy ténylegesen elérhetnének valamit, az egyre kisebb szervezet pedig ekkora méretben valóban egyre kevésbé képes hatékonyan beteljesíteni a szerepét.

Nem segít az sem, hogy az államnak nem a szakszervezetekkel, hanem a gazdasági szereplőkkel áll érdekében együttműködni, véli Radics, megemlítve, hogy ez a jelenség szerinte nem a Fidesz-kormány sajátja, a baloldali vezetések alatt is hasonlóan lehetett jellemezni az állam–szakszervezet viszonyt. „De ez így van talán az egész világon” – jegyezte meg.

„Nincs érdemi együttműködés”

Radics Gábor úgy látja, drasztikusan csökkent a munkáltatók együttműködési hajlandósága. „Nem válaszolnak, vagy ha válaszolnak, akkor bullshitelnek, közben jogászkodással folyamatosan lehengerelnek bennünket” – fogalmazott saját helyzetéről. „Amikor elkezdtem szakszervezetiskedni, a gentleman agreement alap volt, soha nem írtunk le semmit” – mellékelt a fentiekhez némi összehasonlítási alapot: vagyis amíg korábban a vállalatok és dolgozóik adtak egymás szavára, addig mostanra mindent írásban kell rögzíteni, hogy ellentétek esetén hivatkozni tudjanak rá.

A szakszervezeti elnök megérti, hogy vannak olyan szakszervezeti vezetők, akik mostanra azért félnek sztrájkban részt venni, mert ha a munkáltató azt sikeresen jogellenesnek minősítteti, akkor a károkozásért saját vagyonukkal is felelnek. A sztrájktörvény ezt a félelmet különösen felerősítette, Radics szerint szakértői segítségre van szükség hozzá, de igenis szervezhető olyan megmozdulás, amelybe jogilag még jelenleg sem tudnak belekötni.

Mi segíthetne?

„Az első dolog egy olyan kormányzati akarat lenne, ami visszafordíthatná ezt a folyamatot” – felelte Radics Gábor arra a kérdésre, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy a szakszervezeti intézményrendszer újra megerősödjön. A munkaügyi ellenőrzések hiányát is orvosolni kellene, amelyet szerinte a kormányhivatalnokok lecsökkent száma okoz, és hogy a szabályok felpuhultak. Például 2010 előtt a csoportos létszámleépítésbe bele kellett számolni a közös megegyezést is, ma meg már nem mindegy, ki kezdeményezi a közös megállapodást: amennyiben a munkavállaló, akkor nem számít bele a csoportosba.

A dolgozói részvételiséget a szakszervezeti elnök legalább ennyire fontos tényezőnek gondolja. „Amíg a munkavállalók nem értik meg, hogy akkor tudnak tömegnek látszani, ha tényleg ott vannak, addig nincs mit tenni” – fogalmazott. Hozzátette, az a munkáltatói hozzáállás, hogy „ha csendben maradsz, akkor túlélheted”, értelemszerűen erősen visszaveti az ilyesfajta aktivitást, hiszen ha egy munkáltató le akar építeni, azokat is gondolkodás nélkül utcára teszi, akik egyébként lojálisak voltak hozzá.

Radics szerint a bírósági eljárástól és annak vonzataitól való félelem talán a legfőbb gátja annak, hogy a munkavállalók ki merjenek állni magukért. Úgy látja, általánosságban az ítéletek tekintetében is jóval kevésbé munkavállaló-pártiak a munkaügyi bíróságok, mint 2010 előtt, azt pedig egészen lekorlátozták, hogy kit helyezhetnek vissza az állásába: ilyen gyakorlatilag csak a védett tulajdonság miatt elbocsátottaknál és a szakszervezeti tisztségviselőknél fordul elő.

Az ítéletet ráadásul idegileg és anyagilag is rendkívül megterhelő kivárni. Az is hozzátartozik a képhez, hogy a munkáltatók olyan órabért felszámító jogi képviseletet engedhetnek meg maguknak, hogy a dolgozó sokszor már attól megretten, mi történik, ha véletlenül nem neki ítélnek, és nem csak a követelésétől, illetve a saját ügyvédjének díjazásától esik el, de a cég ügyvédi költségeit is neki kell megtérítenie.

Így is lehet eredményt elérni

Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, Radics Gábor szerint még ilyen körülmények között is értek el komoly sikereket egyes szakszervezetek. Ezek az esetek példájául szolgálhatnak annak, hogy miért van szükség az intézményrendszerre, milyen változásokat érhetnek el a dolgozók, és hogy hogyan lehet az olyan külső és belső korlátokat megkerülni, amelyek napjainkban a szakszervezetiségben jelen vannak.

Ilyen eredmény az Audi-gyár szakszervezetéé is, ahol Radics elmondása alapján megelégelték azt, hogy a konföderációtól hiába várnak segítséget, és egyedül, egy kvázi független szervezetként csináltak több sikeres sztrájkot. Ennek az átütőképességéhez kellett az is, hogy a gyár létszámából fakadóan a megmozdulásban is rengetegen vettek részt, hogy önállóan is egy tőkeerős szervezet tudtak lenni, kapcsolatban álltak az IG Metall szakszervezettel, amely pedig támogatóan állt hozzájuk.

Saját pályájából is említett példát, a 2021-ben szervezett, 82 órán át tartó sztrájkot a Continental makói telephelyén. „Ezután gyakorlatilag kapitulált a munkáltató és visszaadta a kollektív szerződésnek azokat az elvont pontjait, amin a vita kirobbant.” A felsorolt megmozdulások többségét pénz és külső szervezeti támogatás nélkül, a konföderációk kifejezett ellenszelében, ráadásul a covid kellős közepén tudták véghezvinni. Szintén a korábbi konföderációjától elszakadva ért el eredményt más szakszervezet is, ami a fentiekkel együtt Radics szerint megmutatja, „valahogy ez a különutas modell működik, ha mi megcsináljuk magunknak”.