450 nap okostelefon nélkül

2020 áprilisa volt, amikor a kocsimhoz csaptam a telefonomat. Aztán az aszfalthoz, és felismerhetetlenné zúztam. Mentségemre szóljon, hogy a történtek előtt ment tönkre éppen a kijelzője, és vált a készülék teljesen használhatatlanná. Pontosan nem emlékszem, hogy ez mikor volt, de egy április 20-i e-mailben úgy fogalmaztam, hogy I crashed my phone a few days ago, szóval legalább nagyjából megvan. A lényeg, hogy körülbelül négyszázötven napig nem volt rendes, modern okostelefonom, és most szeretném elmesélni tapasztalataimat. Ha használsz okostelefont napi szinten, esetleg most is azt bámulod, nem tudom nem ajánlani ezt az írást.

Ez volt az a telefon, egy Huawei P10-es, amit már rögtön az első adandó alkalommal elpusztítottam, hetekkel az átvétele után, amikor óriási viharba kerültem a Kapolcs és Taliándörögd közötti egyik dombos mezőn még 2017 nyarán. Ott és akkor volt egy olyan érzésem, hogy meg fogok halni a veszedelmes villámlás közepette a tarlón (se egy menedékház, se egy erdő, se egy semmi, csak a puszta domb), de végül nem én, hanem a Huawei adta fel; annyira beázott, hogy többé nem kapcsolt be. Később sikerült kihazudnom egy újat a Telekomnál, amire nem feltétlenül vagyok büszke, de azt éreztem, hogy valahogy ez jár nekem.

Jó kis gép volt, mígnem két és háromnegyed év használat után darabjaira nem hullt azon a móravárosi járdán. Úgy voltam vele, hogy most talán itt a remek alkalom, hogy egy ideig okostelefon nélkül éljem az éltetemet. Ezt korábban nem igazán tudtam volna megoldani, mert imádok fényképezni, de amióta van egy elfogadhatónak mondható DSLR-em (amivel az újságot is fotózom az eleje óta), azóta alapvetően csak akkor fotózok telefonnal, ha tényleg nagyon muszáj. Az pedig, hogy okostelefon nélkül éltem, nem teljesen igaz egyébként, mert mindvégig volt okostelóm, összesen kettő is. Ugyanakkor ezek – előbb egy Samsung Galaxy S III (2012), majd egy Nokia Lumia 635 (2014) – a semmirekellő hulladék és a hozzá se akarok nyúlni annyira használhatatlan fos vonalon mozogtak. Hogy mit kell érteni ez alatt? Például azt, hogy a Lumiára nem lehetett alkalmazásokat telepíteni, még olyan alapvetőeket sem, mint a Messenger vagy a Gmail.

A következőkben szeretném két részben tárgyalni, hogy milyen volt több mint egy évet eltölteni valódi okostelefon nélkül, és kezdeném is a rossz dolgokkal, bár előre szólok, hogy azok alapvetően annyira talán nem is rosszak mindig, és a végén a mérleg nyelve is meglepő irányba dőlhet.

Jó appot kívánok

A hasznos és jó alkalmazások miatt alapvetően volt végig egy kis okostelefon-hiányom, például utazásokkor, amikor nem tudtam GPS-t használni, és mindig a barátnőm telefonját kellett e célra beáldoztatnom, amit meg ő nem vett jónéven. Google Maps nélkül ma elképzelhetetlen az élet, ha valaki elhagyja a várost. Mert az egy dolog, hogy segít, de alapvetően megment egy csomó frusztrációtól, amit az okozhat, hogy gőzöd sincs, hol vagy, vagy hogy hol van, ahová menni akarsz, arról aztán meg végképp nincs gőzöd, hogy a kettő között mit kéne csinálni.

De ott vannak más hasznos appok is, mint a Google Translate, a Shazam vagy épp a bankok saját alkalmazása, amikbe egy ujjlenyomat-olvasást követően be is tudunk lépni, és nem kell szenvedni mindenféle SMS-ben kapott kódok számítógépen pötyögésével. Egy másik app, ami nélkül elsőre furcsa volt az élet, az a Monefy Pro, amibe minden egyes kiadásomat és bevételemet regisztráltam, és így minden hónapban pontosan tudtam, hogy épp mennyi pénzt vertem el cortadóra a Rudi és Fickóban, mennyit tankoltam, vagy költöttem el egy-egy utazásom során. Van bizony visszatartó erő, amikor ezeket végignézi az ember néha napján.

Nincs bárhol cikkírás

Ez talán annyira nem volt zavaró, meg nyilván keveseket érint, de azért jó dolog volt, hogy útközben, bármilyen körülmények között tudtam cikket írni/javítani régebben. Volt olyan, hogy egy balesetről a cikket hazafelé a buszon ülve írtam meg, és otthon már csak ki kellett rakni. De ha mondjuk egy nagyobb hibát találok, azt is tök jó gyorsban átírni bárhol-bármikor.

Nem tudsz fotózni

Még 2020 szeptemberében írtam egy cikket arról, hogy a hó elején felásták a Petőfi sugárúti bringautat, három hétig hagyták szellőzni, majd betemették, és az eltelt időben nemigen folyt ott munka. Ezt azért tudtam ilyen jól figyelni, mert a helyszíntől 350 méterre laktam, így az mindig útba esett a városba menet. A dokumentációval azonban már bajban voltam, mert simán meglehetett volna oldani az egészet úgy, hogy telefonnal csinálok ott egy-két képet néhány naponta, mint ahogy tették azt a fővárosban a Margit körúti hányás esetében pár évvel ezelőtt, csakhogy egy közel tíz éves Samsunggal azért nem akartam sokkolni az olvasókat, úgyhogy inkább a Canonomat vittem el magammal csak ezért néha. Ezekben az esetekben tényleg éreztem, hogy jó lenne, ha lapulna a zsebemben egy rendes telefon, és nem egy méretes DSLR-t kell táskástól vinni.

A másik a story-k készítése, ami eddig valahogy teljesen kimaradt a Szegeder életéből. A jövőben tervben van, hogy többször posztoljunk story-kat Instagramra (ez a cikk írása [2021 július eleje] óta már meg is történt) és talán Facebookra is, például ha bejárunk egy érdekes új épületet (mint amilyen a Móra-múzeum volt a felújítás után, vagy a Tiszavirág uszoda akár), de azt hiszem ez sem egy általános felhasználási mód. És itt jön az az igazság is, hogy vállalkozóként azért talán nagyobb szüksége van az embernek okostelefonra, főleg ha a digitális térben létezik.

Vagy zenét hallgatni

Azt hiszem, ez nem igényel hosszabb kifejtést, egyszerűen jó zenét/podcastot hallgatni útközben, és ehhez nem árt egy okostelefon.

Nincs teló, nincs roller

A legnagyobb sokk azonban idén májusban jött, amikoris rendszeresen nem tudtam kiélni elektromosroller-függőségemet, mert nem volt okostelefonom. Néha elkértem csajomét, de azt meg ugye ő nem szerette túlzottan. Ugyanez igaz, ha felmegy az ember a székesfővárosba, és mondjuk Bubizna egyet, mert jó és olcsó, de nem tud, ezért kénytelen teleizzadt buszokon zötykölődni. Ami még mindig jobb, mint az autózás mondjuk, de kifejezetten rossz érzés, amikor az ember úgy sétál haza a belvárosban (már Szegeden vagyunk ismét) hót fáradtan és mérsékelten ittas állapotban, hogy útközben számtalan Lime-roller mellett halad el, és egyiket sem tudja aktiválni, hogy hazarandalírozhasson vele.

Az általam felfedezett és el nem felejtett rossz dolgok azonban itt véget is értek, és innentől már részletezném inkább azt, hogy miért volt megváltás ez a közel 450 nap.

Élsz

Te mit csinálnál, ha az egy random zalai erdőben a farakások között parkoló lakóautótól egy óra gyaloglás után arra érnél be a legközelebbi faluba, hogy a helyi vegyesbolt nyitásáig még hátravan egy óra? Pedig délután van. Egyszerű a válasz, ilyenkor leülünk és telefonozunk. Valószínűleg én is ezt tettem volna egy okostelefonnal a zsebemben, ehelyett azonban inkább megkerestem a szuper jól kinéző helyi templomot és annak árnyas kertjét, és ott töltöttem el az idő egy részét. Olvasgattam a kiírásokat és hűsöltem a templomban, aztán megnéztem a világháborús emlékművet az épület előtt, majd vissza a templomba még egy kis hüsiért, meg mert miért ne, a templomok amúgyis nagyon klassz helyek. Aztán lesétáltam a buszmegállóba, ahol megtudtam, hogy mikor jár erre busz. Leültem, elővettem a Samsungot és elolvastam Szily László Intim környezetben tudtam együtt imádkozni néhány húsgolyóhívővel az újranyitott budaörsi IKEA-templomban című írását. Egy percig sem görgettem értelmetlenül az Insta-feedemet, nem néztem meg négyszázszor, hogy kaptam-e fontos mailt, és mégis arra döbbentem rá egy ponton, hogy már percek óta nyitva a bolt.

A lényeg, hogy okosteló nélkül – és ez most rohadtul klisés lesz – valóban lehetőségünk van élni az életünket, okostelefonnal együtt meg hát, nem könnyű. A villamoson ülve például lehet nézelődni, észrevenni, hogy nyílt egy új hely valahol, felfedezni, hogy ott sétál egy ismerősünk a körúton, ilyenek. Persze erre azt szokták mondani, hogy nade régen meg mindenki újságot meg könyvet olvasott, ami egy valid érv, de azért vélek felfedezni különbséget. Annak talán volt értelme, és egy könyv kiolvasása többet tett az életünkhöz, mint újabb háromszáz Insta-poszt meg TikTok-tátogás megnézése. Az újságolvasással persze egyenértékű lehet a telefonon való hírolvasás, de nem hiszem, hogy a többség épp híreket olvas útözben.

Ha lemész a Nyugiba úgy, hogy késik, akivel találkoznál, akkor is egyértelmű, hogy lehet egy jót telefonozni biztonságban. De mi van, ha nincs ilyen lehetőség? Én rendszeresen inkább azt csináltam ilyenkor, hogy körbesétáltam, hátha összefutok valami ismerőssel, vagy ha ez nem jött be, el lehet menni sétálni egy gyorsat a környéken, esetleg kiülni az Ady tér egyik padjára hesszelni. Nem is tudom elmondani, mennyivel jobb dolog telefon nélkül lenni a városban ebből a szempontból. Egyszerűen megtörténnek veled dolgok, amik egyébként nem.

Az a pajkos, friss levegővel

A reggeli rutinom, mióta újból van okostelefonom, a következőképp néz ki: szól az ébresztő, kinyomom, és a kezembe veszem a telefont, amit változó ideig nyomkodok. Előfordul, hogy akár háromnegyed órát még az ágyban töltök kvázi semmitevéssel. Ez meglehetősen fárasztó, és előre tönkreteszi a napjaimat. Persze tervezek változtatni, több-kevesebb sikerrel, de érdemes megvizsgálni, hogyan indult a reggelem a telefonmentes időszakban: szólt az ébresztő és felkeltem. Vagy ha nem keltem fel rögtön, akkor laptopon kezdtem el dolgozni, de az is alapvetően fényévekkel többet ért, mint a telefonozás.

Az okostelómentes időkben kilenckor már azért mindig kint voltam az ágyból, és tízre vagy aktívan dolgoztam otthon, vagy már bent ültem egy jó kávézóban a laptop felett, lattét szürcsölve. Persze, akaratfüggő ez az egész, de engem pont az okostelefon léte billentett vissza az általános lusta egyetemista szintre.

Kreativitás, odafigyelés

Alapvetően azt is érzem most, hogy kevéssé vagyok kreatív. Itt ülök éppen az Antique-ban a Petőfin, laptop mellett a telefon, és valahogy folyamatosan szívja el a figyelmemet. Muszáj ránéznem minden húsz percben, nyomkodni egy kicsit, nem is tudom, az egész nagyon frusztráló. Ezt a bekezdést szerintem fél órája kezdtem el írni, katasztrófa az egész. Most beraktam a laptop mögé, hogy ne is lássam, ez viszont azért zavar, mert értékes és drága a telefon, tehát jó szem előtt tartani. És itt el is érkezünk a következő ponthoz.

A szar is le volt szarva

Nem, most nem szaroztam le az új okostelefonokat, ahogyan a múltkor sem szaroztam le a nyugdíjasokat, ellenben mindkettő egy-egy kultikus, régi magyar filmből egy-egy idézet. Gothár Péter és Bereményi Géza csodájában engem is igencsak megcsapott A szar is le van szarva hangzatú mondat, amivel azt hiszem közelebb kerültem az 1960-as évek Magyarországának megértéséhez, mint valaha, itt azonban teljesen más jelentésben használom.

Arra akarok célozni, hogy amikor az embernek egy régi, párezer forintot érő telefonja van, akkor nem igazán tud/akar törődni vele. Ha leejtettem a Samsungot, örültem ha túlélte, de igazából tökre hidegen hagyott. Ezzel szemben egyik nap sétáltam az Árkád felső szintjén, és szabályosan rettegtem attól, hogy leejtem az új telefonomat, az leesik három szintet és kampec. Ez teljesen érthető, hiszen itt tényleges anyagi kár ért volna, meg érzelmileg is közelebb áll hozzám az új, mint a régiek, de ez nem változtat azon, hogy kevéssé volt stresszes az életem butatelefonokkal a zsebemben.

A négyszázötven nap igazából eltelt anélkül, hogy borzasztóan hiányozzon az okostelefonozás. Mint fentebb is említettem, voltak tényleg hiányzó dolgok, hasznosságok, de például az Instagram görgetése teljes mértékben kimaradt az életemből, és ennek csak örülni tudok. Ha az elmúlt tíz évben nem éltél okostelefon nélkül, és gyanítod is, hogy rá vagy függve valamennyire (ami egyáltalán nem szégyen), tényleg javaslom, hogy tedd le teljesen egy időre. Legalább egy hétre, hogy fel tudd mérni, milyen az élet nélküle, és már ez alapján lehet is adjusztálni a használatán, a jövőben kevesebbet nyomkodni, tudni, mikor és hogyan kell ignorálni. Sokadik klisé ebben a cikkben, de tényleg ne az legyen már, hogy a telefon ural minket, hanem fordítva, mi használjuk ki őt. Tessék kikapcsolni az értesítéseket, most rögtön!

A végére idézném Eitan Chitayatot, aki a Quartz számára összegezte pár éve, milyen volt tényleg csak egy hétre letenni a képernyőt:

„Talán ezt olvasva azt hiszed, túlgondolom az egészet és nevetséges vagyok. Hogy ez csak egy okostelefon, az emberek sokszor ránéznek, és ez így van rendjén, és nekem is csak hozzá kellene szoknom. De a szabadidőm legtöbbjét így eltölteni egyszerűen rossz minden értelemben. Nem akarok többé hozzászokni ehhez. Nem kellene ennyire nehéznek lennie annak, hogy csökkentem a nyamvadt képernyő bámulásával töltött időt ahelyett, hogy a gondolataimmal vagyok. Nem kellene ennyire kihívónak lennie. De az. És ez túl sokat elmond.

Tudom, hogy még sehol sem tartok ezzel a gonddal, és hogy több energiát kell még beleölnöm. Most azt mondom, talán még egy hónap komoly detoxra van szükségem. Három percből hamar lesz 30, harmincból 300. Sajnálom, okostelefon. Nem, amíg én itt vagyok. Többé nem.”