A nap, amikor Facebook nélkül feküdtünk le aludni

Már éjfél felé jár, de számolni sem kell, tudom, hogy hat órája nincs Facebook. Mindenki a városban tudja, percenként ellenőrizzük, minden háztartásban valaki ügyeletben van és folyamatosan nyomkodja az F5-öt, hátha újra kirajzolódik a jól ismert weboldal képe. Harminchat órája nem aludtam, most már lefeküdnék, de előbb meg kellene néznem, írtak-e. Meg hogy kommentelt-e valaki az alá a cikk alá. Mennyi reackió jött? És hogy mennyi követőnk van most, még mindig kilencszázvalemenni a vége, vagy több már?

„www.facebook.com’s server IP address could not be found”

Arra mindenki emlékszik, hogy mit csinált, amikor 9/11 volt, de vajon erre is fogunk? Azt hiszem igen. Én a Rudi és Fickó teraszán ültem, sonkás lepényt vacsoráztam és habos lattét ittam, hogy életben tartson a kihagyott éjszaka után. Az egyik Google-ös hirdetési felületen próbáltam egy kampányt beállítani, amikor észrevettem, hogy nem tölt be a Messenger a másik fülön. Hogy miért is nyitottam meg, ki emlékszik, talán csak reflexből akartam ránézni, talán csak egy kis dopaminra vágytam, de nem töltött be.

Furcsa, de az Oroszlán utcán járók és kelők nyugodtnak tűntek ekkor. Senki se kezdett még el felhalmozni, az ablakokon nem voltak szögelt deszkák. Egy órát maradtam még, abban a reményben, hogy pillanatnyi hibáról van szó, és menten helyreáll minden. Aztán a 4G is elgyengült, szinte semmit sem töltött be, és ekkor vált bennem világossá:

megtámadták Magyarországot.

Azt nem tudtam ekkor még, hogy kik és miért, de végtére is újságíró vagyok, így hát gondolkodni kezdtem. Merengtem a fonott műanyagszékben, és egyszerre beugrott: hát véletlen volna, hogy éppen azokban a percekben jelentek meg sorra mindenütt a Márki-Zay–Karácsony találkozóról készült riportok és beszámolók? Mi még vártuk egy kicsit a fotósunkra, így megcsúsztunk, de raktuk volna pont ki a címlapra, amikor az oldalunk is leállt. Putin vagy Erdoğan van a háttérben, ekkor ezt sejtettem.

Világos volt, hogy nem maradhatok ott, túlságosan is egyértelmű célpont volnék, ezért előbb bementem a belső térbe, majd sikertelen újracsatlakozási kísérletek után hazabicikliztem, felvettem a kocsimat és elmentem a Tescoba, ahol tizennégy zacskó kínai tésztát vettem, biztos ami biztos.

Itt már tíz óra körül jártunk, így nem tudtam, mire kell számítsak, amikor kilépek a rókusi bevásárlóközpont előtti aszfaltmezőkre. Felgyújtott villamosok, kifosztott dohányboltok és Twinkie-teherautók lebegtek szemeim előtt. Kilépven autómhoz siettem, csatt, már be is jutottam. Ekkor iszonyatos ijedelem: azt hittem, zombik támadtak rám, de csak a Dankó rádió indult el magától, ahogy a kulcsot elfordítottam.

Hazajöttem, a víz már forr, a zacskó bele, kell a kalória, ki tudja meddig leszünk még így. Sárgán villogó lámpák a városban, üresen kongó utcák és belváros. Mindenki otthon várja, hogy valami betöltődjön, mindegy hogy micsoda, hogy Facebook, hogy Messenger vagy Insta, de valami kell! Belépnék én bármilyen csoportba, megtennék bármit, ha visszajönne a jel... Még a Tiktokra is regisztrálnék... várjunk csak!