Végre egy könyv, amit tuti nem darálna le Dúró Dóra

Az elmúlt hetekben rengeteg bőrt húzott le a média Dúró Dóra könyvdaráló akciójáról, melyet a Mi Hazánk képviselője a napokban egy másik könyv széttépésével is megfejelt. Nem akarok találgatni, hogy mi lesz a következő megmozdulása, de ahogy én látom, az ilyesfajta gesztuspolitikától egy könyv kivételével semelyik sincs biztonságban. Nem, az a könyv nem a Mein Kampf.

Dúró Dóra akciója kiváló érzékkel fogta meg, és rángatta át a 21. századba egyik legrégebbi közös traumánkat, és idézte fel mindenkiben a totalitárius diktatúráknak, gyakran csak a celluloidról ismert képeit. Ezzel tűpontosan hatott az érzékekre, és lovalta bele a közéletet egy hosszú évtizedek óta folytatott meddő vitába, gondosan ügyelve arra, hogy a meddőséget okozó narratívák mentén folytatódjon tovább a “párbeszéd”. Mert mi is történt? Dúró Dóra „a normalitás jegyében” ledarálta a Meseország mindenkié című mesekönyvet, amit az összes LMBTQ-szervezet egyből magára is vett, és áldozati póza alatt recsegtette meg az egész hazai médiát. Akik persze örültek, hogy végre történt valami, és egy emberként tolták túl a Fidesz proxypártjának, a Mi Hazánknak az üzenetét. Mindenki jól járt: egyik oldalon a könyv, másik oldalon a daráló vált nemzeti szimbólummá.

Érdekes egyébként maga a mozzanat, hogy valaki a „normalitás jegyében” követ el egy teljesen abnormális tettet, és a trash médiaperformanszot követően elégedetten, mint aki jól végezte dolgát pózol. Meg persze az sem elhanyagolandó, hogy a tettet követően egyből megannyi marketing meg gazdasági szakember országává váltunk, és a baloldali média, a kilencvenes években már tőle megszokott arrogáns stílusban narrálta, hogy „hát hülye ez? Hát csak azt érte el, hogy a boltok polcain hiánycikk lett a könyv! Jajj, nagyon visszanyalt a fagyi Dórika!” Itt ütközik ki az, hogy ezek a hangok semmit sem értenek a 21. századot alkotta buborékvilágokból, és hogy az illiberális demokráciák már rég meghaladták az elvek mentén történő politizálást. Magyarra fordítva ez annyit tesz: Dúró Dóra pont le sem szarja, hogy a teátrális kiállásával bestsellerré avanzsál-e egy LMBTQ-mesekönyvet, vagy nem.

Ezt mutatja az is, hogy az általa ledarált Meseország mindenkié – amit így egyből megvett mindenki – után két héttel a Vagánybagoly és a harmadik Á – avagy mindenki lehet más című mesekönyvet tépte szét. Talán ez majd nem fogy annyira, a társadalom az első élményt elélte, a második sessiont szerintem már csak az igazi fanok nyalják be.

Dúró egy élményt gyártott nekünk, fogyasztóknak. A lehetséges érdemi vitákat atomvillanásként égette ki baromsága, így a régi meder szerint érvek és tudományos megalapozottság nélküli felháborodás tobzódik az egyik oldalon, a nagy széles gesztusoknak örvendő és a tényleges cselekvés minden törekvését elhazudó trollface-szel szemben. A 20. század utózöngéi persze itt is dolgoztak, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kisvártatva plakáttal bélyegzett meg egy a Meseország mindenkié könyvet árusító könyvesboltot, tovább korbácsolva az érzelmeket a kiüresedés irányába.

De az akcióval mindenki jól járt: a Mi Hazánk előadhatja, hogy jobboldalibb, mint a Fidesz, úgy, hogy tényleges politikai teljesítmény ezután sem áll mögötte. A baloldal újra nácit farkast kiálthat, hogy aztán az LMBTQ-mozgalom áldozati pózaival házalva a jobboldali érdekeknek megfelelően tematizáljon, és a tényleges áldozatok kontójára – akiknek igenis az érdemi párbeszéd lenne az érdeke – lájkokat hajtson fel. Végül Orbán Viktor csak egy kávét kér, meg persze egy kupica pálinkát az árokásóknak, majd megsimizi a Mi Hazánk buksiját a Jó reggelt Magyarország! péntek reggeli adásában.

Forrás: Mérce.hu

Az elmúlt harminc évet végignézve kiviláglik, hogy hazánkban a politikát módszeresen rohasztotta szét az elvtelenség. Képtelen összefogásokba és megszegett ígéretekbe botlunk lépten-nyomon, amiket már számon se kérünk. A politika is felismerte, hogy az oldalak melletti kiállást már nem az ügyek, hanem a vak hit kontrollálja, így könnyen fogyasztható médiagesztusok formájában gyártja elő nekünk, hogy miről gondolkodjunk. Már az sem számít, hogy mit, és szerintem ez mutatkozik meg Dúró Dóra könyvdarálós esetével kapcsolatban is.

Mert nem arról van szó, hogy ha már létezik ez az érzékenyítésnek nevezett dolog, akkor azt milyen keretek között, milyen tudományos megalapozottsággal és határokon belül lenne célszerű művelni, vagy hogy a multinacionális tőke milyen módszerekkel facsar ki mindent az elég gyakran túltolt LMBTQ-mozgalomból, hogy aztán a közösségek ügyeit fogyasztásra váltsa, nem.

Dúró az akciójával a fogalmi kereteket kalapálta újra, és persze egyből nyilvánvaló volt a hatás is, amit majd elér vele. Az elvtelenség légkörében teljesen mindegy, hogy az akciómmal minden háztartásba eljuttatok egyet az általam bedarálni kívánt könyvből, vagy sem, hiszen a lényeg a hatás, a kattintás, a látszódás. A lájkoknak nincsen előjele. Ez egy tét nélküli gesztus, egy trashbulvár performansz volt elvek és tényleges munka nélkül. Pont elég arra, hogy a társadalom csikigombját megbirizgálja és szavatolja a következő havi fizut. A követők közül persze páran túlkapják, de a bölcs vezérnek és udvartartásának pont teljesen mindegy, hogy mi történik a végeken. Dúró Dóra szempontjából ez az akció egy semmi volt, de hát a posztmodern pont a semmit díjazza. És erre cseng rá az is, hogy aki a polgárháborúban érdekelt, annak ugyan miért lenne oka tényleges megoldásokat találni ügyekre?

Egy olyan világban, ahol a közvéleménykutatásokhoz hajlik a politikusok gerince, ne várjunk sokat az elit könyvespolcától sem. Mint az ígéretekben, a polcokon is egyre nagyobb üresség tátong, és a világirodalom legnagyobbjai remegnek bele, ha a nagyhatalmú gazda a szobába lép. A lassú és megfontolt mozgásától idegesen kezdenek zsizsegni a lapok, hiszen sosem lehet tudni, hogy ma kit áldoznak fel az érdek oltárán: tegnap egy C-kategóriás LMBTQ-mesekönyv, holnap talán már Lázár Ervin. Csak egy könyv van, mondhatnám, egy könyv van mind fölött, aki a főhelyről pökhendi módon nézi végig társai pusztulását. A Politikai marketing kezdőknek első kiadását védi a gazda óvó keze, s mióta átvette helyét a Bibliának, egyre jobban hiszi önnön halhatatlanságát. De egyszer talán őt meg pont mi dobjuk ki, persze csak akkor, ha ezt az egészet már meghaladtuk.

 

Nyitókép: Nemenyi Marton / nlc

A Vélemény rovatban megjelent cikkek kizárólag az adott szerző álláspontját tükrözik, a szerkesztőség egészéét nem feltétlenül.