Minden csillog-villog, csak az Ikarus füstöl be néha

Hódmezővásárhelyen járunk, az évszám 1979. A város fénykorát éli, soha ennyien nem laktak még a megye második legnépesebb településén, és ami meglepőbb, hogy a mai sem. A város teljes népessége 1980 körül alulról nyaldosta az 55 ezret, aminek mára mindössze négyötöde maradt meg.

De nem csak a messze híres porcelánváros virágzott, hanem a mindenki által egyre jobban kedvelt buszágazat is. Az ország közlekedési társaságainak garázsaiba százával gurultak be az új Ikarus márkájú autóbuszok. A hatalmas panorámaablakok, a műbőr ülések, és a máshol nem látott pettyes, fekete színű gumipadló elárasztotta Magyarországot. A közösségi közlekedés új kedvence sorra verte le a villamost és a vasutat, és elengedhetetlen része lett a minennapoknak – a túlzó képeslapoktól kezdve a pécsi osztálykirándulásokon át szinte mindenhol.

A kettő keveréke pedig tudjuk, hogy mit eredményez: vadonatúj buszpályaudvarokat. Vásárhely új központi állomását 1979 májusában adták át a lassan a világ minden tájára elérő Ikarus-eszmének. És bár a kiszemelt terület igazi műemlékekkel volt körülvéve (úgy mint az 1790-es évekbeli református templom vagy a régi városfal), az állomás sem stílusban, sem másban nem akart közéjük tartozni. Szögletes volt, új volt és velejéig magyar buszpályaudvar. Utóbbit senkinek sem kell bemutatni, hiszen országszerte tucatjával – ha nem százával – épültek ebben a korban a téglafalas, nagy üvegablakos állomásépületek, melyeket mintegy bekeretezve vett körül a kocsiállásokkal tarkított betonlapos út.

 

A hódmezővásárhelyi autóbuszállomás
Fotó: UVATERV / Lechner Fotótár

Continue reading “Minden csillog-villog, csak az Ikarus füstöl be néha”

Egy szép nap a tornyok alatt

Harmadik epizódjához érkezett a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet fényképészei által az 1940-es években dokumentált Szeged bemutatása. Az előző két rész melankolikus hatása után ma egy vidámabb, napsütésesebb napra ébredtünk. Ezeken a fotókon már az embereket sem kerüli annyira a VÁTI munkatársa, pár járókelő bátran sétál bele egy-egy kompozícióba, de ezzel nincs is semmi baj.

Continue reading “Egy szép nap a tornyok alatt”

Ez nem az a Szeged, amit mi ismerünk

Szeged, 1940-es évek második fele. A háború még érezteti hatását, a közhangulat feszült, az emberek félnek. Akár ez is lehetne az oka annak, hogy a most következő felvételeken szinte az összes forgalmas helyszín úgy kong az ürességtől fényes nappal, mintha éppen a légó sziréna szólna. De a valódi ok az, hogy a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet munkatársa szándékosan várta meg, hogy kiürüljön a fényképezőgép látótere, és így tisztább képet kaphassunk a város állapotáról. De nem a háborús károkat mérték fel – azon már túl voltak ekkorra -, hanem egy esetleges későbbi városrehabilitációhoz készültek dokumentációs jellegű felvételek.

Continue reading “Ez nem az a Szeged, amit mi ismerünk”

Fényképek megsárgult papírdobozokból

Sok-sok fotó készült városunkról a huszadik században, de csak kevésnek van olyan erős hangulata, mint a most bemutatásra kerülő gyűjteménynek. A következő felvételeket a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet munkatársai készítették azzal a céllal, hogy megörökítsék Szegedet az adott korból egy 1951-es városképi és műemléki vizsgálatához. Fő szempontjuk az utcakép tiszta, lényegre törő ábrázolása volt arra az esetre, ha valamikor később szeretnék visszaállítani az esetleg megsérült városképet, vagy magát a fotón szereplő épületet. Ez a helyreállítás persze akkoriban is csak opció volt, Szeged egységessé tétele, a huszadik század derekán élő értékes városkép visszaállítása senkinek sem volt különösen érdekében. Úgy, ahogy ma sincs.

Continue reading “Fényképek megsárgult papírdobozokból”

Sosem látott képek a frissen átadott Izabella hídról

Még októberben írtam meg, hogy milyen menő képek debütáltak a Lechner Fotórárban a frissen elkészült Bertalan hídról és környékéről, máris újabbak kerültek fel. Újabbak, amikre nehéz szót találni.

Amikor új fényképek jelennek akár a Lechneren, akár a Fortepanon, az valahogy azonnali vágyat ébreszt bennem, hogy az összeset megosszam itt veletek, de mindig az pár kép önmagában még nem állná meg a helyét, ezért elkezdem őket vizslatni. Hosszú percekig nézem őket, jegyzetelek róluk és nyomozok. Az a ház már olyan régen is megvolt, na de a mellette levőről még nem is hallottam, pedig tök szép, na és mi a helyzet azzal a gyönyörű fasorral a háttérben, hol van ma? Ezeken az oldalakon sohasem akármilyen meg bármilyen fotók jelennek meg. Az már önmagában garancia a minőségre és különlegességre, hogy forrásként azt írhatom oda, hogy Fortepan vagy Lechner Tudásközpont. És míg a Fortepanon inkább dominálnak a családi és amatőr felvételek, addig a Lechner Fotótár archívumába többnyire a nagy tervező vállalatok dokjellegű képei és tervrajzai kerülnek.

Ezúttal 1977 júniusában járunk, két évvel a Bertalan híd előtt, amikor is az UVATERV fotósai az éppen átépítés alatt álló, vagyis már elkészült Izabella felüljáró környékét járja be.

 

Egyoldali ajtós Bengáli villamos fordul az 1-es villamos régi vágányain. Ezeken a síneken már csak két hónapig jártak a tuják, utána a Pulz utcán zajlott a forgalom. A nyomvonal módosítását többek között a konzervgyár fontossága indokolta: így a munkásoknak nem kellett olyan sokat sétálniuk a megállóba. A villamos mögötti üres területen áll ma a Szeged Plaza. Fotó: UVATERV / Lechner Fotótár

 

A 809-es számú Bengáli halad át az új felüljáró alatt. Ez a kocsi a fénykép készítésekor még épp csak hét hónapja gurult ki a gyárból, mégis úgy néz ki, mintha már legalább egy világháború ráncait viselné magán. A típus fantasztikus borzalmairól már írtam a Szegederen. Fotó: UVATERV / Lechner Fotótár

Continue reading “Sosem látott képek a frissen átadott Izabella hídról”