Sokkal durvább volt Szeged bombázása, mint azt gondolnánk

A második világháború idején hetvenkét alkalommal fújtak légiriadót Szegeden, nem volt különlegesség a szirénák hangja a városban. Valódi veszély azonban szinte sosem volt, egészen 1944-ig, amikor is a támadásokat megtervező amerikai tisztek térképein is szerepelt már a város, mint célpont. A cél szerencsére nem Szeged elpusztítása volt, mindössze gazdasági és közlekedési szempontból történő gyengítése, hogy a város minél kevésbé tudja kiszolgálni a szövetséges hatalmakat, és elvágják a Bécs és a Balkán közötti kapcsolatot nyújtó vasúti infrastruktúránkat, de még így is hatalmas károkat szenvedett a város. Szegeden több, mint 1000 épület sérült meg, százak vesztek oda, és két híddal lett kevesebb, mire véget ért a háború.

A normandiai partraszállás előkészítéseként több száz amerikai és angol repülőgép szállt fel június 2-ától kezdődően azért, hogy Magyarország keleti régióit bombázzák. Erre azért volt szükség, mert meg akarták akadályozni, hogy a Franciaországba vezényelt német csapatok oda is érjenek, ezért ekkor főként a vasúti kapcsolatokat támadták. Az un. Frantic hadműveletben Szegedet nappal támadták a 15. amerikai hadászati légi hadsereg bombázórepülő-ezredének kötelékei. Az éjszakai támadásokhoz berendezkedett 205. brit bombázó csoport mindössze egyszer, jóval később, szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszaka vonult csak Szeged ellen.

1943 végére már nyilvánvaló volt, hogy Magyarország nem kerülheti el a légi háborút, ezért Szeged városa az alábbi intézkedéseket tette a károk elkerülése végett: az üzemeket bunkerek építésére kötelezték, a városi tűzoltóság létszámát megkétszerezték, korszerű gépi fecskendőket vásároltak, a híradó-, figyelő- és riasztószolgálatról, a tűz- és gázvédelemről, az egészségügyi és mentőszolgálatról, valamint az elsötétítés rendjéről pedig határozatban intézkedtek.

Ekkorra már úgynevezett légoltalmi szolgálat is létezett Szegeden, amire bárkit behívhattak, aki 14 és 60 év közötti magyar állampolgár volt. 1944. április 21-től már 480 fővel üzemelt a városi szolgálat, központjuk a városháza pincéjében volt, a rendőrfőkapitány hivatala alatti megerősített bunkerben. A bunker telefonnal összeköttetésben állt a toronnyal, a Fehér-tóval, ahol szintén toronyból figyeltek, hat másik légóközponttal, valamint a honi figyelőszolgálat algyői, kübekházi, ferencszállási és röszkei figyelőőrsével. Ezek persze jó szervezettségre utalnak, de a mentőosztagok még június 2-án is csak kéziszerszámokkal voltak ellátva, gépi eszközökkel, például fúrókkal, emelőkkel vagy csörlőkkel már nem.

„Óvóhely” felirat a városháza sarkán 1939-ben. A kép eredetije kattintás után látható. Fotó: Magyar Bálint / Fortepan

Nem ez volt az egyetlen hibája a szegedi védelemnek. Szirénákból is mindössze hat nagyobbat szereltek fel, mindet a Belvárosban, így a kintebb eső területeken vagy hallották a gyárak halkabb szirénáit, vagy nem. Innen jöttek a kényszermegoldások, úgymint Klebelsberg-telep, ahol egy magas állványra szerelt harang kongatásával riasztottak, de olyan is volt, hogy vasdorong verésével jelezték a légiveszélyt. Óvóhelyekből sem bővelkedett a város, ezért nagy sietséggel kellett azokat építeni, ahová csak lehetett. Az első, június 2-ai támadáskor még olyannyira nem voltak felkészülve, hogy Alsóváros teljes lakossága a Tisza árterében volt kénytelen elbújni. Ezt követően gyors ütemmel alakították ki az óvóhelyeket: a nagy belvárosi paloták pincéiben készültek légópincék, 30 darab 70 fős fedett és fedetlen árokóvóhelyet építettek a házak nagyobb udvaraiban és a Nagykörút minden kereszteződésében. A Nagykörúton kívül házcsoportonként alakítottak ki óvóhelyeket, a nagy nyári bombázások után pedig már a várost övező körtöltésbe is építettek, fúrtak óvóhelyeket a külvárosok és a lakótelepi lakosok számára.

 

Az első támadás

 

Fotó: Fortepan

Az első szegedi támadásra 1944. június 2-án került sor. Amerikai Liberátorok egy csoportja délelőtt 9 óra tájt a város felé repült, mire odalent azonnal riadót fújtak. Városszerte zengtek a légószirénák, és aki csak tudott, menedék felé rohant.

A Belváros alatti nedves, hideg pincékben húzták meg magukat a rengetegen úgy, hogy közben hallották, ahogyan elzúg felettük gyakran akár félszáz bombázórepülő is. Ezen a napon sem volt ez másképp, a repülők átszelték az eget Szeged felett, majd elkezdtek távolodni. Egyszer azonban, amikorra már a riadót is lefújták, 38 gép visszafordult a város irányába és 10 óra 20 körül elkezdtek hullni az égből a bombák. A gépek szinte egyszerre oldottak ki, a város délnyugati részét óriási porfelhő árasztotta el, miután a földbe csapódtak a töltetek, amik eredetileg a rendező pályaudvarra kellett volna essenek, tévedésből Alsóvárost érték, ahol

12 utca és 58 ház megsemmisült,

212 pedig súlyosan megsérült az összesen 218 ledobott bombától.

A támadás jóformán sokkolta a várost és annak polgárait. 42-en vesztették életüket, a kórházakban még napokkal később is rengetegen szenvedtek, a romok eltakarítására közel kétszáz zsidó munkásszolgálatost vezényeltek Alsóvárosra. A művelet nem volt teljesen sikertelen, kisebb károkat szenvedett a rendező pályaudvar, az utászlaktanya és a szennyvízszivattyú-telep is.

Az alsóvárosi iskola épülete. Fotó: Liebmann Béla
Egy szegedi lakóház romjai. Fotó: Móra Ferenc Múzeum
Az első bombázás után készült amatőr felvételek egyike, melyek nemrégiben kerültek elő. Fotó: Szeged Folyóirat
Fotó: Szeged Folyóirat
Fotó: Szeged Folyóirat

Hogy csökkentsék a bombázások személyi áldozatainak számát és az okozott károkat, június 3-ától megkezdték a város fokozatos kiürítését, az üzemek nyersanyagkészleteinek és félkész termékeinek, tartalékberendezéseinek, a város és intézményei műkincseinek, fontosabb könyv- és iratanyagának széttelepítését, egyes részlegeinek elszállítását Mórahalomra, Balástyára, Szatymazra, illetve a tanyai iskolákba, gazdaköri épületekbe.

A gyermekeket és tanulókat augusztus 5. és 18. között a város körüli falvakban helyezték el. A hadiüzemek nyersanyagokat, pót- és tartalékalkatrészeket, félkész terméket telepítettek szét, de készáruraktárakat is kialakítottak. Kereskedelmi üzleteket és raktárakat telepítettek ki, de még a tűzoltóságot is decentralizálták. A légoltalmi kiürítés és széttelepítés súlyosan érintette a gazdasági életet, a termelés további dezorganizálásához, a gépek és nyersanyagok szétszóródásához, azok újabb pusztulásához vezetett.

„Ha délelőtt jöttek, akkor 9-10 óra körül megszólaltak a szirénák, és mindenki rohant kifelé a városból. Möntek arra ki Gyálára, Tompaszigetre, Röszkére, Szentmihálytelekre, Tápéra meg Baktóra, mert ott nem bombáztak. Hiába voltam akkor 15 éves, szaladni köllött ahogy szólt a sziréna, először csak zavaró repülés volt, ahogy bemondta a rádió, utána légiriadó, és akkor már szólt is a sziréna és menekült mindenki. Ilyen rajokban gyüttek a gépek, és már vagy tíz elment, mire a repülőtérről a légvédelmi ágyúval lőtték, csakhogy a légvédelmi ágyú csak 8 kilométerre lőtt föl, ezek a Liberátorok meg 10-12 kilométeren repültek. Alsóvároson akkor 36 házat bombáztak le, a mienket is” – mesélte élményeit Moldvai Ferenc a bombázások hetvenedik évfordulóján, 2014-ben.

Fotó: National Archvives / Fortepan

 

Eltalálták a Dómot

 

A június másodikai támadás után közel egy hónapon keresztül nyugalma lehetett a városnak, bár ez alatt az idő alatt is számos alkalommal kellett riadót fújni. Ezekre azért volt szükség, mert a város felett így is úgy kétnaponta repült el egy-egy kötelék, és nem lehetett tudni, hogy ejtenek-e bombát, vagy máshová repülnek épp. Július 3-án nem máshová mentek, az ekkor már 87 éves vasúti híd volt a célpont, ezért délelőtt tíz körül felbukkant egy csapat Liberátor az égbolton. Már elhagyták a várost, amikor négy kivált kötelékükből és összesen 34 darab rombolóbombát dobtak le fél tizenegy magasságában a Petőfi Sándor sugárút – Tisza Lajos körút – vasúti híd – Újszegedi kendergyár körvonalában. A találatok főleg a Boldogasszony sugárút épületeit érték, itt hét ház romba dőlt, és a környéken további 161 megsérült, köztük több egyetemi épület, a Horthy kollégium, a püspöki palota, a mai SZTK rendelő, de még maga a Fogadalmi templom is kapott. Három töltet a folyóba esett, egy a vasúti híd töltésébe fúródott, négy pedig a kendergyárat találta.

A II. számú belklinika kirobbant ablakokkal. Fotó: Fortepan
Fotó: Fortepan
Az Aradi vértanúk tere 1944-ben, baloldalon a mai Bolyai épület, jobbon pedig az Irinyi épület, a Hősök kapuja épp hogy nem látszik. Fotó: Fortepan

 

Soha nem felejtem el a páni félelmet

 

A harmadik próbálkozás augusztus 20-án volt esedékes: hat bombázó délelőtt 10 óra 20 perctől kezdődően félszáz bombát hullatott Szegedre. Célpontjuk a rendező pályaudvar volt, mégis, a bombák főként Alsóváros utcáit érték. A Dobó – Pálfy – Nyíl – Földműves utcák területén és a Mátyás téren ért földet a legtöbb, itt 15 ember veszett oda, 9 megsebesült. A Szabadsajtó utca 26. alatti ház pincéjében 15-en várták, hogy vége legyen a szörnyűségnek, tízőjüket holtan ásták elő, miután találatot kapott a ház.

A következő, a sorban negyedik attakra nem kellett sokat várni, 24-én a szegedi vasúti híd ellen vonult 49 repülőgép. Háromnegyed tíz magasságában dobtak le 190 romboló- és gyújtóbombát. Az újszegedi kendergyárat 22 érte, de több ipari terület és raktár esett áldozatul (a Mezőgazdasági Közraktárak és a Futura raktárépületeiben nagy mennyiségű gabona és olajosmag semmisült meg, az épület még egy hónap múlva is parázslott), a híd állva maradt, hiába kapott közel két tucat találatot a közelében. Maga a támadás azonban nem mondható sikertelennek, hiszen a teherpályaudvaron több német lő- és élelmiszert szállító szerelvény sérült meg. 38 ház dőlt romba, közölük 6 emeletes, és a Tisza pályaudvar vámháza, de a piarista gimnázium is sérült. 5 ember megsérült, 5 életét vesztette.

„Amikor 1944-ben bombázták Szegedet, két hétig nem engedtek minket haza a cipőgyárból, hogy nehogy bajunk essen. A gépteremben papírokat terítették le a földre, arra takarókat tettek, és ott aludtunk. Nagy kondérokban főztek nekünk. Amikor végül kiengedtek, a bombázások még akkor is tartottak. Soha nem felejtem el a páni félelmet, amikor megláttuk, meghallottuk a bombázókat, ahogy ötösével jöttek kicsiny pontként a magasban, majd lejjebb ereszkedtek, hogy le tudják dobni a bombákat. Lélekszakadva rohantunk a kukoricásba, bízva abban, hogy oda nem dobnak bombát, mert az épületeket célozták” – emlékezett vissza az akkor 14 éves Suvada Anna egy korábbi interjú során.

Fotó: Engi József gyűjteménye
A rendező pályaudvar a június 2-ai támadást követően. Fotó: Móra Ferenc Múzeum
Fotó: Engi József gyűjteménye
A rendező pályaudvar megsérült épülete. Fotó: Engi József gyűjteménye

Augusztus 29, 10 óra 25 perc: 42 gép 400 bombával lepi meg Szegedet. Az ötödik támadásban megsérül a Nagyállomás és a Tisza pályaudvar. Ezúttal a vasúti híd mellett más célpontok is voltak: a Magyar Petróleum Rt. szőregi telepe és egy feltételezett rádióállomás valahol Felsővárosban. Ezúttal telitalálatot kapott a vízitelep, a SZEOL-pálya, de semlegesíteni tudtak egy a Nagyállomáson várakozó német vonatot is, amely lőszereket szállított volna tovább, de a találat miatt azok szétröpködtek a város felé. Már két órája elvonultak a bombázó repülőgépek, de nem lehetett lefújni a légi riadót miattuk, 15 embert öltek meg csak ezek a lövedékek és gránátok. Ezen felül az ellenséges gépek időzített bombákat is dobtak, melyek még másnap is robbantak. Összesen 400 vagonnyi termény elpusztult, a MÁV-raktárakban 1000 q búza folyt szét a kövek, a piszok és a környező épületek romjai közé. Körülbelül 4-500 mázsát a robbanás messze eldobott, a környező épületek tetején is búza volt. A füstölgő, égő termény erős bűzt árasztott városszerte, a mentőalakulatok még napokkal később is mentették, gyűjtötték a vasúti sínek mentén és a raktárak környékén szétfolyt terményt.

A hatodik támadás szintén pár nappal az előzőt követve, szeptember 3-án történt meg, de ez volt egyben az utolsó is. Ekkor 10 óra 45-kor 42 gép 130 rombolóbombát ejtett a városra. Ez volt a legvégzetesebb az összes támadás közül, ez ugyanis eléggé pontos volt ahhoz, hogy 8 találattal romba döntse a vasúti hidat is. Az átkelő második és harmadik pillére közötti rész roskadt a folyóba. Emellett találatokat kapott Alsóváros is, a gyermekklinika – amely betegeit épp csak napokkal korábban költöztették ki az ekkor még a városhoz tartozó Mórahalomra – pedig 7 bombától dőlt romba.

A vízbe dőlt vasúti híd. Fotó: Móra Ferenc Múzeum
A gyermekklinika épülete súlyos károkat szenvedett el. Fotó: Szeged régi fotói / Facebook

Ezúttal újból nagyobb hangsúlyt kapott Felsőváros, illetve a Csillag tér és környéke, ahol a németek 727-es számú katonai rádióállomása volt. Ez az állomás tartotta a kapcsolatot Bécs és a balkáni német hadsereg között. A környéken 64 ház összedőlt, 158 megsérült, az emberi áldozatok száma 50, sebesültek szintén 50.

A német seregek október elején hagyták el a várost, visszavonulásuk során azonban ügyeltek arra, hogy a szovjet csapatok ne tudják követni őket, így Szegeden felrobbantottak 14 uszályt, 2 hajót, illetve a vasúti híd megmaradt részét és a közúti hidat. Utóbbi kettőt a mai napig gyászolja a város.

 

1022

 

Ezen a légi felvételen Alsóváros látható 1944. szeptember 6-án, három nappal az utolsó támadást követően. Több helyen jól kivehetők a bombák okozta kráterek is. Fotó: Szeged régi fotói / Facebook

Szeged rég nem látott károkat szenvedett el, tán a nagyárvíz óta nem volt ekkora károkat okozó esemény a városban. Összesen 146-an vesztették életüket, 122-en megsérültek, 29 épület lakhatatlanná vált, 1237 pedig megsérült.

181 repülőgép összesen 1022 bombát dobott a városra 94 nap leforgása alatt.

Forintosítható, azaz pengősíthető is volt a károk mértéke, a város ingatlanjaiban és ingóságaiban 5,9 millió pengő, a közületekben, azaz az állami épületekben 89 millió pengő, a MÁV-nál 2,4 millió pengő, a lakosság ingóságaiban 6,8 millió pengő, ingatlanjaiban pedig 21,5 millió pengő kár esett. Csakhogy legyen fogalmunk ennek mértékéről, ez az összeg (összesen 125,7 millió pengő) megfelelt Szeged város teljes 1944-évi tervezett bevételeinek tízszeresének.

A romok eltakarítása ezt követően folyamatosan zajlott, erre munkásszolgálatos zsidókat is igénybe vettek, és még a Csillag börtön rabjai is gyakran segítettek, hogy ha szebbé éppen nem is tudják tenni, azért valamennyire összekaparják romjaiból városukat.

 

Felhasznált irodalom: Szeged története – A második világháború évei; Tóth Marcell: Az első amerikai bombázás és Szeged: hat ismeretlen kép a városunkat ért 75 évvel ezelőtti támadásról. Szeged, 2018/június

Liberátorok szállnak valahol az Alföld felett 1944-ben. Fotó: National Archvives / Fortepan