Hirdetés

Hirdetés

Így történt hogy bezártak a Belvárosi temetőbe és nem bírtam kijutni

Fotó: Szűcs Dániel / Szegeder

Még csütörtökön történt, hogy elmentem a Belvárosi temetőbe, hogy képriportot készítsek az ottani károkról. Délután öt után nem sokkal érkeztem, úgy, hogy a temetőt hatkor káreltakarítási munkák miatt tervezték bezárni. Azért mentem mégis, mert gondoltam nem lesz nagy veszedelem bent maradni fotózni, lévén bent dolgoznak úgyis, és arra is van esély, hogy még hat előtt végzek. Nos, két dolog történt:  nem dolgozott senki, engem viszont bezártak .

Az első képeket negyed hat előtt nem sokkal lőttem el, próbáltam kiragadni a kidőlt fákat, amik úgy olvadtak bele a környezetükbe, mintha mindig is egy nagyra nőtt tölgy feküdt volna Erzsike néni sírján. Tudni kell, hogy biciklivel mentem be, mivel elég nagy területről van szó (a két legtávolabbi pontja a temetőnek több, mint egy kilométerre van egymástól), ez később kulcs fontosságú lesz a történetben. Fényképeztem, sétálgattam, régi fekete Csepelemet egy gyönyörű kőpadhoz támasztva hagytam magára. A temető üres volt, a Nap lemenőben, egyedül egy nénivel találkoztam, illetve két gyanúsabb alakkal az egyik bejáratnál, de ők hamar eltűntek.

Amikor végeztem a dolgommal, visszatértem a biciklimért, és elindultam kifelé. Suhantam a kora esti friss levegőben a kert öreg fái alatt. Amikor a Bajai út és a Fonógyári út kereszteződésében található kijárathoz értem, azzal szembesültem, hogy azt időközben valaki lelakatolta. Így hát elindultam a másik, főbb bejárathoz, ahol autóval is be lehet hajtani. Itt van porta is, gondoltam ott úgyis lesz valaki, na meg a káreltakarítók is bármelyik pillanatban megérkezhetnek. A másik kapun is lakat, sehol senki.

Egyedül állok a csont üres temetőben, minden kapu lezárva, és megy le a Nap.

Az ilyen esetekre van minden kijáratnál egy forgókapu, mint a stadionoknál szokott, amin csak egy irányban ugyan, de lehet közlekedni. Itt lehet kijutni, ha valaki úgy jár, mint én. Bárcsak Camping-gel járnék, gondoltam magamban, miután sikertelen volt a biciklim áttuszkolásának kísérlete.

Kerestem ugyan alternatív útvonalakat, de amikor már az ember térdéig ér a gaz, és látja, hogy ez egészen úgy nyaktájig fog eszkalálódni a következő ötven méteren (a hátralevő kétszázból), akkor érdemes új út után eredni. Gondoltam magamban, ha elég ideig megyek a kerítés mellett, akkor majd találok kiutat, de hamar lemondtam erről is, minthogy sok helyen meg sem lehet találni a kerítést, akkora a növényzet (ami egyébként pozitívum, ez adja meg igazán egy temető hangulatát). Ekkor úgy döntöttem, telefonon kérek segítséget, a temetőt elfelezni nem akartam, a közönség pedig nem volt túlzottan aktív. Felhívtam a temetőhöz a neten talált vezetékes számot. Ha jól sejtem csörgött egy telefon tán a Bartók téren egy irodában, amiből már legalább egy órája mindenki hazament, és ennyi, ez sem jött be.

Eztán valahogy jött az az ötletem, hogy átnézek az izraelita temetőbe, úgyis tudok egy titkos átjárót, amin épphogy átfér a bringa is, ha nem is könnyen. Így történt, hogy már jócskán lement a Nap, és egyedül sétáltam a zsidó temetőben, ami olyan, mintha hetven éve nem járt volna ott senki. Reméltem, hogy ott lesz a gondnok, vagy bárki, de itt is nyitva tartáson túl voltam már. Ekkor már vagy fél órája próbáltam kijutni, elkezdtem hát azon gondolkodni, hogyan lehet áthidalni a két méter magas betonkerítést úgy, hogy jön velem a hatalmas, tömör vas (+ faláda hátul, nehogy könnyebb legyen) biciklim is, ami megvan vagy harminc kiló. Benéztem egy faajtón, és találtam ott egy régi, rozoga falétrát. Kölcsönvettem. Felállítottam a kerítés mellé, felálltam a tetejére, majd bal kézzel a kerítésbe kapaszkodva a jobbal átemeltem a bringát, ami leírva nagyságrendekkel tűnik egyszerűbbnek, mint amilyen a valóságban volt. Elsőre kis híján felborultam biciklistől-létrástól, de másodjára sikerült úgy kitenni a biciklit, hogy az a fél méteres zuhanástól épp, hogy kicsit sérült csak meg: kiszakadt egy deszka a faládából. Eztán létra vissza, majd ugrás át a kerítésen, s mintha mi sem történt volna, bringára fel, irány haza.

Így kell tehát kiszabadulni egy temetőből. A következő részben egy múzeumba záratom be magam, szintén biciklivel.